Fővárosi Lapok, 1866. november (3. évfolyam, 250-274. szám)
1866-11-01 / 250. szám
250-ik sz. Csütörtök, nov. 1. Kiad°-MTatal: PestibM*tok-tare ez- Harmadik évfolyam 1866. pftlTAPnQT T ADnir JSJSffil Negyedévre. . . 4 frt. H U JJiA JL W JLAiE ***«*& Megjelen az ünnep utáni “ ® ■ W A Mill TAAoh Negyed hasábos petit napokat kivéve minden- nilTM H" ' ® nap, koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. tatárkor “ ’130 kr. tg? Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhatunk. Fíkrészmalomban. Lárma, zaj, dübörgés, hangok tömkelege. — Mily súlyos munkának nyugtalan színhelye Ama fakó halom ? Suhog a hajtószíj, kerék, henger forog, Izzad kazán, katlan, vas csavar csikorog . Ez a fürészmalom. Köröskörül róna, ezt erdőség fedi, Fejsze ütött erdő, mely honát feledi, Szálfák rengetege. Együtt szoptatta őt és Kárpát emlője A gyermek Tiszával, — és most temetője Felé ez viszi le. Nyög a tölgy óriás, kínos hang kél benne, .Reszket és vonaglik — mintha lelke lenne — Minden egyes tagja, Míg ezernyi vasfog mardossa velejét, S kegyetlen acéllal vészedzett kebelét Széjjel hasogatja. És az ember ott áll, a vast élesíti, Gőzkazán alatt a tűz lángját hevíti, Egyre szítja, fújja . . . S nem is sejti, hogy, ha az a deszka készen, Belőle tán saját — koporsója lészen . . . Ez a tölgy boszúja. Hevesi Lajos. A HASZONBÉRLŐK. Beszély. Tóvölgyitől. (Folytatás.) — Ismétlem, hogy ártatlan vagyok ; soha nem nyújtottam a legkisebb alkalmat, sőt gátoltam, ahogy lehetett; mondhatom, szivemen léptek keresztül! — Talán szerelmes ön, édes kisasszony ? — Én ? — ah ! — szerelmes ? — ah ! — A szerelemtől félek, hiszen ez egy szörnyeteg föllázítja az embert! — A patvarba édes kisasszony, ön egészen ki van hozva sodrából! — Oh a holdvilág és az esti tiz óra! — A holdvilág és az esti tiz óra? A dolog kezd bonyolódni előttem. — Oh tiszttartó úr, és a kert! — Ecce ecce, a holdvilág, esti tíz óra és kert. Most már csak személyek kellenek, hogy az ügy veszedelmes legyen. — Oh a személyek sem hiányoznak! — Mi a manó, — talán bizony a szobaleány ? — Oh dehogy, dehogy! — Nos hát kicsoda? — Hortenzia! Bördi hátra kapta fejét: — Hortenzia? — És Bocskor Frici! A tiszttartó olyat ugrott, mint egy verekedő kakas. — Hortenzia és Bocskor Frici! — Kert, holdvilág és tíz óra! Az ördögök itt múzeumot akarnak építeni! E szavak után Bördi nekiszaladt az ajtónak, és megütötte homlokát az első polcba. Életében először nem gondolt arra, hogy le kell hajolnia. A polcot mérgesen rántotta le, mely a poros iratok halmazával lebukván, valóságos toronydöféshez, földinduláshoz hasonlitott. Az irathalmaz Bördi és a nevelőnő közé hullva, sánccá emelődött. A tiszttartó azonban most nem gondolt semmivel, kibújt az ajtón, és elrohant, a matróna pedig fölmászva a papírhegy tetejére, midőn azon egyik lábát keresztül tette, a másik megcsúszott, s ő kétfelé válva, mint egy nyeregre, hullt az iratokra, és elkezdett sivalkodni. De túldörgő a Bördi orditása. — Fegyvert, puskát és pisztolyt! — kiabálá a tiszttartó, hálószobájába rohanva, — rabló, zsivány, szöktető és akasztófára való ! Meg kell fogni, agyon kell lőni, föl kell akasztani! — Utánam minden ember! — , ezzel rohant a kertajtó felé. XIII. A bizony ! Midőn az óra elcsengette a tizet, Hortenzia eltűnt a szobából és a kertbe suhant. Szép holdvilágos este volt. Egy sötétkék végtelenség, tehintve égő csillag-mindenségekkel. A sötét földre egy millió fényes világ ragyogott, csak apró sziporkák pedig, az istenség porzószemei, melyekkel a teremtés történetét behintette; és minden porzó-szem egy világ! — Mily nagy lehet az maga, ki ily porzószemeket használ. A hold méla ezüst arca földünkre bámult, szél nem fújt; mintha lehelt volna, mozdult meg néha a fák halvány fényben úszó levele. Hortenzia a kert szélén, a Tisza partján sétált. A szőke víz lassú susogással folydogált lábainál és benne fürödtek a csillag-nymphák. A kert fái, mint meganyi hamadryadok kandikáltak a víztükörbe, a némelyik lehajló lombjával locsolgató társaira az átvilágított gyöngyös habokat Hortenzia azonban a folyót könyvnek, a csillagokat betűknek nézte és szerelmet olvasott ki belőlük. Az olvasás közben néha egy egy locscsanás történt, a közelgő kedves evezője, kinek csolnakja fényes nyomot hagyott és vont maga után, mint egy üstökös. Néhány perc múlva megmozdult a partot szegélyző tűz, és Charon vagyis Frici kikötött. — Lássa édes Hortenziám, ismét itt vagyok, szörnyen szeretem az ily holdvilágos tiszai utazás, van benne valami regényesség, a víz öszzeesküvő társ, légyottra viszi az embert. — Minden estét, melyet itt körében töltök, szivembe írok örök betűkkel. A Hortenzia kebele emelkedett, pedig Frici még ki se mondta, s már elfeledte, amit beszélt. — Menjünk a lugasba, — susogó az ifjú, — a zöld levelek közül, ha az égre nézek, azt hiszem, az ön keblében vagyok, és szeretem kinevetni a menyországot. — Menjünk — mondá Hortenzia halkan, — és folytassa, a mit elkezdett a csillagokról, úgy érdekel az engemet, ha tudom, hogy azok az égre szórt pásztortüzek meganyi nagy világok, hogy szerelmesek is élnek rajtok, s néznek erre a földre, mint mi nézünk a csillagokra. — Ők nem úgy néznek, édes Hortenziám, különögen a fejükön járnának, pedig ez nem föltételezhető mindegyik szerelmesről. — Azok a csillagok most alattunk vannak, mi lenézzük őket, s ha oda vágyunk, lefelé vagyunk , — magasan állunk fölöttük, ők a paraszt, mi a nemes szerelmesek. — Ugyan ne beszéljen ismét ezekről; mondtam már önnek, hogy előttem nincs többé nemes ember, csak nemes kebel. E szavak után a hölgy feddőleg tekintett az ifjúra : — Folytassa kérem a csillagokról! A lugashoz értek. A lugastól pár lépésnyire folyt a Tisza s tündéri fecsegéssel locsolgatá a sövény oszlopait, mely sövényt azért fonatott valaki, hogy a föld omlását megakadályozza. Jó magas volt, nagyot lehetett róla a Tiszába ugrani. Hortenzia a gyeppamlagra ült, Frici mellette foglalt helyet. — Engedje meg édes Hortenziám, hogy kezét az enyémben tartsam. Nézze azt az ezüst felhőt a hold alatt, mint egy vánkosra, a hold reá hajtotta fejét; az ég mutat példát, engedelmeskedjünk az isten akaratának ! A hölgy nem szólt, az ifjú pedig gyöngéden annak lágy ölébe hajtá fejét, s midőn haja a hölgy ruhájához ért, érezte, hogy mint fut rajta végig a vonzó delej. — És most beszéljen a csillagokról! — Akkor az ön szemeiről fogok beszélni, édes Hortenzia! A hölgy elpirult, a hold sápadt fénye azonban föloldá a pírt, mintha mondta volna: b o hó! — A csillagokról beszéljen, kérem ! — Hol is hagytam el tegnap ? — Azt mondta, hogy minden csillag el fog fogyni. — Igen, kezdete és vége van mindennek.— Frici gonoszul tekintett Hortenziára,— csak a szerelemnek nincs vége ! E roppant űrben, melyet mindenségnek nevezünk és a mi semmi, a tudósok egy rontó folyadékot fedeztek fel, ez a folyadék hasonlít az anakonda nyálkájához, ezzel vonja be, amit el akar nyelni. Ez a nagy mindenség egy nagy anakonda. — Tehát azért teremtette volna isten a világot, hogy elmúljanak. — Egy egy világ egy gombóc; a mindenségnek egy nyelet. • — Ön mindig tréfál. — Nos, nem beszéltem már önnek, hogy a nap nem egyéb egy falánk szörnyetegnél ? —addig sürög, forog körülötte az a tizenöt planéta, mig végre elnyeli őket; sorba fogunk belerukkolni, mint a katonák. A Hinke üstököse is eltűnt; addig dongott, zongott a nap körül, mig végre a nap bekapta, mint egy legyet. .. — Ön azt mondta, hogy Mercur és Vénus közelebb vannak a naphoz, mint mi. — Igen, ha Mercurt elreggelizte a nap, Vénust el fogja ebédelni s mi majd vacsorára jutunk neki; igy szépen, holdvilágos este, andalogva, egyszer csak azt fogják észre venni majd az akkor élők, hogy a nap gyomrában vannak. — Neptun nem régen született, s hétszáznegyvenhat millió mértföldnyire járja keringőjét a naptól, s végre, ha oda érkezik, a hol most földünk áll, mi már akkorára a napban is fölfedeztük a vasútat. (Folyt. köv.) JÓSIKA MIKLÓS ÉLETE, S HATÁSA AZ IRODALOMRA. (Díjat nyert pályamű a pápai Pécely-jutalomra.) Irta: Eötvös Lajos. (Folytatás.) Mi jellemzi legfőkép Jósika regényeit? A szerkezet és kivitel, melyeknek ő mestere, anyira, hogy igazi művészettel fonja műve szálait, úgy, hogy figyelmünket soha ki nem meríti, a legutósóig feszítve tartja, s csak végül ad egy kis visszapillantást, melyben föltárja annak titkokkal teli világát. A psychologiai bonctudományban otthon van, s még a rendkívülit is az emberi kebelből és természetből indokolja, még azt is organikus szükségesül tünteti föl, s e miatt sokszor a gyönyör fájdalommal vegyül, s az utóérzés gyakorta inkább kimerít, mintsem épületünkre szolgál. *) Nem tagadhatjuk, hogy a psychologiai tanulmányok terén Eötvös s mindenekfölött Kemény fölülmúlják, de más oldalról meg be kell vallanunk, miképp) V. ö. Toldy F. Új kl. Muzeum, 1853. VII. 361. I.