Fővárosi Lapok, 1866. november (3. évfolyam, 250-274. szám)

1866-11-22 / 267. szám

— Nagysá­tok tehát hisznek a delej­ezés hatal­mában ? kérdé Vinsconti orvos gúnyolódó hangon. A társaság hívők és nem hívőkre oszlott meg , az utóbbiak száma nagyobb volt. Miután mindenki saját nézetét fejezte volna ki, Runge ülnök szólott: — Orvos úr, nem fogja kétségbe vonni, hogy a delejezés természeti erő ? — Én kétségbe vonom, hogy azon módban lé­teznék, melyben az ülnök és a delejező urak állítják, azaz tagadom azon állítás valóságát, hogy egy em­ber a másikra oly befolyással bírjon, hogy álomba hozza, vagy vezényletet gyakoroljon testén­ és lel­kén ; ellenben ha önök azon befolyást, melyet az em­ber átalában egymásra gyakorol, azaz a rokon- és el­lenszenvet, melyet mi a különböző egyéniségekkeli találkozáskor érezünk, delejezésnek akarnák nevezni, — úgy osztozom önök nézeteiben. — Ön tehát kétségbe vonja orvos úr a delejes álmát és a delejes tüneményeket? — kérdé Viola. — Igen, mindenben. Épen úgy kétségbe vonom azt is, hogy a delejezés, mint gyógyszer használ. Min­den, mit erről eddig még beszéltek s írtak, ámítás és kuruzsolás. — Nem mondhatnám, — mondá Viola. — Saját tapasztalásom­ adá a meggyőződést, hogy a befejezés­­nek hatása van, s ez oly nagy, hogy az egyik ember­nek lehetséges a másiknak egész létére bénitólag hatni. — Engedje megjegyeznem: igen félek, hogy ön képzelődése volt e pillanatban a sajátságos bénitó erő hatalma, — szólott Vinsconti. — Vagy mit mon­dasz Lindburg, miután te most jösz külföldről, s bi­zonyosan minden hírneves delejezőt meglátogattál ? — Én, mint hallod, semmit sem mondok, — szó­lott Gyula. Ilyesmiknél mindig cél nélküli az ellen­mondás. Szavakkal kit sem lehet meggyőzni, hanem tényekkel. — Ebben igazad van, de istenemre­ sok és nap­nál világosabb események szükségesek arra, hogy meggyőződjem, miszerint a befejezés más, mint gyer­mekrege, vagyis inkább önámitás, melynek követke­zése az lesz, hogy az egésséges elmének vezérfonalát elveszítjük. — Orvos úr, önnek nem szabad oly kétkedőnek lenni, — mondá Viola bágyadt mosoly kíséretével, — mert önnek nem csekély delejezö hatása van má­sokra. — Nem delejezö, hanem rokonszenv, — igazitá ki az orvos, s fölkelt és kijelenté, hogy még néhány beteget kell meglátogatnia, s azért kénytelen elhagy­ni a társaságot. Eltávozása után a befejezés taglalása megszűnt. A társaság egy része a zene­terem­be vo­­nult, hogy ott a zongorán mulathasson. Az udvari ta­nácsos néhány úrral a mellékszobában egy játszó­asztalhoz ült, úgy hogy Viola társalgási köre, — ki­véve egynéhány asszonyságot, kik egymással hal­kan beszélgetőnek, — megritkult. Gyula e teremben maradt. — Le nem írhatom fájdalmamat, hogy téged így megváltozva látlak, — mondá Gyula, midőn a többi­ek visszavonultak. — Tehát nem tudtad, hogy beteg vagyok ? kér­­dé Gyulára nézve Viola. — Mielőtt Vinsconti mondá, sejtelmem sem volt erről. — De midőn neked betegségemről szólott, úgy .... Viola elhallgatott, a sok beszédtől nehezen esett lélekzetet vennie. — Úgy e változásra el kellett készülve lennem, akarod mondani , de ezt még sem hittem. — Nem ? pedig az orvos fölhagyott a remény­nyel fölgyógyulásom iránt. — Valóban? kérdé Gyula és sajátságos vizs­gáló tekintettel nézett Violának láztól fénylő sze­­m­eibe. Szünet állott be. Viola főbólintással felelt csak e kérdésre , mert a rövid és nehéz lélekzet lehetlenn­é a beszólást. E szünet alatt Gyula szemeit Violára szögező, oly erősen, hogy végre Viola az övéit lesüté. Ez azonban Gyulának tekintetét nem változtatá. — Kis idő múlva Viola rohamai kissé enyhültek, úgy hogy most szabadabban vehetett lélekzetet. — Ugyebár Viola, most könnyebben vehetsz lé­lekzetet ? — kérdé Gyula. — Igen, a szorongás kissé engedett,— mondá rö­vid sóhajjal Viola. — Meddig szokott tartani az ily állapot ? kérdé Gyula oly hanggal, mint az orvosok teszik, ha be­tegeik állapota felől tudomást nyerni óhajtanak. — Közönségesen néhány óráig, míg ki vagyok merülve, néha pedig egész éjen át, és még nap­pal is. — Te mákonyt használsz a köhögés csilapítá­­sára ? — Igen, és egyszersmind azért, hogy éjjel nyu­galmam legyen. Soha sem aluszom. — Nincs-e magadnak némi reményed, hogy talán lehetséges lenne egésségedet ismét vissza­nyerni ? — Nincs, épen semmi! Én a halálra el vagyok készülve, de a mire nem vagyok elkészülve, azon körülmény, hogy ez örökké ismétlődő kínokkal kell küzdenem. — Remé­lni akarom, hogy legalább ezek fog­nak csilapulni.* Gyula folyvást és állhatatosan tekintett Violára, ki­vánkosára visszadölt és szemeit lezárá , mint­ha néhány pillanatra nyugalmat akarna. — Hogy van a nagyságos asszony ? kérdé Vio­lához fordúlva egy a még jelen volt hölgyek közül, ki eddig a többiekkel suttogott. V­iola e kérdésnél szemeit fölnyitá és fölpil­lantott. — Az udvari tanácsosné e nagyságának nehéz köhögési rohama volt, s most kevés nyugalomra van szüksége, — mondá Gyula, s fölkelt helyéről és el­­gyá a termet. A hölgyek halk beszélgetéseiket ismét folytatták. Viola lezárt szemekkel mozdulatlanul fekve ma­radt. Egész arckifejezésében valami oly nyugodtság volt, hogy látni lehetett, miként a megerőltetés okoz­ta szenvedés csilapult és eltűnt. Gyula azon terembe ment, a hol zenéltek, s An­na énekelt. Közelebb lépett Annához s széke mögé állott (Folyt. köv.) Levelek faluról. S 1848-cal kezdem én is. E fönn említett nevezetes esztendőben, mikor a múzeum előtti téren népgyüléseket tartottak, történt egyszer, hogy valami ügyben küldöttség érkezett a vidékről, melynek a maga tárgyát a népgyülés előtt kell vala előadnia. Lön azonban, hogy a más egyéb tárgyakkal is foglalkozni akaró népgyűlés, melynek legnagyobb része a küldöttség szónokát nem ismerő — hagyományos alkotmányszerű zsivajjal és zajon­gással háborgott, s a szónokot egyátalában nem ha­­gyá szóhoz jutni. Ez szegény oda ment a kinyúló párkányzat legvégső csúcsára, integetett, kért, kö­­nyörgött, várt, nézett, — de mind hiába ; a közönség mást akart hallgatni. Végre szegény,hogy a jó akara­tot megnyerje a maga számára, fölemelé — nem mint Kádár szemeit az égre —hanem fölemelé hang­ját és elkiáltotta magát : — Polgártársak, faluról jöttem ! — Látszik! — harsogá utána nyomban egy sza­tirikus hang, — s jön oly rengeteg hahota, hogy a boldogtalan szónokot dolga­ végezetlen lesöpörte a rostrumról. Megemlékezvén ez elmondottakról, szomorú omen reám nézve, hogy nékem is azon nyilatkozat­tal kell a nagy érdemű közönség elé lépnem : — Igen tisztelt publikum, faluról jöttem! — Látszik ! — fogják mondani sokan, már tud­ni illik, ha e sokak által olvasott lapok szíves és tü­relmes olvasói között olyan is fog fakadni, a­ki — a falusi prédikátoroknál még széltében divatozó stereo­tip mondat szerint : „figyelmét fordítandja ezen én együgyü beszédemre.“ De beszédem nemcsak együgyü, hanem vakme­rő is. Indítványnyal lépek föl, s indítványom ez a kérdés : nem jó volna-e, ha a magyar írók és színé­szek katona­ társaságot alapítanának? — Mit akar ez az ember? — kiáltja föl egyik­másik olvasó — hát nincs elég harc és háború úgyis a világon ? Hát írók és színészek nem harcolnak-e eleget egymásért és egymás ellen ? Hát talán még zászlóaljakra és kompániákra osszuk őket, s a szel­lem fegyverei helyett val­mi pokoli találmányú tus­­puskát adjunk a kezükbe, hogy jobbra-balra lövöl­dözzenek és igazán találjanak ? Ki látott, hallott ilyet valaha! Engedőlmet kérek ! Faluról jöttem! — Látszik! De uraim, én egy nagy betűs Katona-társa­ságot szeretnék, mely nevét Bánk bán halhatatlan szerzőjétől , Katona Józseftől venné a Kisfaludy­­társaság módjára ; tagjai: irók és színészek ; célja : a drámai művészet emelése vagy leg­alább a hanyatlástól való megóvása. — Hát enyiből állna az egész ? — hallom a ki­­ábrándult hangokat, — igazán meglátszik, hogy maga (nem is — ön,) faluról jött. Hát nem tudja, hogy van nekünk akadémiánk, van Kisfaludy-társaságunk, lesz hírlapírói egyletünk, ugyan minek még egy újabb társaság is ? Csak azt tudnánk fentartani, munkával és költséggel ellátni, a­mi már meg van, nem hogy még újjal szaporítanak, fölöslegessel, célszerűtlennel. Tudom uraim, hogy van egy igen tiszteletre­méltó akadémiánk. Magam is táncoltam a palotája dicsőségére; nem úgy ugyan, mint Dávid a frigyláda körül, vagy a­mint Szophoklészről mondják Athén egy diadalünnepén, hanem táncoltam azokban a bá­lokban, a­miknek tiszta jövedelme erre a magasztos célra gyűlt egybe. Tudom, hogy örökké áldandó nevű honfiak tőkét alapítottak, melynek százaranyos ka­matai évenkint egy vagy két új darabbal — s elvétve egy-egy jóval is— ajándékozzák meg drámai iro­dalmunkat; tudom, hogy a Kisfaludy-társaság mily nemes irányban akarja fejleszteni a szépirodalmat, s rendesen mily kevesen jelennek meg tagjai közül a gyűléseken; tudom, hogy a hírlapírók már akkor is képeztek kis és nagy szövetségeket, mikor még az új egylet eszméje ki sem ugrott a világba, de falusi együgyűségemben bátor vagyok kimondani, hogy mindezek dacára a Katona­ társaság mégsem lenne fölösleges, sőt ezekkel szorosan egyesülve, ál­dásosan működhetnék azon a téren, melyen a köl­tészetnek mindig legnagyobb befolyása volt az er­kölcs és szépizlés nemesítésére,vagy — fájdalom — rontására. Az akadémia pályázatai évenkint egy vagy két új művel szaporítják a drámai irodalmat. Igen sok, — ha mindegyik tökéletes volna, igen kevés — ha némelyik oly hiányos, hogy két-három előadásnál többre nem virad.*) A görög tragoedia virágzása korában, midőn a színház nem nyílt meg naponkint, hanem csak kiváló ünnepek alkalmával, az athéni népet legkevesebb kilenc új tragoediával lepték meg költői évenként. S pedig ezeket a műveket kétezred év után is reme­keknek tartjuk. Hát várjon az a közönség, mely ma majdnem naponként látogatja, vagy legalább látogathatná a színházat, nem igényel-e méltán többet is egy-két új darabnál ? Az akadémiai pályázatok tehát nem elegendők. A­mi a Kisfaludy-társaság működését illeti, tisz­telet és becsület buzgó fáradozásainak, de ez a szép­­irodalom minden ágára lévén kénytelen kiterjeszteni figyelmét, ha akarna sem lenne képes anyit tenni a drámáért, mint a­menyi szükséges volna. A hírlapb­ól egyletnek — végre— fő célja ismét más leend. — Van szerencsém tehát egész alázattal kérdeni : vájjon merőben fölösleges s célszerűtlen volna e az irodalmi és színművészeti erők azon egye­sülése, mely csak a színpadot, csak a drámai mű­vészetet választaná szives gondja és lelkiismeretes ápolása tárgyáúl. *) Van egy jellemvonása a mi irodalmunknak, egy fönséges jellemvonás, melyet tőle elvitatni nem le­het, s ez a tiszta erkölcsösség, melynek folytán a ma­gyar irodalmi termékekről — igen kevesek kivéte­lével, — szintén el lehetne mondani azon gyönyörű nyilatkozatot, melylyel egykor Boz Dickens műveit megtisztelők: „Bármely munkáját nyugodt szívvel oda­adhatod egy ártatlan tizenöt éves leányka kezei­be, s szívét nem fogja megmételyezni!“ Igen szomorú, hogy e dicsőségtől — a napok jelenségei szerint — úgy látszik, épen a színpad kezdi megfosztani az irodalmat. Nem az eredeti ter­mékek, de az átültetések által. Ez a dolog morális oldala. Engedelmet kérek : faluról jöttem. De nem tagadhatjuk — fájdalom — azt sem, hogy az utóbbi éveknek kivált átültetett silány ter­mékei,— s nem csupán az operetteket értjük,— ép oly rontólag hatottak s hatnak a szép izlésre is, melyre pedig hogy a mi közönségünknek van még fogékonysága, úgy hiszem elegendőkép mutatja az *) Nem kell feledni, hogy Karácsonyi-pályázat is van. *) Ez volna fő hivatása a nemzeti színháznak, mely ha teljesítendi e hivatást, akkor az indítványozott társaság a mi irodalmi viszonyaink közt csakugyan fölöslegessé vál­nék. Szerk. — 1094 —

Next