Fővárosi Lapok 1868. március (51-75. szám)
1868-03-28 / 73. szám
73-dik sz. Szombat, március 28. Kiadói hivatal: Pest, barátose tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Hegjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................5 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. A „Fővárosi Lapok“-at az aprilismn. évnegyedre is ajánljuk az olvasók pártfogásába. Törekvésünk ezután is, mint eddig, az lesz, hogy párosítsuk a mulattatást az ismeretek terjesztésével. Ismert írók és élénk tollak széles köre támogatván folyvást lapunkat, jövőre is mindig igyekezni fogunk válogatott költemények, eredeti és külföldi elbeszélések, irodalmi, művészeti és társaséleti tárcák, külföldi eredeti levelek, (a közelgő évnegyedben országgyűlési rajzok,) mindig friss, változatos és bő hírrovatok közlésével tartani föl lapunk érdekességét. Az irányunkban folytonosan tanúsított részvét legfőbb buzdításunkra szolgál , hogy szépirodalmunk ez egyetlen napilapja méltón képviselje tovább is a művészetek, társasélet, a nagyban rejlő közélet, szabadelvű eszmék, haladás és a jó ízlés érdekeit. Ezek nevében kérjük az olvasók további részvétét. Vadnai Károly, felelős szerkesztő; Tóth Kálmán, a lap tulajdonosa. A „Fővárosi Lapok“ csinos kiállításáról, pontos szétküldéséről, időnkint divatképek mellékléséről tovább is Emich Gusztáv kiadó és akad. nyomdász gondoskodván, az előfizetések mielőbbi, hozzá intézendő megújítását kéri. — Évnegyedre apr.—jun. é ft. félévre apr.— szept. 8 ft. A GAZDAG ROKONOKNÁL. — Beszély. — Irta Györy Vilmos. (Folytatás.) A reggelinél találkozott az egész család. Károly bácsi és Hermin néni nagyon nyájasan fogadták családjuk új tagját. Kérdezték , hogy nyugodott, mit álmodott? Ilonka kényezve beszélte el álmainak azon részét, melyek a szülei házat varázsolták elé. — Szegény kis lánykám te — mondá Hermin néni, jószivüen s szelíden megsimogatván a lányka szép szőke haját, szeretetteljesen magához ölelé s megcsókolá, — te jó kis lányka vagy Ilonkám. A lányka beszédes kék szemeiben könyek csillogtak , a hála könyei. Oly jól esett szivének a néni nyájas, majdnem anyai hangja. Háladatos akart lenni hozzá jóságáért. — Kedves néni, — mondá szolgálatkészen, mikor a reggeli mellől fölkeltek, — ha segíthetek kegyednek a főzésnél a konyhán, tessék velem parancsolni. Mama rám mert már bízni némelyeket. Hermin néni elpirult. Elvira hangosan fölnevetett. Ilonka megdöbbent és szemei szégyenülve tétováztak. — Hagyjuk azt, kedves lánykám, — viszonzá ő nagysága szelíd mosolylyal, — majd elvégzi azt a szakácsné. Egyébiránt nagyon köszönöm szíves ajánlatodat. Látszik, milyen jól nevelt kedves mamád. A gondos asszonynak minden munkát ismernie kell. Következett az ebéd ideje. Ilonkának oly különösen tetszik, hogy bárha tizenkettőre jár az idő, most parancsolta meg a néni, hogy fogjanak be, mert ki akarnak kocsikázni. Ki fog akkor fölteríteni, ha ők eltávoznak hazulról ? Le nem mert szólni. Félt Elvira kacajától. Három óra tájban ebédeltek. Amint a gyönyörűen megtérített asztalhoz leültek, Ilonka önkéntelenül összetette kezét, aztán meglepetve tekintett körül, s végre szép nyájasan a bácsi és néni felé fordulva, gyermekded hangon mondá: — Jó étvágyat kívánok. A bácsi és néni összenéztek; Elvira fölkacagott. Hermin néni mosolyogva odahajolt a fülig pirult lánykához, s szelíden fülébe suga: — Hagyd el ezt máskor, édes gyermekem, ez minálunk nem szokás. Egyébiránt köszönjük jó kívánságodat. A különben is szerény , szemérmes lánykát újabb botlása egészen elcsüggesztő. Föl sem merte venni egy ideig tányérjáról szemeit. S így észre sem vette, milyen hamiskásan nevet Elvira, s integet anyja felé, mintegy ő akarván figyelmeztetni ezt azon körülményre, hogy Ilonka a kivett húsnemű eledelt szépen darabokra vágja, először szélben, hosszában azután, s akkor leteszi kését a tányér mellé a gyönyörű fehér abroszra, jobb kezébe veszi a villát, s úgy szedi föl az ételt darabonként. De anyja fejével és szemeivel intett. Oly érthetően ki volt fejezve a jószivü asszonyság e mozdulatában az a gondolat: — Ne bántsd most, elég volt szegénykének mára a tanítás , majd lesz idő még erre is. Majd megtanulja a villát baljával kezelni, s az étszereket tányérán hagyni. Este lett azután. A lánykák lefeküdtek. Ilonka, mielőtt párnájára hajtotta volna fejét, ülőhelyzetben maradt ágyában, kezeit összetette és sóhajtva ég felé tekintett. Elvira fölemelkedett ágyából, s kíváncsian nézett át hozzája. — Mit csinálsz?— kérdő alig elfojtható mosolylyal. Ilonka megrezzenve emelő rá szemeit. — Imádkozom, — viszonzá ihletten. — Ah ? ! — kiálta föl amaz, de nem nevetett — mi este nem szoktunk imádkozni. .... Valami félév múlva, mikor egyszer a két leányka tréfás beszélgetés közben megemlékezett a múlt időkről, (nekik oly régnek tetszik az!), oly jóízűen mosolyogtak azon furcsaságok fölött, miket Ilonka ez első napon elkövetett. Oh igazán különös, falusias együgyüség is volt: oly korán kelni, szobát összetakarítani, konyhán főzni segíteni akarni, jó étvágyat kívánni délben, istenhez fohászkodni elalvás előtt! VII. Meddig tart a pártfogók szeretete. Elvira szüleinek azon jósága, melyet a szegényebb rokonok irányában Ilonka nevelési gondjának átvételével tanúsítottak, nem anyira részvevő rokonszereteten, mint inkább szülei, nemesebb értelmű önzésen alapult. Apa és anya, minden elfogultságuk mellett, némely hiányt vettek észre leányukban, a melyek szerető szívüket nem csekély mértékben aggaszták, s melyek számára orvoslást kerestek. Elvira — mint már említettük — honi nyelve szempontjából is több kívánni valót hagyott, miben okvetlenül segíteni kellett; a főváros társadalmi élete — hála a korszellemnek — mindig magyarabbá vált, s igy a ki anyagi állásánál fogva hivatva való szerepet játszani ebben, szellemileg is kénytelen s köteles volt tökéletesülni. Azonkívül a más egyéb tanulmányokban sem haladt előre olyan sikerrel, mint apa és anya óhajták. A lányka kisebb korában a szülők legfölebb is gyermekded könnyelműségnek lárták e hanyagságot, s túlságosan elnézők lévén mindenben, saját kényére hagyták gyermeküket; azt hitték, ha nagyobbá lesz, okosabbá válik, s ha okosabbá, szorgalmasabbá is. Ez egyben azonban igen csalatkoztak. Az évek múltak, de a lányka szorgalma nem növekedett. A főváros legavatottabb mesterei jártak a gazdag kereskedő házához, de vajmi kevés sikerrel. Nem mintha tehetsége nem lett volna Elvirának, de a kedv s a kitartás hiányzottak. A szülők gondolkozóba estek, aggódni kezdenek. S akkor adta nekik valaki azt a tanácsot: nem jó volna a lányka mellé valami hasonkorú lánykát fogadni házukhoz, aki mintegy versenytársává legyen Elvirának, hogy annak szorgalma buzdítólag hasson a vagyonos család egyetlen gyermekére is. A szülők nagy örömmel fogadák a jó tanácsot, de csakhamar az jön a második kérdés : ki legyen ez a versenytárs ? Erkölcsös, szorgalmas, tanulékony gyermeknek kellett lennie, s kiváltképen magyar leánynak s nem idegesnek. Így jutott eszébe Bodor Károly úrnak az árkosfalvi jegyzőcsalád, s hogy azt, s a háznéppel együtt a magukhoz veendő leánykát is kiismerjék, a mint láttuk, a szívélyes látogatás színe alatt megjelentek Ilonka szüleinél. S nem volt okuk megbánni választásukat. Ilonka mindazon tulajdonokkal ékeskedett, melyek Elvira tanulótársában s egyszersmind társalkodónőjében óhajtandók valának. A tisztes erkölcsösség, melyet szivébe a szerény házi kör, s a ritka szorgalom, melyet lelkébe maga a természet ültetett, épen ezek voltak a kívánt s megtalált kellékek. És a falusi lányka megjelenése, legalább egy ideig, valóban szembetünőleg jóhatású volt Elvirára. A városi lányka kiejtése napról napra javult, és igy mintegy játszva, csevegve jutott azon kincsnek birtokába, mit mesterektől aligha fogott volna elsajátithatni valaha. Ezenkívül Ilonka szorgalma, tanulási vágya s az ezek folytán rövid idő alatt megszerzett eredmény nem csekély mértékben hatott Elvira hiúságára, ki semmiben sem szeretett volna kevesebb lenni, anyagilag oly sokkal kevesebb szegény rokonánál. A leánykák versenyezni kezdtek egymással, s bárha e versenynek utóvégre is hiúság szolgált alapjául, mindazáltal oly sikert mutatott fel, amely a szülőket valóban örömmel töltötte el. S nem lehet azt kimondani, menyire megszerették Ilonkát; tulajdonkép nem is őt, hanem benne saját leányukat! Nem volt kívánsága, mit szülei szeretettel be ne teljesítettek volna. Meglepetés meglepetést követett, szívesség szívességet ért, s alig múlt el egy, másfél esztendő. Ilonka ép oly elkényeztetett leánykává vált, mint tulajdon édes gyermekük. Nemcsak mondák, de tényleg is bizonyíták, hogy Ilonkát egészen úgy tekintik, mint saját házuk tagját ; részesült minden örömeik s élvezeteikben, s a ki a családot közelebbről nem ismerő, csakugyan azt hitte, hogy a leánykák édes testvérek, s a szülők mindkettőnek édes szülei. lu.« Hetek, hónapok gyorsan repültek. Sebesen megy az idő a kunyhóban is, menyivel inkább a palotában, hol a sziveket nem gyötri bú és aggodalom. A család tagjainak úgy látszik, mintha Ilonka csak a múlt hetekben jött volna házukhoz, pedig innen-onnan két éve múlt már annak. Ez idő alatt Ilonkát szülei is meglátogatták egyszer. Ilonka restette egy kicsit, hanem a szülők, kivált az édesanya annál jobban el volt ragadtatva. Sóhajtva gondolt vissza honmaradt idősebb leányaira: — Szegények, ha azoknak is ilyen szerencséjük akadt volna! A nemzetes úr kérdezte Ilonkát, nem akarna-e már hazamenni ? Hanem erről persze szó sem lehetett. Elvira szülei sem engedék; Elvira protestált, Ilonka sem igen akart, anyja sem sürgető. Tehát maradt. A falusi szülők haza mentek. Leányuk sírva nézett utánuk, s mégis megkönnyebbült szivében, midőn eltávoztak. — Szegény mama, de kivált szegény papa, oly nagyon falusiasak. S azután ismét folytak a napok, szorgalmasan jobbára, élvezetesen gyakran, s boldogan mindig. Sajnos, h°gy körülmények jöttek közbe nemsokára, melyek beálltát nem hitte előbb senki, s pedig azok igen is sejthetők valának, mert igen természetesek voltak. Elvira szorgalma lassan kint hanyatlott, Ilonka előhaladása folytonosan gyarapult. Mi világosabb, minthogy az utóbbi csakhamar túlszárnyalta társnőjét. Elvira — ha szabad így szólanunk — sokkal könnyelműbb volt, semhogy észrevette volna; de az anya — leánya dicsőségére oly féltékeny — azonnal sejté, s e sejtelem minden egyéb volt, csak kellemes nem. Az angol nyelvet nem rég kezdék tanulni. Elvira mohó vágygyal fogott hozzá, hanem buzgalma ugyanoly mértékben lankadt. Ma a szavakat nem tanulta meg, holnap fordításai maradtak csonkán. Ilonka rendesen többet is végzett, mint a menyi ki volt szabva lecke gyanánt. A jó miss, a nyelvmesternő, nem győzte dicsérni — Ilonkát. Szegény miss ! három hónap múlva más angol nő járt a házhoz. Pálcát törtek fölötte, — azt mondák, nem ért a tanításhoz. Hermina nagysága nem egyszer a szomszéd szobában hallgatózott, midőn a két leányka zongora órája tartott. Néha — a tanítványok egyike — ha nem is épen egészen hibásan, de jóformán elhadartan játszá végig a darabot. A zongoramester nem szűnt meg inteni, kérni, figyelmeztetni. Az anya benyitott a szobába — Elvira ült a zongoránál. Másszor ismét a hangok gyönyörűen olvadtak egymásba, a skálák — talán lassabban ugyan — de gyönyörű tisztaságban peregtek alá a billentyűkön. A zongoramester el volt ragadtatva. Nem fogyott ki a dicséretből. Az anya ismét benyitott örömmel, de csakhamar visszafordult szomorú csalódással. Ilonkát illető a magasztalás. És Herminnek rövid idő alatt nem egy ilyen tapasztalást kelle tennie. S mi lön mindennek eredménye ? A jószivű, gyöngéd, szeretetteljes, műveit