Fővárosi Lapok, 1866. október (3. évfolyam, 224-249. szám)
1866-10-09 / 230. szám
l gunk, mi is összeesküvők vagyunk, de mielőtt tovább menne a gróf, jöjjön, tekintse meg barátait, itt vannak közelünkben, akkor aztán, ha úgy tetszik, folytathatja útját.“ László követte őket; egy kis kerekhez vezették : a fák ágain nyolc barátja holttetemét pillantotta meg, fölakasztva. Az összeesküvés titka el volt árulva, egy lovas osztály a berekben elrejtve várta a forradalmárokat, ellentállás nélkül elfogta s kivégezte őket, és sikeres eljárásával elévülten tért vissza a városba, nem is sejtve, hogy a fő bűnös nincs az áldozatok között. A parasztok el-rették Lászlót, este visszalopózott a városba, elmente K . . . hercegnéhez, ki úgy anyira nem várta őt, hogy meggyőződhetett, miszerint hittelen hozzá. Ezen felbőszülve, megint kiszökött a városból, s nappal elrejtve a magányos tanyákon, éjjel gyalogolva, kikerülve ezer útjába hányt tört, szenvedve éhséget és hideget, dúlt szivében hordva a fölfedezett összees .küvés a megcsalt szerető kettős sebét, megérkezett *** városba, hol férjem székelt. Itt szabad és biztosságban volt. Kalandja nagy feltűnést és zajt okozott; a nap hőse lett, a mint mondani szokták. Férjem találkozott vele, jó barátok lettek, s nekem is bemutatta. László belém szeretett, az igaz, s meg is vallotta nekem; de én udvarlásából csak anyit fogadtam el, menyit elfogadnom szabad volt. Tudom, hogy sok nő irigyelte kitüntetésemet, s föl nem foghatta, hogy én azt visszautasítom, de oly nyilt jellem, mint Lászlóé, nem magyarázhatta félre magatartásomat; ő érzé, hogy kitűnő tulajdonaiból valami jobbat, nemesebbet is szentelhet nekem a mindennapi, tiltott udvarlásnál, s igy lett velem szemben egye azon hű barátoknak, kikre élet és halálban számitni lehet. Gyula szótlan figyelemmel hallgatta végig a hosszú elbeszélést, melynek őszinte jellege r meglepő; néma csókot nyomott Heléna kezeire. — Ha barátja kegyednek, — szólt végre, — barátom lesz nekem is. De a tegnap óta szivében dúló gyötrelmek kimeriték erejét; egyszerre kényekben tört ki, s karjai közé szorítva Helénát, fölkiáltott: — Hogy ne legyek soha a kegyedé, ebbe belenyugszom; de ha kegyed valakit szeretne, ha vesztére valaha valakit szeretett volna, én megölném kegyedet, Heléna ! Szilaj láz őrjöngött lelkében ; egy neme az idegtúlfeszültségnek rohanta meg, s szívszaggató zokogás közt ismételte többször e szavakat: Istenem, istenem, mily boldogtalanok vagyunk! mily boldogtalanok vagyunk ! Este László eljött, s Heléna bemutatta neki Gyulát. A két férfi társalgott együtt, s úgy látszék, méltányolnitudják egymást; a vonzalom, melyet szivükben egy és ugyanazon nő iránt tápláltak, kölcsönösen egymás felé voná őket. Egy közös érzemény, melynek tárgya ugyanazon lény, egyesíti vagy szétválasztja az embereket, a szerint, a milyen jellemek és szívek nemessége, de hideg közönyt nem szül soha. László és Gyula arra születtek, hogy tessenek egymásnak. S midőn a gróf távozott Páriából, engedelmeskedve hazafiúi kötelességének, mely őt Franciaország határaitól messze szóltá, egy igaz baráttal többet hagyott maga mögött. A történtek után néhány nappal, midőn egy reggel Gyula Helénához ment, Heléna meglepő válttozást vett észre rajta; rendesen oly szelíd kifejezésű szemeiben elhatározott, merész tűz égett; hangjában volt valami parancsoló, s mosolya kihívónak tetszett. Heléna nem volt volna nő, ha észre nem veszi, hogy Gyula szivében valami sötét elhatárzás szülemlett, és hogy megúnva tán gyötrelmes életüket, igy gondolkozott hozzá jöttében: Végeznünk kell! — Remegés fogá el a gyönge nőt. Alig hallható hangon szóltta a szomszéd szobában játszó fiát, az rögtön anyjához szaladt. Egy ideig maga mellett tarta a gyermeket, aztán egyszerre karjaiba ragadva, Gyula térdeire tette, s igy szólt: — Öleld meg barátodat! Gyula megölelte a gyermeket, Helénára nézett, s szemeiből egy sugár látszott reá lövetni, mely azt mondá: Ez árulás! Pár percig mozdulatlan maradt, keblében iszonyatos vihar dúlt. Lasankint arca viszszanyerte szokott nyugodtságát, bánatos mosoly vonult végig ajkain, visszatette a gyermeket anyja karjai közé, s szelíd megadással szólt Helénához: visszaadom kegyednek fiát, engedje őt játékaihoz térni. — Látta a gyermeket , és saját anyjára gondolva, kinek emléke szünetlen lelkére súlyosodott, vissza tudá fojtani a szivében zajongó érzelmeket. E küzdelmek gyakran megújultak, s isten csodája, hogy azoknak ellen tudtak állani. Szivükben érzék, hogy veszve vannak, de mint ilyen körülmények között majd mindig megesik, midőn az egyik érzé, hogy ereje roskad, a másik segédkezet nyújtott feléje, és igy haladtak tovább a maguk által választott úton, melynek végcéljára gondolni sem mertek. Érzék, hogy ha a sokáig kikerült bukás bekövetkezik, az jóvátehetetlen lesz. Az üres, érzéketlen lelkeket megnyugtató középúttal egyikük sem elégedett volna meg. Ilyenkor aztán életök távoli láthatárának borús homályában szívszaggató elválást vagy szégyenítő botrányt pillantottak meg, s behúnyták szemeiket a gyászos tünemény előtt. Szerelmük következményei oly súlyosak lettek volna,hogy olykor-olykor maga e szerelem megbénulva látszott lenni. Gyöngeségek perceiben kölcsönösen támogatták egymást.— Erény ! te nem vagy üres szó! kiáltott föl néha Heléna, visszaborzadva saját gondolataitól. Egy este kábúlt fejét Gyula vállaita hajtá és sirt hosszasan, némán. Gyula feléje hajolt, s azon kifejezéssel, mely hangunkban rejlik, midőn tudjuk, hogy vigaszunk hasztalan, szólt : — bátorság,szivem szerelme! a boldogság nem számunkra van fölé találva ! Ez este ő volt a hős, az erős , másnap a gyönge nő nyújtó karját fölsegélésére. A halálnak , a közös halálnak eszméje megvillant egyszer agyukban , oly magasztos elragadtatással beszéltek arról, mely tisztán mutató érzelmeik őrjöngő féktelenségét. A kisfiú egy nádpálcán belovagolt a szalonba, s füstként oszlatta szét a borzalmas rém eszméket. Ily szívküzdelmek elrejthetlen nyomokat hagynak a küzdők arcán maguk után, s D’Alfary grófné csakhamar rémülettel véve észre a Gyulán történt változást. Meggyőződéseit legtöbbnyire tapasztalásból és saját élete emlékeiből merítve, nem igen hitt az erényben, s szerette azt, különösen a nőknél, a kacérkodás netovábbjának nevezni. Hasztalan kisértve meg Gyulából valamit kivenni, elhatárza magát egyenesen Helénához fordulni. Minden cselfogást, minden előnyt, melyet csak nyújthatnak a kétértelmű szók, a nagyvilági delnek finom ravaszságát,mindent felhasznált, hogy a fiatal asszony lelke mélyében olvashasson, ki egy percre sem esve ki szerepéből, mindvégig nem akart érteni d’Alfaryné szavaiból épen semmit. (Folyt. köv.) „Vadászok és természetbarátok év- könyve.« (Szerkeszti gr. Lázár Kálmán. I. évi folyam. Hat külön nyomatú képpel és számos más fametszvénynyel. Pest. Emch Gusztáv tulajdona. 258 lap. Ara 2 frt.) I. (VK.) Korunk uralkodó tudománya a természettudomány, nemcsak azért, mert a legszebb, hanem mert egyszersmind a leghasznosabb. A gyakorlati élet minden ága e forrásból ered és erősödik, s az anyagi jólét és gyarapodás a természettudományi vívmányok eredménye. Neki köszönjük a gazdászat mai fejlettségét, a gyáripart, a kézműzeti terményzés elhaladását, az orvosi tudomány alaposabbá változtát, a kereskedés világkörűségét, neki a gőzösöket, távírdát és a mindennapi élet ezer kényelmét. Az emberi elme minden időben kutatott. De csodálni való, hogy évezredekig nem maga körül, hanem maga fölött kutatott. Az elérhetlen eget (a bölcselem és hittan egét) tűzte ki föladatául, s e miatt elhanyagolta a földet, melyen élt. Az eszményi görögök philosophiája végére mehetlen kérdések szövevényes utain bolyongott, s ellentéte volt a Bacon bölcselmének, mely a természet útjait követve, „haladást és gyümölcsöt“ kívánt. A nagy Platon a természettudományból kevesebbet tudott, mint most a reáliskolák legkisebbik tanulója, s Aesculap az Olymp isteni magaslatán tudatlanabb volt akármelyik mai orvosnövendéknél. A bölcsek első intése: „ismerd meg önmagadat“ igen félszeg intés volt, a menyiben legkevésbé sem foglaló magában azt, hogy ismerd meg azon természeti erők törvényeit, melyek benned és általad működnek, így az életet és halált, valamint az egész természetet, költők és nem tudósok módjára fogták föl, s az „eszmény“ e magas országának egész kifejlettsége nagyon egyoldalú volt a műveltség mai állapotához képest. A középkor hitelvek, metaphisikai eszmék és bibliai tételek magyarázatán törte fejét. A természettudományt csak a hóbortos alchymia esetleges fölfedezései gyarapíták. A nagy féltáncok természetfölötti tárgyakról szóltak, annálfogva el is vesztek, míg az amalfii hajós delej- tűje, Reaumur hévmérője és Newton könyve örökké megmaradnak az emberiség boldogítására. A természettudomány átalánosodása út a demokratiához. E tétel igaz , mert főkép a természettudomány terjeszti a fölvilágosodást és anyagi jólétet,— a két fötényezőt, mely a józan demokratiát szüli. — Akárhová tekintsünk, látni fogjuk, hogy ahol a természettudományokkal átalánosabban foglalkoznak, ott szabadelvűség uralkodik. — L a v o i s i e f, ki az új vegytan első hőse, a francia forradalom szülötte és áldozata. Humboldt Sándor, ki úgyszólván a természet egész kincstárát leplezé le az emberek előtt, minden időben úgy fog tekintetni, mint ki az emberiséget új és nagy erővel ajándékozó meg arra nézve, hogy méltóságát, vagyis szabadságát kivívja. A tudás hatalmas fegyver, s a tudásnak okszerű használata — diadal. Nálunk — sajnos, de igaz — a természettudomány iránti érdekeltség nem ébredt még föl oly mértékben, mint a kor kívánja. Elsajátítjuk ugyan a fölfedezések vívmányait,s igyekszünk hasznunkra fordítani, de azok belső természetes működésük törvényei a nagyobb közönséget nem érdeklik eléggé. Vannak gyáraink, de többnyire idegen vezetés alatt; a mi zónáink egyhangú levegőjét is — mint ahogy egy angol utazó irá a közép-amerikai pusztákról — „James Watt vaskölykei bőgik teki“, de népszerű géptanunk máig sincs ; szeretjük nézni a légi tüneményeket, de nem olvassuk magyarázatukat; félünk a betegségektől, de a természeti tapasztalásokon alapuló élettan idegen marad előttünk; Humboldt „Kosmosa“, Liebig „Gazdasági vegytana“ máig sincsenek lefordítva , (vajjon mivel foglalkoznak az akadémia természettudósai ?) sőt a „Budapesti Szemű “ is— e jeles folyóirat — a tudomány minden ágából sokkal több közleményt bír felmutatni, mint a természettudományból. — A természettudományi társulat az egyedüli, mely néha-néha egy kis elevenséget tanúsít. E tudomány népszerűsödése tehát mindenesetre fontos érdek, s dicséret illeti mindazokat, kik e téren lépéseket tesznek. A könyv, melyről szólni akarunk , szintén egy lépés e cél felé. Elő évi folyama ez oly vállalatnak, mely csak a mi irodalmunkban úl. Máshol mindez természettani ág rendes közlönyöket, folyóiratokat és évkönyveket bir fölmutatni. Nálunk ez még csak a távol jövőtől várható. Gróf Lázár Kálmán, ki e diszes évkönyvet igen nagy gonddal állitá össze, maga sem mert számítani nagy természettudományi közönségre. Ezért vegyes könyvet adott, vadászati rajzokkal, melyek azonban szintén szoros összefüggésben állanak a természettel. Közlött e mellett egy pár jellemrajzi vázlatot, melynek iránya szintén helyes. Szóval egész könyve, melynek változatos cikkeit csak röviden fogjuk érinthetni, nagyon méltó a pártolásra, mert gyakorlati iránynyal bír, s mert a természettudományt nem magáért, hanem kézzel fogható hasznaiért igyekszik megkedveltetni. Az érdekre számít és nem a gyönyörködésre, s ez a mai nap a leghelyesebb számítás. Az első hatvan lap, hónapokra osztva (tizenkét jelképies fametszettel) „vadász naptárt“ Bérczy Károlytól, „ménes naptárt“ugyanattól,„állatvilági életet“ a szerkesztőtől és „erdészeti naptárt“ Erdödy Adolftól foglal magában. Akik vadászni szoktak, szeretik az állatok életét, lótenyésztéssel és erdőgazdasággal foglalkoznak, azok e gyakorlati és szakavatott megjegyzéseknek és utasításoknak sok hasznát vehetik. Nemcsak emlékeztető, hanem egyszersmind ismeretterjesztő rovatok ezek. A „két férfiú“ című jellemrajzi vázlatban Ujfavi Sándor,- Erdély e híres vadásza, ki ez évben az öregség küszöbén, mindenki sajnálkozására vált meg az élettől, — két jeles erdélyi férfi képét tüntetni elénk. Wesselényi Miklósét és Kendeffy Ádámét, kiknek benső barátságával dicsekhetett. Nagyon alkalmi cikk ez most, idén Erdély társas élete megint olyforma pangásnak indul, mint a minőből egykor e két erélyes férfi rázta föl kortársait. Minden jó elem, közügyi érdekeltség és hazafiasság megvan ott most is, csak egy pár ily „hangadó“ hiányzik. E két jeles férfi köz és magánéleti működése a legmelegebb hangon van e cikkben vázolva; a sport és gazdászati törekvések, a zsibói vadászatok, s azon élénkség, melyet mindenfelé ébresztettek. Ok a testi erő kifejtése által a szel- - 046 .