Fővárosi Lapok, 1866. november (3. évfolyam, 250-274. szám)
1866-11-22 / 267. szám
— Nagysátok tehát hisznek a delejezés hatalmában ? kérdé Vinsconti orvos gúnyolódó hangon. A társaság hívők és nem hívőkre oszlott meg , az utóbbiak száma nagyobb volt. Miután mindenki saját nézetét fejezte volna ki, Runge ülnök szólott: — Orvos úr, nem fogja kétségbe vonni, hogy a delejezés természeti erő ? — Én kétségbe vonom, hogy azon módban léteznék, melyben az ülnök és a delejező urak állítják, azaz tagadom azon állítás valóságát, hogy egy ember a másikra oly befolyással bírjon, hogy álomba hozza, vagy vezényletet gyakoroljon testén és lelkén ; ellenben ha önök azon befolyást, melyet az ember átalában egymásra gyakorol, azaz a rokon- és ellenszenvet, melyet mi a különböző egyéniségekkeli találkozáskor érezünk, delejezésnek akarnák nevezni, — úgy osztozom önök nézeteiben. — Ön tehát kétségbe vonja orvos úr a delejes álmát és a delejes tüneményeket? — kérdé Viola. — Igen, mindenben. Épen úgy kétségbe vonom azt is, hogy a delejezés, mint gyógyszer használ. Minden, mit erről eddig még beszéltek s írtak, ámítás és kuruzsolás. — Nem mondhatnám, — mondá Viola. — Saját tapasztalásom adá a meggyőződést, hogy a befejezésnek hatása van, s ez oly nagy, hogy az egyik embernek lehetséges a másiknak egész létére bénitólag hatni. — Engedje megjegyeznem: igen félek, hogy ön képzelődése volt e pillanatban a sajátságos bénitó erő hatalma, — szólott Vinsconti. — Vagy mit mondasz Lindburg, miután te most jösz külföldről, s bizonyosan minden hírneves delejezőt meglátogattál ? — Én, mint hallod, semmit sem mondok, — szólott Gyula. Ilyesmiknél mindig cél nélküli az ellenmondás. Szavakkal kit sem lehet meggyőzni, hanem tényekkel. — Ebben igazad van, de istenemre sok és napnál világosabb események szükségesek arra, hogy meggyőződjem, miszerint a befejezés más, mint gyermekrege, vagyis inkább önámitás, melynek következése az lesz, hogy az egésséges elmének vezérfonalát elveszítjük. — Orvos úr, önnek nem szabad oly kétkedőnek lenni, — mondá Viola bágyadt mosoly kíséretével, — mert önnek nem csekély delejezö hatása van másokra. — Nem delejezö, hanem rokonszenv, — igazitá ki az orvos, s fölkelt és kijelenté, hogy még néhány beteget kell meglátogatnia, s azért kénytelen elhagyni a társaságot. Eltávozása után a befejezés taglalása megszűnt. A társaság egy része a zeneterembe vonult, hogy ott a zongorán mulathasson. Az udvari tanácsos néhány úrral a mellékszobában egy játszóasztalhoz ült, úgy hogy Viola társalgási köre, — kivéve egynéhány asszonyságot, kik egymással halkan beszélgetőnek, — megritkult. Gyula e teremben maradt. — Le nem írhatom fájdalmamat, hogy téged így megváltozva látlak, — mondá Gyula, midőn a többiek visszavonultak. — Tehát nem tudtad, hogy beteg vagyok ? kérdé Gyulára nézve Viola. — Mielőtt Vinsconti mondá, sejtelmem sem volt erről. — De midőn neked betegségemről szólott, úgy .... Viola elhallgatott, a sok beszédtől nehezen esett lélekzetet vennie. — Úgy e változásra el kellett készülve lennem, akarod mondani , de ezt még sem hittem. — Nem ? pedig az orvos fölhagyott a reménynyel fölgyógyulásom iránt. — Valóban? kérdé Gyula és sajátságos vizsgáló tekintettel nézett Violának láztól fénylő szemeibe. Szünet állott be. Viola főbólintással felelt csak e kérdésre , mert a rövid és nehéz lélekzet lehetlenné a beszólást. E szünet alatt Gyula szemeit Violára szögező, oly erősen, hogy végre Viola az övéit lesüté. Ez azonban Gyulának tekintetét nem változtatá. — Kis idő múlva Viola rohamai kissé enyhültek, úgy hogy most szabadabban vehetett lélekzetet. — Ugyebár Viola, most könnyebben vehetsz lélekzetet ? — kérdé Gyula. — Igen, a szorongás kissé engedett,— mondá rövid sóhajjal Viola. — Meddig szokott tartani az ily állapot ? kérdé Gyula oly hanggal, mint az orvosok teszik, ha betegeik állapota felől tudomást nyerni óhajtanak. — Közönségesen néhány óráig, míg ki vagyok merülve, néha pedig egész éjen át, és még nappal is. — Te mákonyt használsz a köhögés csilapítására ? — Igen, és egyszersmind azért, hogy éjjel nyugalmam legyen. Soha sem aluszom. — Nincs-e magadnak némi reményed, hogy talán lehetséges lenne egésségedet ismét visszanyerni ? — Nincs, épen semmi! Én a halálra el vagyok készülve, de a mire nem vagyok elkészülve, azon körülmény, hogy ez örökké ismétlődő kínokkal kell küzdenem. — Remélni akarom, hogy legalább ezek fognak csilapulni.* Gyula folyvást és állhatatosan tekintett Violára, kivánkosára visszadölt és szemeit lezárá , mintha néhány pillanatra nyugalmat akarna. — Hogy van a nagyságos asszony ? kérdé Violához fordúlva egy a még jelen volt hölgyek közül, ki eddig a többiekkel suttogott. Viola e kérdésnél szemeit fölnyitá és fölpillantott. — Az udvari tanácsosné e nagyságának nehéz köhögési rohama volt, s most kevés nyugalomra van szüksége, — mondá Gyula, s fölkelt helyéről és elgyá a termet. A hölgyek halk beszélgetéseiket ismét folytatták. Viola lezárt szemekkel mozdulatlanul fekve maradt. Egész arckifejezésében valami oly nyugodtság volt, hogy látni lehetett, miként a megerőltetés okozta szenvedés csilapult és eltűnt. Gyula azon terembe ment, a hol zenéltek, s Anna énekelt. Közelebb lépett Annához s széke mögé állott (Folyt. köv.) Levelek faluról. S 1848-cal kezdem én is. E fönn említett nevezetes esztendőben, mikor a múzeum előtti téren népgyüléseket tartottak, történt egyszer, hogy valami ügyben küldöttség érkezett a vidékről, melynek a maga tárgyát a népgyülés előtt kell vala előadnia. Lön azonban, hogy a más egyéb tárgyakkal is foglalkozni akaró népgyűlés, melynek legnagyobb része a küldöttség szónokát nem ismerő — hagyományos alkotmányszerű zsivajjal és zajongással háborgott, s a szónokot egyátalában nem hagyá szóhoz jutni. Ez szegény oda ment a kinyúló párkányzat legvégső csúcsára, integetett, kért, könyörgött, várt, nézett, — de mind hiába ; a közönség mást akart hallgatni. Végre szegény,hogy a jó akaratot megnyerje a maga számára, fölemelé — nem mint Kádár szemeit az égre —hanem fölemelé hangját és elkiáltotta magát : — Polgártársak, faluról jöttem ! — Látszik! — harsogá utána nyomban egy szatirikus hang, — s jön oly rengeteg hahota, hogy a boldogtalan szónokot dolga végezetlen lesöpörte a rostrumról. Megemlékezvén ez elmondottakról, szomorú omen reám nézve, hogy nékem is azon nyilatkozattal kell a nagy érdemű közönség elé lépnem : — Igen tisztelt publikum, faluról jöttem! — Látszik ! — fogják mondani sokan, már tudni illik, ha e sokak által olvasott lapok szíves és türelmes olvasói között olyan is fog fakadni, aki — a falusi prédikátoroknál még széltében divatozó stereotip mondat szerint : „figyelmét fordítandja ezen én együgyü beszédemre.“ De beszédem nemcsak együgyü, hanem vakmerő is. Indítványnyal lépek föl, s indítványom ez a kérdés : nem jó volna-e, ha a magyar írók és színészek katona társaságot alapítanának? — Mit akar ez az ember? — kiáltja föl egyikmásik olvasó — hát nincs elég harc és háború úgyis a világon ? Hát írók és színészek nem harcolnak-e eleget egymásért és egymás ellen ? Hát talán még zászlóaljakra és kompániákra osszuk őket, s a szellem fegyverei helyett valmi pokoli találmányú tuspuskát adjunk a kezükbe, hogy jobbra-balra lövöldözzenek és igazán találjanak ? Ki látott, hallott ilyet valaha! Engedőlmet kérek ! Faluról jöttem! — Látszik! De uraim, én egy nagy betűs Katona-társaságot szeretnék, mely nevét Bánk bán halhatatlan szerzőjétől , Katona Józseftől venné a Kisfaludytársaság módjára ; tagjai: irók és színészek ; célja : a drámai művészet emelése vagy legalább a hanyatlástól való megóvása. — Hát enyiből állna az egész ? — hallom a kiábrándult hangokat, — igazán meglátszik, hogy maga (nem is — ön,) faluról jött. Hát nem tudja, hogy van nekünk akadémiánk, van Kisfaludy-társaságunk, lesz hírlapírói egyletünk, ugyan minek még egy újabb társaság is ? Csak azt tudnánk fentartani, munkával és költséggel ellátni, ami már meg van, nem hogy még újjal szaporítanak, fölöslegessel, célszerűtlennel. Tudom uraim, hogy van egy igen tiszteletreméltó akadémiánk. Magam is táncoltam a palotája dicsőségére; nem úgy ugyan, mint Dávid a frigyláda körül, vagy amint Szophoklészről mondják Athén egy diadalünnepén, hanem táncoltam azokban a bálokban, amiknek tiszta jövedelme erre a magasztos célra gyűlt egybe. Tudom, hogy örökké áldandó nevű honfiak tőkét alapítottak, melynek százaranyos kamatai évenkint egy vagy két új darabbal — s elvétve egy-egy jóval is— ajándékozzák meg drámai irodalmunkat; tudom, hogy a Kisfaludy-társaság mily nemes irányban akarja fejleszteni a szépirodalmat, s rendesen mily kevesen jelennek meg tagjai közül a gyűléseken; tudom, hogy a hírlapírók már akkor is képeztek kis és nagy szövetségeket, mikor még az új egylet eszméje ki sem ugrott a világba, de falusi együgyűségemben bátor vagyok kimondani, hogy mindezek dacára a Katona társaság mégsem lenne fölösleges, sőt ezekkel szorosan egyesülve, áldásosan működhetnék azon a téren, melyen a költészetnek mindig legnagyobb befolyása volt az erkölcs és szépizlés nemesítésére,vagy — fájdalom — rontására. Az akadémia pályázatai évenkint egy vagy két új művel szaporítják a drámai irodalmat. Igen sok, — ha mindegyik tökéletes volna, igen kevés — ha némelyik oly hiányos, hogy két-három előadásnál többre nem virad.*) A görög tragoedia virágzása korában, midőn a színház nem nyílt meg naponkint, hanem csak kiváló ünnepek alkalmával, az athéni népet legkevesebb kilenc új tragoediával lepték meg költői évenként. S pedig ezeket a műveket kétezred év után is remekeknek tartjuk. Hát várjon az a közönség, mely ma majdnem naponként látogatja, vagy legalább látogathatná a színházat, nem igényel-e méltán többet is egy-két új darabnál ? Az akadémiai pályázatok tehát nem elegendők. Ami a Kisfaludy-társaság működését illeti, tisztelet és becsület buzgó fáradozásainak, de ez a szépirodalom minden ágára lévén kénytelen kiterjeszteni figyelmét, ha akarna sem lenne képes anyit tenni a drámáért, mint amenyi szükséges volna. A hírlapból egyletnek — végre— fő célja ismét más leend. — Van szerencsém tehát egész alázattal kérdeni : vájjon merőben fölösleges s célszerűtlen volna e az irodalmi és színművészeti erők azon egyesülése, mely csak a színpadot, csak a drámai művészetet választaná szives gondja és lelkiismeretes ápolása tárgyáúl. *) Van egy jellemvonása a mi irodalmunknak, egy fönséges jellemvonás, melyet tőle elvitatni nem lehet, s ez a tiszta erkölcsösség, melynek folytán a magyar irodalmi termékekről — igen kevesek kivételével, — szintén el lehetne mondani azon gyönyörű nyilatkozatot, melylyel egykor Boz Dickens műveit megtisztelők: „Bármely munkáját nyugodt szívvel odaadhatod egy ártatlan tizenöt éves leányka kezeibe, s szívét nem fogja megmételyezni!“ Igen szomorú, hogy e dicsőségtől — a napok jelenségei szerint — úgy látszik, épen a színpad kezdi megfosztani az irodalmat. Nem az eredeti termékek, de az átültetések által. Ez a dolog morális oldala. Engedelmet kérek : faluról jöttem. De nem tagadhatjuk — fájdalom — azt sem, hogy az utóbbi éveknek kivált átültetett silány termékei,— s nem csupán az operetteket értjük,— ép oly rontólag hatottak s hatnak a szép izlésre is, melyre pedig hogy a mi közönségünknek van még fogékonysága, úgy hiszem elegendőkép mutatja az *) Nem kell feledni, hogy Karácsonyi-pályázat is van. *) Ez volna fő hivatása a nemzeti színháznak, mely ha teljesítendi e hivatást, akkor az indítványozott társaság a mi irodalmi viszonyaink közt csakugyan fölöslegessé válnék. Szerk. — 1094 —