Fővárosi Lapok 1868. július (149-175. szám)
1868-07-22 / 167. szám
167-dik sz Szerda, julius 22. Kínévhivatal: Pest, barátok tere 7. Ötödik évfolyai 1868. Kiőfizetési dlj: Félévre..................8 frt. Negyedévre .... 4 frt Megjelelt az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda : Lipót utca 34. sz. l-s8em Hirdetési díj: Kegyed hasábos petitor.....................7 kr Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ez évre edre vagy félévre ajánljuk a szépirodaom pártolóinak szíves figyelmébe. . . Az utósó ítélet. Ha majd megfújja trombitáját Mihály főangyal fönn az égben , Kivánszorognak sírjaikból, Kik el voltak temetve régen. A zajra megrendül az égbolt, A nap, hold s csillagok lehullnak, És fölgyujtják legott a földet, Bölcs végzete szerint az Urnák. Mi rémlátvány löszen, ha majd tűz Emészti, dúlja a világot! . . . Akkor lesznek meglőve szörnyen A biztositó-társaságok ! Vida József. VÉGLETEK. (Elbeszélés.) Írta: Beniczky-Bajza Lenke. (Folytatás.) Gábriellé végre fölemelő arcát, s szemein könyök rezgettek, arca égett az izgatottságtól, s hangja a legnagyobb fölíndúlásról tanúskodott. — Hallgasson meg György, — mondá hévvel, majdnem fuldokolva szedvén lélekzetét, — hallgasson meg. Ismernünk és értenünk kell egymást, hogy elbírjuk azt, mit ránk mért a sors, s minek ha szemébe nézünk, tán kevésbbé lesz oly szörnyű, mintha elbúvunk tőle. Mi bár a föld két távoleső részén születve, a sorstól — úgy látszik — arra jelöltetünk ki, hogy egymás által és egymás miatt szenvedjünk egy egész életen keresztül, melynek báját, kellemeit és szépségét alig ismertük meg, s már örökre le kelle arról mondanunk. Ön tudja azt György, hogy szerettem önt, s hogy nyugodtabban viselje közös terhünket, bevallom, hogy most is szeretem. Soha sem volt éltemnek egyetlen pillanata, hol szívemben más lényképe élt volna, mint az öné. És mégis más férfinak nyújtom kezemet ? fogja ön kérdezni, s e lépés felöl még csak nem is világosíthatom föl, mert nem akarom, hogy egy holtat átkozzon, ki talán csak véletlenül okozta egész szerencsétlenségünket. Ezzel tartozom a holtnak, — folytatá élénken, midőn az ifjú heves mozdulatát látta, — de egyszersmind tartozom magamnak is azzal, hogy ne hagyjam önt rólam, mint ledér, könnyelmű körül vélekedni, s ezt még azon tudatnak az árán is megteszem, miként e vallomás által női kötelességeim ellen tettem, megvallva önnek, hogy szeretem. E szavaknál megállt, és lázasan pihegett. Szenvedélyes vére lángolt, s az utóbbi hónapok alatt meggyöngült lénye kimerült az érzések és szavak árja alatt. Lankadtan hajta kezére fejét, s arcát elfödve, György csak lázas lélekzését halla. A hold fölé egy sötét felhő úszott, s tökéletes homály fedé a láthatárt. Gábriellé nem láthatta, mily kétségbeeséssel szokta az ifjú kezei közé égő homlokát, s mily örült, kínos fájdalom volt kifejezve arcán. — Köszönöm Gábriellé, — kezdé egy idő múlva az ifjú, — hogy talált egy lehetőséget, melyet okat adva, legalább meg akar menteni azon fájdalmas és lealázó tudattól, hogy azért szorított háttérbe, mert vetélytársam hercegi címet viselt, s mert gazdag. Ez nagy jóság öntől, s én még egyszer köszönöm, habár tán nemcsak nekem tett jót ez által, hanem önmaga is kimenté, s többé nem kell önt hiú, nagyravágyónak tartanom, ki nagyravágyásból legszebb érzelmeit is le tudja küzdeni. Az ifjú nyugodtan igyekezett kiejteni e szavaikat, de félreismerhetlen keserűség és gúny jellemzé azokat, s a fiatal nő arcát, ki fejét e beszéd alatt hej vason emelé föl, neheztelés és sértődés pírja önté el. E két lény tán sokkal kevésbbé ismerd egymást, mint azt ők maguk is tudták vagy hitték volna, s midőn az ifjú az előbbi szavakat mondá, midőn dacolni mert és tudott e szép, szerencsétlen, szenvedélyes nővel, maga sem tudta, hogy mily következései lehetnek szavainak. — Mit akar ön György ? — kérdé szenvedélytől reszkető hangon a nő. — Mit kíván tőlem ? Akarja é, hogy megöljem magamat ? Akarja-é, hogy megy esküdjem az égre ? vagy mást kíván ? szóljon, s én kész vagyok rá, mert az ön megvetésével nem élhetek — Köszönöm, — mondá halkan, elfogult hangon az ifjú, — nem kívánok semmi bizonyítékot tovább. Hiszek szavainak, melyeknek vakon kell hini nem, mert magyarázatot nem kaptam öntől. De végre is, mi szükség van már arra, hogy fölvilágosítsuk egymást. Találkoztunk — ez elég, s az élet végre is csak oly hosszú mindenkinek, a minőre azt önmagunk nyúlni hagyjuk ! A nő elhagyta helyét, s az ifjú mellé ült, kezét kezei közé vette, és megborzadt annak hideg merevségétől. — ígérje meg nekem György, — mondá kérő, reszkető hangon, — hogy ha megunt élni, azt velem is tudatni fogja. A kocsiban nagy csönd volt, az ablakon rézsírtos holdfény lövelt az ifjú pár arcára, s a mozdony kerekei egyhangúan zörögtek. — Jó, — mondá György egy idő múlva — ígérem önnek, de figyelmeztetem, hogy arra nincsen hosszú idő. A nő megszokta György kezét, s visszaült helyére. Szivét sokkal könnyebbnek érzi. VII. A báróné, midőn lányát belépni látta, összerázkódott. Ugyanazon arc állt előtte, mint pár perc előtt a ravatalon. Sohasem hasonlítottak gyermekei egymáshoz, s a percben ugyanaz a kifejezés és szenvedés ült mindkettő arcán, mely őket hasonlóvá tette. — Miért nem ő lépett be ide! — kiálta őrjöngve Zeivitzné. — És én feküdném ott, — folytatá Gabrielle anyja gondolatát kitalálva, s szomorúan ragadá meg az öreg nő kezét. Az meglepetve, komoran nézett rá, s kezét elvonta tőle. — Hogyan, s te eljöttél ? — kérdé kis szünet után. — Halála téged is elszomorított, pedig te soha sem szeretted őt. A fiatal nő leveretve bajta meg fejét, arcán könyek peregtek végig. A sors kegyetlen volt iránta, —■ hogy viselje el e rá mért sok terhet ? A temetés elmúlt, a báróné szobáiba szándékozott, leányát alig látta, és Györgyöt meg sem ismeri. Valódi őrjöngés vett rajta erőt, s Gábriellének iszonyú napjai voltak. Az idő múlt, a badeni versenyeknek pár nap óta végük volt, s férje nem jött. Sőt eljövetele óta egyetlen sort sem irt, s Gabriella már egéssége miatt kezdett aggódni. — Hozzon nekem külföldi lapokat György, mondá neki, — s György, isten tudja honnét, kerített neki oly lapokat, melyben a badeni versenyek le voltak írva. Az első nap hőse csakugyan „Macbeth“ volt, s e gyönyörű ló — fráe cikk — többé nem tulajdonosáé ; azt másnap a szép B . . . grófodnak ajándékozta tulajdonosa, ama delnőnek, ki a bádeni versenyidénynek legszebb, legragyogóbb hölgye volt, s habár csak a versenyekre jött, pár hetet még a fürdőben fog tölteni, hol Báden férfivilága naponkint újabb meg éjibb kitüntetésekben részesíti a bájos grófnét. Gábriellé még egyszer átolvasá e sorokat, s azután nyugodtan téve le a lapot, s szótlanul nézett maga elé. György szemközt ült vele, s figyelmesen nyugtatá rajta szemeit. Oly kimondhatóan szép volt e sötét kifejezésű fiatal arc, a gondolkodó szemek, a szenvedélytől égő ajkak, — épen oly szép, vagy sokkal szebb, mint egykor, midőn e teremben oly boldogok voltak. — Hogy érzi önmagát Gábriellé ? — Kérdé György, ki észrevette a fiatal nő fájdalmát. — Köszönöm György, egészen jól, csak egy szomorít, hogy jelenlétem haszontalan. Anyámat legkevésbbé sem vigasztalhatom. — Majd később, talán pár nap múlva. A fájdalmakat legjobban orvosolja az idő. Ha az első nagy rázkódtatást kiálltuk, szivünk lassan kint megnyugvással telik meg. — Gondolja György ? — kérdd szomorú mosolylyal a nő, — én az ellenkezőt hiszem. Megnyugvást csak azok képesek találni, kik a csapás első szerepét is megadással tűrték. A villámtól megrendült hajó lenghet még egy ideig a víz színén, de tova sikamlani már nem bir ; a megrázkódtatott szív is küzdhet bár, de megnyugodni soha nem képes. — A báróné igen erős testalkattal bir, s akarati ereje fölülmúl mindent. Ha vigasztalni kívánná magát, rövid időn felüdülne bánatából. — De ő bizonynyal nem akar, kiért és kinek éljen ezentúl? Miután azon egyetlen lény, kit szeretett, nincs többé, nem lehet kedves előtte az élet. — És ön Gábriellé, nem oly gyermeke-é, mint Alfréd volt? Nem érdemli-e meg ön sokkal, ezerszer jobban, mint öcscse, hogy szeressék ? A báróné előbbutóbb belátja ezt. — Hagyjuk e tárgyat. Sokkal szomorúbb, semhogy jól esnék beszélni róla. Az idő megmutatja, vigasztalódhatik e még valaha anyám ! Ily beszélgetések számtalanszor merültek föl e két lény között, kik folytonosan egyedül és együtt voltak, hogy egymást minél szerencsétlenebbé tegyék. Minden tárgyról beszéltek, csak egy volt, mit kerülniök kellett, s mégis napjában ezerszer voltak azon pontnál, hol újra és újra megakadtak, mert a tovább menetel veszélyes lehetett volna. Egy napon, — mintegy két hét múlva Gábrielle megérkezte után — ismét együtt ültek este a nagy teremben, hol már lámpa égett, s hol a hűvös őszi estén a kandalló tüzénél foglaltak helyet, midőn megnyit a báróné osztályának ajtaja, s az öreg nő egészen váratlanul lépett a szobába. Gábrielle azonnal fölállt, s meglepetve ment anyja elé, ki nem volt többé azon egyenes alak, azon merev tekintetű nő, mint azelőtt, hanem meggörnyedt roskadozással közeledék a kandalló felé, s Gábrielle elhagyott helyére ült. — Jó estét, — mondá reszkető, fáradt hangon, s lánya kezét megfogd, mialatt Györgyre függeszté szemeit, ki szintén fölállt, s meghatta előtte magát. — Hol van férjed? — kérdi, ismét Gabriellere nézve, kinek arcát láng önté el a tekintet alatt. — Bádenben van, anyám, — viszontó halk, elfogult hangon. — Nem jöhetett velem, mert dolgai visszatartak. — Szép! Tehát egyedül eresztett oly hosszú útra ? — Nem anyám, Györgyöt kérte, hogy legyen kiséröm. — És ti örültetek annak,nemde? Hiszen ha jól emlékszem, egykor szerettétek egymást? Gabrielle lesütő szemét, s szive hangosan dobogott. (Folyt, köv.)