Fővárosi Lapok, 1866. július (3. évfolyam, 148-173. szám)
1866-07-22 / 166. szám
166-ik sz. Vasárnap, július 22. ******** ■■ r Harmadik évfolyam 1866. .J““" ... FŐVÁ T? mi T. A PATT r uviLuUui JjuiuiL napokat kivéve minden- R ,8.or ‘. • ■ • • 5 kt nap , kormkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. ffikor m’nden % ^ MT Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhatunk. Emléklap. (G. J.-nak.) Ha bárminő múlt ösvényin vezet: Mindig fájdalmas az emlékezet! Ha ifjúságod tündér szép korából Tükröt mutatva kezéig majd feléd : Sóhajtva látod, hogy ima virág hull, S minden felett fáj, hogy elvesztheted ! Ha múlt idők bújának árnya lebben, Visszamerengve, olykor elibed :* A régi bánat, bárha enyhesebben, Mindanyiszor átjárja kebledet! — Tán boldogabb az benső életében, Kit a felejtés tündére ölel . . . S kibúny tegnapja a ma szenderében A nap bújával s örömeivel . . . Felejts te is , felejts, én azt kivánom ; Felejtsd mind azt, a mi fájdalmat ád. De emlékétől szived bármint fájjon — Ha megreped se feledd el hazád! Tóth Endre: HOGYAN VÉGZŐDÖTT IRMA REGÉNYE. (Beszély.) Győri Vilmostól. (Folytatás.) Gyula — úgy látszék — el volt készülve ez ellenvetésre is. Csak néhány futó másodpercig hallgatott, magába mélyedve, gondolatait rendbe szedendő, azután nyugodtan igy válaszolt: — Kegyed megesküdött,— mondá az ifjú tekintetét el nem fordítva az öregnek arcáról — s váljon szabad volt e, mint atyának azt az esküvést tenni, vagy mint atyának, szabad e a jelen körülmények között azt az esküvést megtartania? Kinek nevében tette ön azt az esküt ? Nem ő istent hivta tanúságul ? De azon isten, a kit mi imádunk, a gyűlöletnek, a boszuállásnak istene é, s váljon nem a szeretet istene inkább, kiről azt tanutja fenséges vallásunk, hogy ő a megtérő bűnösnek megbocsát! Isten bocsánatot igér a megtérő embernek, az apa ne tudna megbocsátani megtérő gyermekének? Taddeus úr hallgatott. Minél vallásosabban fogunk fel valamit, annál szívesebben hallgatunk az igazi vallásosság szavaira, bárha ezek eddigi nézetünkkel ellenkezésben állanának is. — Említettem előbb — folytatá Gyula mindig élénkebben, — hogy e boldogtalan házasság szegény Irmát egy szomorú vigasztalással, egy ártatlan kis deddel ajándékozd meg. — E gyermek élete tartotta ezen eddig az anyának életét is. De e szegény, szánalomra méltó kisdednek napjai meg vannak számlálva. Úgy tudom, hogy Irma gyermeke halálos beteg. Ila e kisded elhal, nagyon, nagyon félek, hogy az ő életének megszakadásával az az egyetlen lánc is elszakad, mely e boldogtalan anyát az élethez kötötte eddig. Ön megbüntető leányát, s nem mondom, hogy talán nem méltán, de ennek leányát megölni nem szalad. Ila vallásosan fogja fel kegyed az esküt: fogja fel vallásosan azon szomorú lehetőségeket is, melyek ez eskü merev megtartásából származhatnak. Irma, sulyos hibájáért súlyosan megszenvedett; most hátra van még egy: ha megtérőnek megbocsátani. E szavakkal nem lett ugyan még vége a harcnak, mert a szív, melyet a másik szív megtámadott, szikla volt, melyet neki sem lehetett megrendíteni. Sok idő kellett hozzá, amig engedett, de végre engedett mégis. — S mit kiván az tehát, hogy ama boldogtalanért megtegyek ? — kérdő Taddeus úr — mit cselekedjem ? — keresse fel őt, atyám, az én kíséretemben,— viszonzá Gyula,— emelje fel a porból a legmagasabb, legszentebb helyre, atyai keblére; hozza őt vissza e hajlékba, adjon neki bocsánatot, és a bocsánat által új életet. Taddeus úr még hallgatott, még küzdött magában egy pillanatig. Végre szemei könybe lábadtak, kezét nyújtá Gyulának, és a legmélyebb megindulás között mondá: — Ám úgy legyen ! • * Másnap kora hajnalban, midőn még alig szürkült a láthatár, négy lovas fogat hajtatott ki a Bodonyi kastélyból. Taddeus urat és Gyulát vitte Pest felé... S mig e fogat, minden erőmegfeszités dacára, csak a legnehezebben halad a város után, hogy a legközelebbi vasúti állomáshoz juthasson; a gondolatnak szárnyain előzzük meg őket, a szent célú útnak vándorait. Borongó őszi est volt. A főváros palotái fölött terhes, nehéz felhők vonultak át, s időnkint nagyobb és nagyobb homályba borítottak mindent. A főbb utcákon is kevés ember járt, csak néha robogott végig egy-egy bérkocsi, majd egy, majd más irányba; azon külvárosi utcákon pedig, melyek egyikébe a nyájas olvasót vezetjük, úgyszólván kihalt minden élet. E külvárosi utcák hétköznapokon rendesen csakis kétszer szoktak élénkebbek lenni: kora reggel, mikor a munkás néposztály, mely e szűk utcák alacsony házait lakja, munkára megy, és azután este, midőn fáradalmából újra visszatér. Ez az éra még nem érkezett el, s így az utcák megtarták mindenütt szokott némaságukat. E szűk utcák alacsony házainak egyikében, nyomorult kis udvar szobában, halálsápadt egy éves fiúcska fekszik szegényes bölcsőjében. Mellette halavány asszony ül, és valahányszor az álmatlanságtól és sok sírástól beesett szemeit a kisdedre fordítja, szemei újra meg újra megtelnek kényekkel, és ilyenkor mélyen felsóhajt, kezeit tördeli, az ég felé tekint, ajkai valami imát rebegnek, és azután merev tekintettel ismét azaga elé bámul, olyan arccal, amely szánalomra és félelemre gerjeszt. Még nincsen egészen sötét, s a szegény asszony még nem látja szükségesnek, hogy világot gyújtson. A szoba hideg, ez az a nyirkos, nedves hidegség, mely még az egésséges embert is beteggé teszi. A szegény asszony e hideg ellen magát megvédendő, kendővel borita be vállait, de alig gondoskodott ilyen módon magáról, midőn hirtelen más jut eszébe, gyöngéden megfogja az ártatlan kis szenvedőnek bágyadt kezecskéjét, és azután rögtön leveszi a takarót tulajdon testéről, és szelíden, óvatosan ráborítja a csecsemőre. — Látszik, hogy ő e gyermek anyja. Minden mozdulata, minden tekintete, minden sóhajtása elárulja ezt, beteg gyermek mellett senki sem tud így gondoskodni, csupán csak az édesanya. Az a kis ártatlan pedig ott fekszik mozdulatlanul bölcsőjében, bágyadt szemeit néha föl fölemeli anyjára, és ez szegény ilyenkor úgy örül, olyan boldog; azt hiszi, hogy gyermeke mosolyog, s ah ha mosolyog, meg fog még gyógyulni. Szegény asszony, szegény Irma! Az ajtó nyílt. Közönséges, sőt mondhatni durva kifejezésű napszámos asszony nyitott a szobába. Ugyanazon ház lakója volt, melyben Bodonyi Irma, a tágas bodonyi kastély egyetlen törvényes örökösnője lakott beteg kisdedével. — No, hogyan van az a gyerek, mégse halt meg ? — kérdé a látogató, olyan hangon, hogy Irmának a vér fagyott meg ereiben. — Csöndesen, az istenért! — könyörge a szegény anya — úgy látom, el akar szunyadni gyermekem. A napszámosné oda lépett a bölcső mellé. — Elám,—mondá előbbi hangján,— de örökre. Az anya fájdalmasan feljajdult, és azután keserves zokogásban tört ki. — Mit sir? — mondá a szívtelen látogató —jól jár, ha meghal. Úgyis sokan vagyunk. Mi van azon bánni való ? — Hallgasson, szívtelen asszony ! — kiálta fel az anya fájdalommal, — ilyen vigasztalóra nincs szükségem. — És ha, de kevély! — viszonzá az durván — maradjon magára. Azután még valamit mormogott magában, s oda hagyta a szobát. — Gyermekem, kedves kisfiam ! — rebegő szegény Irma oda térdelve a bölcső mellé, —M oh, ugye nem hagysz te el engemet. Sokáig nézte szeretetteljesen, oh de olyan fájdalmasan, szenvedő kisdedét. Egyszerre rémülten szökött fel helyéről, irtózatos sikoltással. Borzasztó jelt ven észre gyermekén, a halál jelét, görcsös vonaglást. Irma soha sem látott még gyermeket meghalni, de e jelben anyai szíve sugalmából fölismerte a halált. Merően állott, mozdulatlanul, még lélekzetét is visszatartóztatva, s úgy nézte a kis szenvedőt, fog-e az iszonyú jel még egyszer ismétlődni a gyermeken. Nincsen arra szó, nincsen arra toll, mely híven ki tudná fejezni a szülői szívnek ezt a kétségét, ez érzelmeit. Néhány másodperc múlt, de ez hosszabb volt egy századnál! Talán csak kápráztat volt, talán valóság mégis.. Óh isten, oh isten ! Ez a vonaglás ismétlődik. — Jézusom, istenem!—sikolta Irma elrémülve, és mintegy eszméletlenül rohant ki a szobából. Azt az asszonyt kereste föl, kit előbb fájdalmában kiutasított szobájából. Görcsösen ragadta meg a szinte megrémülőnek kezét. — Az isten szent szerelmére kérem, — kiálta Irma szívszakgató hangon, —jöjjön be kegyed hozzám, én nem merek egyedül maradni. Menyi fájdalom, menyi rémülés volt e hangban, az bizonyít a legjobban, hogy még az a közönyös asszony is, aki előbb ama meggondolatlan szavakat intéző Irmához, még az is haladék nélkül követé a szenvedő anyát. Mire visszamentek a szobába, melyet Irma csak egy pillanattal előbb hagyott el, a kis beteg, — világosan látszék, — még roszabbul lett. (Folyt, köv.)