Fővárosi Lapok, 1866. július (3. évfolyam, 148-173. szám)

1866-07-22 / 166. szám

166-ik sz. Vasárnap, július 22. ******** ■■ r Harmadik évfolyam 1866. .J““" ... FŐVÁ T? mi T. A PATT r uviLuUui JjuiuiL napokat kivéve minden- R ,8.or ‘. • ■ • • 5 kt nap , kormkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. ffikor m’nden % ^ MT Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhatunk. Emléklap. (G. J.-nak.) Ha bárminő múlt ösvényin vezet: Mindig fájdalmas az emlékezet! Ha ifjúságod tündér szép korából Tükröt mutatva kezéig majd feléd : Sóhajtva látod, hogy im­a virág hull, S minden felett fáj, hogy elvesztheted ! Ha múlt idők bújának árnya lebben, Visszamerengve, olykor elibed :* A régi bánat, bárha enyhesebben, Mindanyiszor átjárja kebledet! — Tán boldogabb az benső életében, Kit a felejtés tündére ölel . . . S kibúny tegnapja a ma szenderében A nap bújával s örömeivel . . . Felejts te is , felejts, én azt kivánom ; Felejtsd mind azt, a mi fájdalmat ád. De emlékétől szived bármint fájjon — Ha megreped se feledd el hazád­­! Tóth Endre: HOGYAN VÉGZŐDÖTT IRMA REGÉNYE. (Beszély.) Győri Vilmostól. (Folytatás.) Gyula — úgy látszék — el­ volt készülve ez ellenvetésre is. Csak néhány futó másodpercig hallgatott, magá­ba mélyed­ve, gondolatait rendbe szedendő, azután nyugodtan igy válaszolt: — Kegyed megesküdött,— mondá az ifjú tekin­tetét el nem fordítva az öregnek arcáról — s váljon szabad volt e, mint atyának azt az eskü­vést tenni, vagy mint atyának, szabad e a jelen körülmények között azt az esküvést megtartania? Kinek nevében tette ön azt az esküt ? Nem ő istent hivta tanúságul ? De azon isten, a kit mi imádunk, a gyűlöletnek, a boszuállásn­ak istene é, s váljon nem a szeretet istene inkább, kiről azt tanutja fenséges vallásunk, hogy ő a megtérő bűnösnek megbocsát! Isten bocsánatot igér a megtérő embernek,­­ az a­pa ne tudna megbocsá­tani megtérő gyermekének? Taddeus úr hallgatott. Minél vallásosabban fo­gunk fel valamit, annál szívesebben hallgatunk az igazi vallásosság szavaira, bárha ezek eddigi néze­tünkkel ellenkezésben állanának is. — Említettem előbb — folytatá Gyula mindig élénkebben, — hogy e boldogtalan házasság szegény Irmát egy szomorú vigasztalással, egy ártatlan kis deddel ajándékozd meg. — E gyermek élete tartotta ezen eddig az anyának életét is. De e szegény, szá­nalomra méltó kisdednek napjai meg vannak szám­lálva. Úgy tudom, hogy Irma gyermeke halálos be­teg. Ila e kisded elhal, nagyon, nagyon félek, hogy az ő életének megszakadásával az az egyetlen lánc is elszakad, mely e boldogtalan anyát az élethez kötötte eddig. Ön megbüntető leányát, s nem mondom, hogy talán nem méltán, de ennek leányát megölni nem szalad. Ila vallásosan fogja fel kegyed az esküt: fogja fel vallásosan azon szomorú lehetőségeket is, melyek ez eskü merev megtartásából származhat­nak. Irma, sulyos hibájáért súlyosan megszenvedett; most hátra van még egy: h­a megtérőnek megbo­csátani. E szavakkal nem lett ugyan még vége a harc­nak, mert a szív, melyet a másik szív megtámadott, szikla volt, melyet neki sem lehetett megrendíteni. Sok idő kellett hozzá, a­mig engedett, de végre enge­dett mégis. — S mit kiván az tehát, hogy ama boldogta­­­lanért megtegyek ? — kérdő Taddeus úr — mit cse­lekedjem ? — keresse fel őt, atyám, az én kíséretemben,— viszonzá Gyula,— emelje fel a porból a legmagasabb, legszentebb helyre, atyai keblére; hozza őt vissza e hajlékba, adjon neki bocsánatot, és a bocsánat által új életet. Taddeus úr még hallgatott, még küzdött magá­ban egy pillanatig. Végre szemei könybe lábadtak, kezét nyújtá Gyulának, és a legmélyebb megindulás között mondá: — Ám úgy legyen ! • * Másnap kora hajnalban, midőn még alig szür­kült a láthatár, négy lovas fogat hajtatott ki a Bodo­­­nyi kastélyból. Taddeus urat és Gyulát vitte Pest felé... S mig e fogat, minden erőmegfeszités dacára, csak a legnehezebben halad a város után, hogy a leg­közelebbi vasúti állomáshoz juthasson; a gondolat­nak szárnyain előzzük meg őket, a szent célú útnak vándorait. Borongó őszi est volt. A főváros palotái fölött terhes, nehéz felhők vo­nultak át, s időnkint nagyobb és nagyobb homályba borítottak mindent. A főbb utcákon is kevés ember járt, csak néha robogott végig egy-egy bérkocsi, majd egy, majd más irányba; azon külvárosi utcá­kon pedig, melyek egyikébe a nyájas olvasót ve­zetjük, úgy­szólván kihalt minden élet. E külvárosi utcák hétköznapokon rendesen csakis kétszer szok­tak élénkebbek lenni: kora reggel, mikor a munkás néposztály, mely e szűk utcák alacsony házait lakja, munkára megy, és azután este, midőn fáradalmából újra visszatér. Ez az éra még nem érkezett el, s így az utcák megtarták mindenütt szokott némaságukat. E szűk utcák alacsony házainak egyikében, nyo­morult kis udvar szobában, halálsápadt egy éves fi­úcska fekszik szegényes bölcsőjében. Mellette halavány asszony ül, és valahányszor az álmatlanságtól és sok sírástól beesett szemeit a kisdedre fordítja, szemei újra meg újra megtelnek kényekkel, és ilyenkor mélyen felsóhajt, kezeit tör­deli, az ég felé tekint, ajkai valami imát rebegnek, és azután merev tekintettel ismét az­aga elé bámul, olyan arccal, a­mely szánalomra és félelemre ger­jeszt. Még nincsen egészen sötét, s a szegény asszony még nem látja szükségesnek, hogy világot gyújtson. A szoba hideg, ez az a nyirkos, nedves hidegség, mely még az egésséges embert is beteggé teszi. A szegény asszony e hideg ellen magát megvé­dendő, kendővel borita be vállait, de alig gondosko­dott ilyen módon magáról, midőn hirtelen más jut eszébe, gyöngéden megfogja az ártatlan kis szenve­dőnek bágyadt kezecskéjét, és azután rögtön leveszi a takarót tulajdon testéről, és szelíden, óvatosan rá­borítja a csecsemőre. — Látszik, hogy ő e gyermek anyja. Minden mozdulata, minden tekintete, minden sóhajtása elárulja ezt, beteg gyermek mellett senki sem tud így gondoskodni, csupán csak az édes­anya. Az a kis ártatlan pedig ott fekszik mozdulatla­nul bölcsőjében, bágyadt szemeit néha föl fölemeli anyjára, és ez szegény ilyenkor úgy örül, olyan bol­dog; azt hiszi, hogy gyermeke mosolyog, s ah ha mo­solyog, meg fog még gyógyulni. Szegény asszony, szegény Irma! Az ajtó nyílt. Közönséges, sőt mondhatni durva kifejezésű nap­számos asszony nyitott a szobába. Ugyanazon ház lakója volt, melyben Bodonyi Irma, a tágas bodonyi kastély egyetlen törvényes örökösnője lakott beteg kisdedével. — No, hogyan van az a gyerek, még­se halt meg ? — kérdé a látogató, olyan hangon, hogy Irmá­nak a vér fagyott meg ereiben. — Csöndesen, az istenért! — könyörge a szegény anya — úgy látom, el akar szunyadni gyer­mekem. A napszámosné oda lépett a bölcső mellé. —­ El­ám,—mondá előbbi hangján,— de örökre. Az anya fájdalmasan feljajdult, és azután keser­ves zokogásban tört ki. — Mit sir? — mondá a szívtelen látogató —jól jár, ha meghal. Úgyis sokan vagyunk. Mi van azon bánni való ? — Hallgasson, szívtelen asszony ! — kiálta fel az anya fájdalommal, — ilyen vigasztalóra nincs szükségem. — És ha, de kevély! — viszonzá az durván — maradjon magára. Azután még valamit mormogott magában, s oda hagyta a szobát. — Gyermekem, kedves kis­fiam ! — rebegő sze­gény Irma oda térdelve a bölcső mellé, —M oh, ugy­e nem hagysz te el engemet. Sokáig nézte szeretetteljesen, oh de olyan fájdal­masan, szenvedő kisdedét. Egyszerre rémülten szökött fel helyéről, irtóza­tos sikoltással. Borzasztó jelt ven észre gyermekén, a halál je­lét, görcsös vonaglást. Irma soha sem látott még gyermeket meghalni, de e jelben anyai szíve sugalmából fölismerte a halált. Merően állott, mozdulatlanul, még lélekzetét is visszatartóztatva, s úgy nézte a kis szenvedőt, fog-e az iszonyú jel még egyszer ismétlődni a gyermeken. Nincsen arra szó, nincsen arra toll, mely híven ki tudná fejezni a szülői szívnek ezt a kétségét, ez érzelmeit. Néhány másodperc múlt, de ez hosszabb volt egy századnál! Talán csak kápráztat volt, talán valóság mégis.. Óh isten, oh isten ! Ez a vonaglás ismétlődik. — Jézusom, istenem!—sikolta Irma elrémülve, és mintegy eszméletlenül rohant ki a szobából. Azt az asszonyt kereste föl, kit előbb fájdalmá­ban kiutasított szobájából. Görcsösen ragadta meg a szinte megrémülőnek kezét. — Az isten szent szerelmére kérem, — kiálta Irma szívszakgató hangon, —jöjjön be kegyed hoz­zám, én nem merek egyedül maradni. Menyi fájdalom, menyi rémülés volt e hang­ban, az bizonyít a legjobban, hogy még az a kö­zönyös asszony is, a­ki előbb am­a meggondolatlan szavakat intéző Irmához, még az is haladék nélkül követé a szenvedő anyát. Mire visszamentek a szobába, melyet Irma csak egy pillanattal előbb hagyott el, a kis beteg, — vi­lágosan látszék, — még roszabbul lett. (Folyt, köv.)

Next