Fővárosi Lapok, 1866. október (3. évfolyam, 224-249. szám)

1866-10-09 / 230. szám

l­ gunk, mi is összeesküvők vagyunk, de mielőtt to­vább menne a gróf, jöjjön, tekintse meg barátait, itt vannak közelünkben, akkor aztán, ha úgy tetszik, folytathatja útját.“ László követte őket; egy kis ke­rekhez vezették : a fák ágain nyolc barátja holttete­­mét pillantotta meg, fölakasztva.­­ Az összeesküvés titka el volt árulva, egy lovas osztály a berekben elrejtve várta a forradalmárokat, ellentállás nélkül elfogta s kivégezte őket, és sikeres eljárásával elé­vülten tért vissza a városba, nem is sejtve, hogy a fő bűnös nincs az áldozatok között. A parasztok el-­­­rették Lászlót, este visszalopózott a városba, elment­e K . . . hercegnéhez, ki úgy anyira nem várta őt, hogy meggyőződhetett, miszerint hittelen hozzá. Ezen felbőszülve, megint kiszökött a városból, s nappal elrejtve a magányos tanyákon, éjjel gyalogolva, ki­kerülve ezer útjába hányt tört, szenvedve éhséget és hideget, dúlt szivében hordva a fölfedezett összees­ .­küvé­s a megcsalt szerető kettős sebét, megérkezett­­ *** városba, hol férjem székelt. Itt szabad és biztos­ságban volt. Kalandja nagy feltűnést és zajt okozott; a nap hőse lett, a mint mondani szokták. Férjem ta­lálkozott vele, jó barátok lettek, s nekem is bemu­tatta. László belém szeretett, az igaz, s meg is vallot­ta nekem; de én udvarlásából csak anyit fogadtam el, menyit elfogadnom szabad volt. Tudom, hogy sok nő irigyelte kitüntetésemet, s föl nem foghatta, hogy én azt visszautasítom, de oly nyilt jellem, mint Lászlóé, nem magyarázhatta félre magatartásomat; ő érzé, hogy kitűnő tulajdonaiból valami jobbat, neme­sebbet is szentelhet nekem a mindennapi, tiltott ud­varlásnál, s igy lett velem szemben egye azon hű ba­rátoknak, kikre élet és halálban számitni lehet. Gyula szótlan figyelemmel hallgatta végig a hosszú elbeszélést, melynek őszinte jellege r meglepő; néma csókot nyomott Heléna kezeire. — Ha barátja kegyednek, — szólt végre, — barátom lesz nekem is. De a tegnap óta szivében dúló gyötrelmek ki­­meriték erejét; egyszerre kényekben tört ki, s karjai közé szorítva Helénát, fölkiáltott: — Hogy ne legyek soha a kegyedé, ebbe bele­nyugszom; de ha kegyed valakit szeretne, ha vesz­tére valaha valakit szeretett volna, én megölném ke­gyedet, Heléna ! Szilaj láz őrjöngött lelkében ; egy neme az ideg­túlfeszültségnek rohanta meg, s szívszaggató zokogás közt ismételte többször e szavakat: Istenem, iste­nem, mily boldogtalanok vagyunk! mily boldogtala­nok vagyunk ! Este László eljött, s Heléna bemutatta neki Gyu­lát. A két férfi társalgott együtt, s úgy látszék, mél­tányolni­­tudják egymást; a vonzalom, melyet szi­vükben egy és ugyanazon nő iránt tápláltak, kölcsö­nösen egymás felé voná őket. Egy közös érzemény, melynek tárgya ugyanazon lény, egyesíti vagy szét­választja az embereket, a szerint, a milyen jellemek és szívek nemessége, de hideg közönyt nem szül soha. László és Gyula arra születtek, hogy tessenek egymásnak. S midőn a gróf távozott Páriából,­­ engedelmeskedve hazafiúi kötelességének, mely őt Franciaország határaitól messze szól­tá, egy igaz ba­ráttal többet hagyott maga mögött. A történtek után néhány nappal, midőn egy reggel Gyula Helénához ment, Heléna meglepő vált­­­tozást vett észre rajta; rendesen oly szelíd kifejezésű szemeiben elhatározott, merész tűz égett; hangjában volt valami parancsoló, s mosolya kihívónak tetszett. Heléna nem volt volna nő, ha észre nem veszi, hogy­­ Gyula szivében valami sötét elhatárzás szülemlett, és­­ hogy megúnva tán gyötrelmes életüket, igy gondol­kozott hozzá jöttében: Végeznünk kell! — Remegés fogá el a gyönge nőt. Alig hallható hangon szóltta a szomszéd­ szobában játszó fiát, az rögtön anyjához szaladt. Egy ideig maga mellett tarta a gyermeket, aztán egyszerre karjaiba ragadva, Gyula térdeire tette, s igy szólt: — Öleld meg barátodat! Gyula megölelte a gyermeket, Helénára nézett, s szemeiből egy sugá­r látszott reá lövetni, mely azt mondá: Ez árulás! Pár percig mozdulatlan maradt, keblében iszonyatos vihar dúlt. L­asankint arca visz­­szany­erte szokott nyugodtságát, bánatos mosoly vo­­nult végig ajkain, visszatette a gyermeket anyja karjai közé, s szelíd megadással szólt Helénához: visszaadom kegyednek fiát, engedje őt játékaihoz térni. — Látta a gyermeket , és saját anyjára gondolva, kinek emléke szünetlen lelkére súlyosodott, vissza tudá fojtani a szivében zajongó érzelmeket. E küzdelmek gyakran megújultak, s isten cso­dája, hogy azoknak ellen tudtak állani. Szivükben érzék, hogy veszve vannak, de mint ilyen körülmé­­nyek között majd mindig megesik, midőn az egyik érzé, hogy ereje roskad, a másik segéd­kezet nyújtott feléje, és igy haladtak tovább a maguk által választott úton, melynek végcéljára gondolni sem mertek. Ér­zék, hogy ha a sokáig kikerült bukás bekövetkezik, az jóvá­tehetetlen lesz. Az üres, érzéketlen lelkeket megnyugtató közép­úttal egyikük sem elégedett vol­na meg. Ilyenkor aztán életök távoli láthatárának borús homályában szívszaggató elválást vagy szégye­­nítő botrányt pillantottak meg, s behúnyták szemei­ket a gyászos tünemény előtt. Szerelmük következ­ményei oly súlyosak lettek volna,hogy olykor-olykor maga e szerelem megbénulva látszott lenni. Gyönge­­ségek perceiben kölcsönösen támogatták egymást.— Erény ! te nem vagy üres szó! kiáltott föl néha He­léna, visszaborzadva saját gondolataitól. Egy este kábúlt fejét Gyula vállaita hajtá és sirt hosszasan, némán. Gyula feléje hajolt, s azon ki­fejezéssel, mely hangunkban rejlik, midőn tudjuk, hogy vigaszunk hasztalan, szólt : — bátorság,szivem szerelme! a boldogság nem számunkra van fölé találva ! Ez este ő volt a hős, az erős , másnap a gyön­ge nő nyújtó karját fölsegélésére. A halálnak , a közös halálnak eszméje megvillant egyszer agyuk­ban , oly magasztos elragadtatással beszéltek arról, mely tisztán mutató érzelmeik őrjöngő féktelenségét. A kis­fiú egy nádpálcán belovagolt a szalonba, s füst­ként oszlatta szét a borzalmas rém eszméket. Ily szívküzdelmek elrejthetlen nyomokat hagy­nak a küzdők arcán maguk után, s D’Alfary grófné csakhamar rémülettel véve észre a Gyulán történt változást. Meggyőződéseit legtöbbnyire tapasztalás­ból és saját élete emlékeiből merítve, nem igen hitt az erényben, s szerette azt, különösen a nőknél, a ka­cérkodás netovábbjának nevezni. Hasztalan kisértve meg Gyulából valamit kivenni, elhatárza magát egye­nesen Helénához fordulni. Minden cselfogást, minden előnyt, melyet csak nyújthatnak a kétértelmű szók, a nagyvilági delnek finom ravaszságát,mindent felhasz­nált, hogy a fiatal asszony lelke mélyében olvashas­son, ki egy percre sem esve ki szerepéből, mindvégig nem akart érteni d’Alfaryné szavaiból épen semmit. (Folyt. köv.) „Vadászok és természetbarátok év-­­ könyve.« (Szerkeszti gr. Lázár Kálmán. I. évi folyam. Hat kü­lön nyomatú képpel és számos más fametszvénynyel. Pest. E­m­­­c­h Gusztáv tulajdona. 258 lap. Ara 2 frt.) I. (VK.) Korunk uralkodó tudománya a termé­szettudomány, nemcsak azért, mert a legszebb, ha­nem mert egyszersmind a leghasznosabb. A gyakor­lati élet minden ága e forrásból ered és erősödik, s az anyagi jólét és gyarapodás a természettudományi vívmányok eredménye. Neki köszönjük a gazdászat mai fejlettségét, a gyáripart, a kézműzeti terményzés el­haladását, az orvosi tudomány alaposabbá változ­­tát, a kereskedés világkörűségét, neki a gőzösöket, távírdát és a mindennapi élet ezer kényelmét. Az emberi elme minden időben kutatott. De csodálni való, hogy évezredekig nem maga körül, ha­nem maga fölött kutatott. Az elérhetlen eget (a böl­cselem és hittan egét) tűzte ki föladatául, s e miatt elhanyagolta a földet, melyen élt. Az eszményi gö­rögök philosophiája végére­ mehetlen kérdések szö­vevényes utain bolyongott, s ellentéte volt a Bacon bölcselmének, mely a természet útjait követve, „hala­dást és gyümölcsöt“ kívánt. A nagy Platon a termé­szettudományból kevesebbet tudott, mint most a reál­iskolák legkisebbik tanulója, s Aesculap az Olymp isteni magaslatán tudatlanabb volt akármelyik mai orvosnövendéknél. A bölcsek első intése: „ismerd meg önmagadat“ igen félszeg intés volt, a menyiben legkevésbé sem foglaló magában azt, hogy ismerd meg azon természeti erők törvényeit, melyek benned és általad működnek, így az életet és halált, vala­mint az egész természetet, költők és nem tudósok módjára fogták föl, s az „eszmény“ e magas országá­nak egész kifejlettsége nagyon egyoldalú volt a mű­veltség mai állapotához képest.­­ A középkor hitelvek, metaphisikai eszmék és bibliai tételek ma­gyarázatán törte fejét. A természettudományt csak a hóbortos alchymia esetleges fölfedezései gyarapíták. A nagy féltáncok term­észetfölötti tárgyakról szóltak, annálfogva el is vesztek, míg az amalfii hajós delej-­­ tűje, Reaumur hévmérője és Newton könyve örökké megmaradnak az emberiség boldogítására. A természettudomány átalánosodása út a demo­­kratiához. E tétel igaz , mert főkép a természettudo­mány terjeszti a fölvilágosodást és anyagi jólétet,—­­ a két fötényezőt, mely a józan demokratiát szüli. — Akárhová tekintsünk, látni fogjuk, hogy a­hol a ter­mészettudományokkal átalánosabban foglalkoznak, ott szabadelvűség uralkodik. — L a v o i s i e f, ki az új vegytan első hőse, a francia forradalom szülötte és áldozata. Humboldt Sándor, ki úgy­szólván a természet egész kincstárát leplezé le az emberek előtt, minden időben úgy fog tekintetni, mint ki az emberiséget új és nagy erővel ajándékozó meg arra nézve, hogy méltóságát, vagyis szabadságát kivívja. A tudás hatalmas fegyver, s a tudásnak okszerű hasz­nálata — diadal. Nálunk — sajnos, de igaz — a természettudo­mány iránti érdekeltség nem ébredt még föl oly mér­tékben, mint a kor kívánja. Elsajátítjuk ugyan a föl­fedezések vívmányait,s igyekszünk hasznunkra for­dítani, de azok belső­ természete­s működésük törvé­nyei a nagyobb közönséget nem érdeklik eléggé. Van­nak gyáraink, de többnyire idegen vezetés alatt; a mi zónáink egyhangú levegőjét is — mint ahogy egy angol utazó irá a közép-amerikai pusztákról — „Ja­mes Watt vaskölykei bőgik teki“, de népszerű gépta­nunk máig sincs ; szeretjük nézni a légi tüneménye­ket, de nem olvassuk magyarázatukat; félünk a be­tegségektől, de a természeti tapasztalásokon alapuló élettan idegen marad előttünk; Humboldt „Kosmosa“, Liebig „Gazdasági vegytana“ máig sincsenek lefor­dítva , (vajjon mivel foglalkoznak az akadémia ter­mészettudósai ?) sőt a „Budapesti Szemű “ is— e jeles folyóirat — a tudomány minden ágából sokkal több közleményt bír felmutatni, mint a természet­­tudományból. — A természettudományi társulat az egyedüli, mely néha-néha egy kis elevenséget ta­núsít. E tudomány népszerűsödése tehát minden­esetre fontos érdek, s dicséret illeti mindazokat, kik e téren lépéseket tesznek. A könyv, melyről szólni akarunk , szintén egy lépés e cél felé. El­ő évi folyama ez oly vállalatnak,­ mely csak a mi irodalmunkban úl. Máshol mindez természettani ág rendes közlönyöket, folyóiratokat és évkönyveket bir fölmutatni. Nálunk ez még csak a távol jövőtől várható. Gróf Lázár Kálmán, ki e diszes évkönyvet igen nagy gonddal állitá össze, maga sem mert szá­mítani nagy természettudományi közönségre. Ezért vegyes könyvet adott, vadászati rajzokkal, melyek azonban szintén szoros összefüggésben állanak a ter­mészettel. Közlött e mellett egy pár jellemrajzi váz­latot, melynek iránya szintén helyes. Szóval egész könyve, melynek változatos cikkeit csak röviden fogjuk érinthetni, nagyon méltó a pártolásra, mert gyakorlati iránynyal bír, s mert a természettudo­mányt nem magáért, hanem kézzel fogható hasznaiért igyekszik megkedveltetni. Az érdekre számít és nem a gyönyörködésre, s ez a mai nap a leghelyesebb számítás. Az első hatvan lap, hónapokra osztva (tizenkét jelképies fametszettel) „vadász naptárt“ B­é­r­c­z­y Károlytól, „ménes naptárt“ugyanattól,„állatvilági éle­tet“ a szerkesztőtől és „erdészeti naptárt“ E­r­d­ö­d­y Adolftól foglal magában. A­kik vadászni szoktak, szeretik az állatok életét, lótenyésztéssel és erdőgaz­dasággal foglalkoznak, azok e gyakorlati és szak­avatott megjegyzéseknek és utasításoknak sok hasz­nát vehetik. Nemcsak emlékeztető, hanem egyszers­mind ismeretterjesztő rovatok ezek. A „két férfiú“ című jellemrajzi vázlat­ban U­j­f­a­­­v­i Sándor,­­- Erdély e híres vadá­sza, ki ez évben az öregség küszöbén, mindenki saj­nálkozására vált meg az élettől, — két jeles erdélyi férfi képét tüntetni elénk. W­esselényi Mik­lósét és Kendeffy Ádámét, kiknek benső ba­rátságával dicsekhetett. Nagyon alkalmi cikk ez most,­­ idén Erdély társas élete megint olyforma pangás­nak indul, mint a minőből egykor e két erélyes férfi rázta föl kortársait. Minden jó elem, közügyi érde­keltség és hazafiasság megvan ott most is, csak egy pár ily „hangadó“ hiányzik. E két jeles férfi köz és magán­életi működése a legmelegebb hangon van e cikkben vázolva; a sport és gazdászati törekvések, a zsibói vadászatok, s azon élénkség, melyet minden­felé ébresztettek. Ok a testi erő kifejtése által a szel- - 046 .

Next