Fővárosi Lapok, 1866. szeptember (3. évfolyam, 199-223. szám)
1866-09-19 / 213. szám
213-ik sz. Szerda, szept. 19. Kiad°-hivatal: Pest’ bart,tok~tere r ez Harmadik évföMín 1866. p/Vu'A'RfKsT tapeit a?. Negyedévre. . . 4 frt T* \ W |f jQ. J. n nikJ„L JL | rt I II |\ _ Hirdetési díj: Megjelen az ünnep utáni Negyed hasábos petit napokat kivéve minden 801...................5 kr. usp . koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. teáskor mindenkr Újra fölkérjük lapunk pártolóit, hogy a „Fővárosi Lapok“ okt.—dec. évnegyedére előfizetéseiket megújítani, s vállalatunkat, — ez egyetlen magyar szépirodalmi közlönyt, — ismerőseik körében terjeszteni, ajánlani szíveskedjenek. Ígéreteknek alig lehet helye ott, hol mindennap egy bő tartalmú számból ítélheti meg az olvasó, várjon teljesítők-e föladatunkat, oly lapot szerkesztve, mely az olvasmányok bősége, tartalmas változatossága, eredeti közlései és friss hírei által egyiránt megérdemelje a műveit nők és férfiak rokonszenvét. A költemények, elbeszélések és tárcák alatt álló nevek eléggé mutatják, hogy mindazon jobb erők közreműködését bírjuk, kik jelenleg szépirodalommal foglalkoznak. E mellett friss újságot kívánunk adni. Vagyis gyorsan mindazt, ami érdekes. — Olvasóink gyönyörködtetése és közműveltségünk előmozdítása : e két cél lebeg előttünk folyvást. Arra törekszünk , hogy az olvasó az irodalmat magáért az irodalomért pártolja, ne mellékes dolgokért, képek és cifraságokért, melyek sokkal kevesebbe kerülnek, de kevesebbet is érnek, mint a jó irodalmi munkák. — Mindamellett idényenkint divatképet is mellékelünk. Egy szépirodalmi napilap minden esetre szükséget pótol nálunk, s így a művelt magyar családok a mai részidőkben sem fogják pártfogásukat megvonni oly közlönytől, mely mindenről tudósitó napi házi barát, költői munkák tárháza s a jó és szabadelvű ügyek kitartó harcosa kiván lenni folyvást. — Tóth Kálmán felelős szerkesztő. Vadnai Károly lapvezető főmunkatárs. Kiadói szó. A „Fővárosi Lapok“ csinos kiállitását s rendes szétküldését ígérve, kérem az előfizetések mielőbbi megújítását. Előfizetés az oktob dec. évnegyedre 4 frt. Különben minden évnegyed elején elő lehet fizetni félévre is 8 forintjával. Emich Gusztáv, akad. nyomdász s a „Főv. L.“ kiadója. KÖNIGGRÁTZ ALATT. — Egy őrmester elbeszélése. — Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) VII. Ugyanezen nap, június 27-én, még egy kis öszszeütközésünk volt a poroszokkal. Következő nap, 28-án, a mi ezredünk nem volt ugyan a harcban, hanem egész nap hallottuk az ágyúzást. Estefelé visszavonuló csapatok jöttek, s azok beszélték,hogy kemény ütközet volt Münchengrätznél. Sok veszett ott a mieink közül. Mindnyájan csak arról az ördöngös gyúrós puskáról beszéltek. Átkozták még azt is, aki kitalálta. Nem ér itt a vitézség semmit, mert a porosz rakásra lövi a mi embereinket, nem férhetünk hozzá. Rosz kedvűek voltak a csapatok. Itt láttuk először a szászokat. És olyan kék kabátba voltak öltözve, mint a poroszok. Erős, vállas fiúk voltak, de nagyon leverteknek látszottak. Nem is csoda, ha hazájukra gondoltak , melyet a porosz most egészen elfoglalt, s nekik itt kellett most harcolni idegen országban. Láttuk őket, amint ezredenként itt elhaladtak mellettünk. A mi embereink azt mondták, hogy derék fiúk ezek a tűzben, s megállják a sarat. Nekem tetszett az, hogy olyan hűségesek maradtak, s elkísérték királyukat ide, idegen országba is. Minden ember mondta, hogy a porosz nyomunkban van, s holnap sem lesz pihenő nap. Ez a június 29-dike Jitschinnél talált bennünket. Délig nem láttuk a poroszt, hanem délután négy óra tájban megpillantottuk távolról a közelgő fekete pontokat. Egyegy porosz zászlóalj volt minden ilyen fekete pont. Öt óra tájban megszólalt az ágyú, s aztán veszettül lövöldöztek egymásra mind a két oldalon. Hanem persze ez csak a bevezetés volt. Aztán jött a sor a gyorspuskára. Estefelé olyan pusk ropogás, bömbölés és harci zaj lett itt, hogy az ember majd megsiketült belé. A vége csak az lett, hogy sötét éjben kellett megint visszahúzódnunk Jitschin alól. r Éjjeli tizenegy óra lehetett már, mikor a poroszok megszállották e helyet. Mi huszárok kevés részt vettünk ebben az ütközetben. Csak messziről néztük az egészet, hanem egy párt mégis elsodort közülünk az ágyúgolyó, egyszer, mikor a gyalogság ellen rohamra indítottak, megtizedelt bennünket megint a gyúrós puska. Annál dühösebbek lettünk, mennél szerencsétlenebbül végződött ránk nézve minden ütközet. Nem óhajtottunk egyebet, csak azt, hogy egyszer visszaadhassuk már a poroszoknak, amit rajtunk elkövetett. Nem írom én itt le ennek az egész háborúnak a történetét. Tudom, hogy megírták azt nálamnál okosabb emberek. Én csak őrmester voltam, s nem tudhattam sokat. Csak azt írom le, amit magam láttam. Azt hallottuk, hogy mialatt itt minket visszanyomott a porosz, Trautenaunál megverte őket Gablenz. Ezt beszélték akkor nálunk. Mi nem tudtuk, hogy igaz-e, hanem az ember szereti elhinni az ilyet. Azt is beszélték, hogy Josefstadttól nem messze kegyetlenül megverték a porosz koronaherceget. Egész serege szét van már szórva. S mi egyenesen Berlinnek megyünk, Benedek a fősereggel már benyomult Glatzba, porosz Sziléziába. Szégyeltük nagyon, hogy csak minket vert meg a porosz, míg a többiek olyan fényes győzedelmeket nyertek. De harmadnap megtudtuk már, hogy nem Berlin felé megyünk, hanem Königgrätz alatt állunk meg. Ott volt már az egész sereg. Hanem itt egészen másforma híreket hallottunk. A Gablenz haderejét is megverték a poroszok, egész Csehország oda van már, Prágába bement az ellenség. — Mindezt csak suttogva beszélték, és nem akartuk hinni. Vén őrmester társam azt mondta rá, csupa hazugság , a burkus meg nem verhet minket , tudja Benedek, hogy mit csinál , majd meglátjuk azt holnap vagy holnapután. Nem kellett sokáig várnunk. Július 3-án már itt volt az ellenség. Gyorsan jött s mintha csakugyan az ördögökkel szövetkezettt volna, pihenésre sem volt szüksége. Reggel hét óra tájban már megszólalt az ágyú. Hosszú sorban volt itt felállítva az egész hadsereg : gyalog ezredek, lovasság roppant tömegekben. — Az ágyúk számát az isten tudta volna megolvasni. Csak amerre mi átmentünk, többet megolvastam másfélszáz darabnál. A vén őrmester megrántotta a mentém szárnyát: — No öcsém, amit eddig láttál, az csak mind gyerekjáték volt még. Hanem ma lesz a haddelhadd. Minket a jobb szárnyra állítottak. Tömérdek lovasság állt ott hátai tartalékban : huszárok, dzsidások, vasas németek, mindenféle. Amint itt megálltunk, kényelmesen széttekinthettünk. Előttünk egy falu tornyát láttuk ki az erdőből. A vén őrmester azt mondta, hogy az Lippa. Onnan hallottuk a legerősebb ágyúzást. Már majd másfél óra óta álltunk itt helyünkön, mikor egyszerre csak nagy „hurrah“ és „éljen“ kiáltásokat hallunk. Az őrnagy előre lovagolt, a tisztek kirántották kardjaikat, minden ember izgett-mozgott. Alig ötven lépésnyire egész csapat zöld forgós lovast láttam közelitni. Csupa tábornokok és törzskari tisztek voltak. — Nézd, az ott Benedek, — súgy hátam mögött a vén őrmester. A mint kissé hátra hajtottam fejemet, láttam, hogy szemei villognak s egész arca ragyog a lelkesültségtől az öreg őrmesternek. Gondolom, ha e pillanatban azt mondták volna : rohanj neki a pokol kapujának, — neki rohant volna. Tisztelegtünk mindnyájan, az egész hosszú sor, amint ott álltunk, s olyan harsogó éljelnel fogadtuk, mint a menydörgés. A levegő szinte reszketett belé. Kardjaikat csörgették az emberek, s csákóikat dobálták föl a levegőbe. A fővezér barátságosan intett kezével. Én folyvást meredten bámultam rá. Kis barna ember volt, nem látszott meg rajta, hogy öreg, s kipedett bajuszával oda állhatott volna a fiatal hadnagyok közé. Fölvágtatott a dombra, mely épen mellettünk nyúlt föl. Zöld forgókból egész erdő vette körül. Ott álltak mind a domb tetején, s hosszú távcsövekkel nézegettek jobbra-balra. Az öreg katonák szeme a fővezéren függött, úgy néztek rá, mint ahogy buzgó, vallásos emberek az oltárképre néznek. Őrmester társam szemében olyan csodálatos fény ragyogott, feje előre hajolt, s fölemelkedett nyergében, hogy jobban átláthasson vállaink fölött. Azt hiszem, imádták ezek az emberek Benedeket. — Győzni fogunk, mert itt van! — suttog az öreg őrmester. Távolról, onnan, ahol mutatták, hogy Lippa fekszik, folyvást bömböltek az ágyúk. A domb tetején a a tábornokok s a táborkari tisztek hosszú távcsöveikkel mind arra nézegettek, csak néha-néha vetve egyegy pillantást másfelé is. Én csak a fővezért néztem, aki ott ült lóháton a tábornokok közt, s nyugodtan szivarozott. Néha futárok jöttek hozzá vágtatva, egyik vagy másik oldaláról a csatatérnek, aztán nyílsebességgel vágtattak ismét vissza. A domb aljában nagy csomó ágyú állt. Azt mondták, ez itt a tartalék. Időnként 7 — 8 megindult innen majd jobbra, majd balra, s eltűnt az erdős halmok közt. Dél tájban az én öreg őrmester társam türelmetlenkedni kezdett már. Miért nem eresztenek neki minket az ellenségnek, mit állunk itt hiában ? A bakkancsosok azt fogják mondani, hogy ők vívták ki a diadalt, mi csak itt néztük kényelmesen lóhátról. Alig mondta ki ezt, hát láttuk, hogy egy zöldforgós táborkari tiszt lenyargal a dombról, egyenesen a vértesekhez, akik jobbra tőlünk voltak fölállítva. (Folyt, küv.) A fellegek. Bolyonganak ide s tova, Tán maguk se tudják : hova ! Céltalanul járnak, kelnek, Hol nyugotnak, hol keletnek. Meg-megállnak itt ott végre, S lenéznek a mindenségre ; Nem tudják, hogy mit tegyenek, Fájdalmaik végetlenek. Meg-megtépi a szél őket, E hazátlan kenyeröket; S a sok kínos bolygás miatt Szivük mélyén kenyár fakad. Mélabúsan hull az néha, Mély siralmuk csöndes, néma . . . De a föld is reszket tőlük, Mikor zápor lesz belőlük. ____ Cselényi. tpr