Fővárosi Lapok 1868. október (225-251. szám)
1868-10-18 / 240. szám
240-dik 87. Vasárnap, október 18. Kiad-Mvatai: Pest, barátok*t«r® 7. «a. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: félévre..................8 frt Negyedévre . . 4 írt Megjelent ünnep útimnepokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztés Iroda: Lipót utca 34. ex. t-bően Hirdetési díj: Megyed hasábos petitkor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépirodalom kedvelőinek részvételre. Lapunkat jövőre az „Athenaeum“ című társulat adja ki. Az előfizetési ár 4 ft. Különben minden negyedben lehet félévre is előfizetni 8 ftjával. Mért nem vagy mindég... Mért nem vagy mindég itt velem, körültem, Te égi tündér, mosolygó remény ? Hiszen jöttednek oly nagyon örültem, Bár nagyon halvány — mit rám vetsz — a fény. Borús lelkemnek oly sötét világa, Halvány fényed föl nem deríti azt, Oda egy napnak kellene fényárja, Nekem nem adsz te már elég vigaszt. De azért mégis, hogyha égi arcod Látom, s vidáman mosolygasz felém, Könnyebben küzdöm ez iszonyú harcot, Melynek győzelme tán nem lesz enyém. Hajh mert a midőn tova szállasz tőlem, S magamra hagysz e gyászos éjjelen, Egy pokoli rém tűnik föl előttem, A kétségbesés szörnye megjelen. S ekkor eltűnnek a szép álom-képek, Melyeket veled együtt alkotok, Betölti helyét homálya egy éjnek, Melynek csillagot sem adott az ég. Rém-gondolatok születnek agyamban, Melyektől én úgy félek, borzadok. Mert örvényt látok megnyílni alattam, S mélyén a poklot és kárhozatot. S iszonynyal nézek a pokoli szörnyre, Láttára lázong vérem és velem, Ilyenkor érzem, hogy meg vagyok törve, Hogy lelkem fáradt, s kimerült erőm! De ekkor ismét te jősz hozzám vissza, Égi mosolylyal csábos ajkidon, A rémes látvány félbe van szakitva, S újra szebb jövő képit álmodom. Mezei József: A RÁRÓ ESETE. (Egy lőorvos naplójából.) Irta: Balázs Sándor. (Folytatás.) A Ráró öt markos pej kanca volt, s szekerünk előtt rudas hivatalt viselt. Épen arra ébredtem föl, hogy irgalom nélkül szidta és káromolta a szegény lovat. — Hát mi baj Pista ? — kérdem félálmosan. — Hát tudja a fránya ! Nem eszik a dög! — Melyik dög ? — Hát a Ráró. Sem enni, sem inni nem akar ! — Csak nem beteg ? — kérdem megszeppenve, s az ijedség miatt azon pillanatban vége volt álmosságomnak. — Tudja a fránya! Hát már nem eszik? Egy pillanat alatt ott termettem a ló mellett. Ott állott a létra előtt szomorún, mozdulatlanul, rá sem hederítve a vályúban előtte álló zabra, míg társasa Kancsi, ugyancsak vígan morzsolgatta azt. — Nem evett az a ló sok kukoricát ? — szólalt meg egy hang hátam mögött. Egy vén fuvaros hangja volt, ki pipaszó mellett vizsgálgatta a lovat. Pista mérges tekintetet vetett a fuvarosra, s vállvonva csak annyit mormogott, hogy „evett a frányába!“ — No már pedig mégis úgy lesz öcsém! És ha valóban úgy van, hát azt tanácslom, hogy ne sokat egyelegy mellette tátott szájjal, hanem fogj be szaporán s indulj. Az úton pedig úgy hajts, hogy ha lovad ki nem futja magát, hát mához két hétre akár csizmát vararhatsz a bőréből. Egy pillanat alatt eszembe jutott anyám, apám, s hangos zokogásra fakadtam az ijedség miatt. — Hát részeg kend, vagy bolond? — kérdé mérgesen Pista, — hogy így megakasztja ezt a szegény gyereket ? — Sem részeg nem vagyok szép öcsém, sem bolond, hanem azért újból azt mondom, hogy ha azt akarod, hogy lovad a maga lábán vigye haza a bőrét, hát szaporán fogj be, aztán ne kíméld az ostort! — Fogj be, fogj be Pista ! — rimánkodtam neki a legnagyobb rémülettel. Pista gyerek mormogott valamit a fogadatlan prókátorról, hanem azért sietve hozzá kezdett a befogáshoz. — Persze hogy jól meg kell hajtani, ennyi az egész. Ezt bizony kend nélkül is tudják. No hát induljunk. Felszöktem a szekérre, s bár falatot sem ettem, eszembe sem jutott, hogy ebéd nélkül indultunk el. Pista rácsapott a lovakra, vágtatva neki indultunk, s pár perc alatt hátunk mögött hagytuk a várost. Samu még folyvást aludt, én azonban a legnagyobb félelemnek és aggodalomnak voltam martaléka. Folyvást csak a Rárót vizsgáltam, s le nem tudtam venni róla szemeimet! — Szentséges isten! — mondám fönhangon zokogva. — Mi lesz akkor, ha a lónak baja talál esni! — Mi lesz ? Hát vége lesz a világnak! — feleltem magamnak — Legalább nekem végem lesz, mert én tudom, hogy nem kerülök soha apám szemei elé! És aztán eszembe jutott jó anyám! És hogy mit fog csinálni apám, ha baj talál esni! És erre még jobban elrémültem, s még hangosabban kezdtem zokogni. Pista gyerek pedig suhogatta és pattogtatta az ostort, a lovak pedig vágtattak, csak úgy szikrázott a patkó! Bokrok, fák, bércek csak úgy repültek el mellettünk. — Jól megyünk, vigan megyünk, — szólt időközönként hátra fordúlva Pista gyerek, — kutya baj ! Az a vén szamár hogy megijeszti az embert! Ez némileg megkönnyített, hanem azért aggodalmam nem szűnt meg, sőt még újból növekedni kezdett, mert úgy rémlett előttem, mintha a ló hasa puffadni kezdene — Jaj Pista! — kiáltam ijedten, — puffad a Ráró! — Puffad a frányát! Ne ijeszgesse az embert! Gyi te ! Gyi Ráró! Gyi Kancsi, hogy a fránya csapja meg az ijedős füledet! Így haladtunk mintegy másfél óráig. Én jól láttam, hogy a Ráró folyvást puffad , de már utoljára mondani sem mertem Pista gyereknek. Megijedtem tőle, úgy káromkodott. — Gyi te! gyi! hogy a fránya meg a köszvény essék a bőrötök alá! Gyi! És aztán elkezdte őket csapkodni és verni, hogy szintúgy megesett a szíve az embernek. De utójára már ez sem használt. Sem a szép szó — mert ezt is megpróbálta, — sem a káromkodás, sem a verés. A lovak a vágtatásból ügetésbe, ebből pedig lépésbe mentek át, s ez is mind lassúbbá, lassúbbá vált. A Ráró úgy fel volt puffadva, hogy minden pillanatban vártam, hogy no most mindjárt kipukkad. Végre még lépni sem volt képes a hámban többé, hanem egy zökkenőnél csak megálloit. Pista gyereken csak ekkor látszott meg, hogy ö is meg van szeppenve, mert csak ekkor kezdé rázogatni borzas fejét, s csak ekkor mondá, hogy „a fránya essék bele, aligha baj nincs!“ — Jaj ! Egyebet nem tudtam mondani, de ennek az egy szónak rettenetes kétségbeesést kellett kifejezni, mert még Pista gyereknek is megesett a szive rajtunk. — No csak nem kell megijedni, majd kifújja magát s jobban lesz. Szerencsére, csapszék előtt állunk. Valóban úgy volt, szegényes kis útféli csapszék közelében álltunk, melynek azonban sem istállója, sem állása nem volt. (Folyt. köv.: HOLDAS ÉJ. Sacher-Masoch Lipót beszélje. (Vége.) A lámpa körül apró zöld zománcos legyek donognak, és fehér lepkék röpködnek a bágyadt világú fénygolyó körül. Wladimir kezében Shakespeare egy kötetét tartja felnyitva, Olga vállán át belenéz a könyvbe és együtt olvas vele: „És mind e szenvedés — mond Romeo — majd Édes beszédnek lészen tárgya egykor. „Én istenem, — viszonzá Olga, — szivem vészes csapást sejt. Úgy tetszik, mintha éktelen mélységben Holtan feküdve látnálak a sírban. — Szemem csal, avagy arcod olyan sápadt.“ Olga sajátságos, fájdalmas szúrást érzett szivében, leirhatlan aggódás vett erőt rajta, és Wladimirra tekintett, ki e pillanatban valóban halottsápadt volt. — Képtelen vagyok tovább olvasni, — dadogó Olga, — úgy érzem, mintha szívem repedne meg. — Bizonyára a tavaszi jég okozza, — szólott férje, — csukjuk be az ajtót. Olga egy pillanatra a nyitott lépcsőzetre ment, majd ismét visszatért, és a csészéket töltögeté tele. Most kedvesével szemben foglalt helyet. Férje szakadatlanul figyelemmel kisérte és mig hirlapjaiba merülni látszott, észrevette azon őrületes, szerelemteli pillantást, mit neje Wladimirral váltott. Ugyane percben Olga lába férjeét érintő. — Az én lábam volt, — szólt Mihály nyugodtan. Olga összerezzent, és remegve hajolt az asztal fölé ; látta, mily feldúlt, mily borzasztók voltak férje vonásai, midőn a szobából távozott. — Elárultál bennünket, — szólott halkan Wladimir. — Magam is attól félek, — rebegé; — nos, és végre tudjon meg mindent, akkor tied leszek, egészen tied, — a te pöd, Wladimir! Wladimir hálásan tekintett rá, és ajkait kis kezére nyomta. — Oh, mint szeretlek! Napról-napra, órárólórára jobban, forróbban. Maradnod kell, — folytató szenvedélylyel, — hisz annyi beszélnivalónk van — ! — Csak ma ne, — ellenző ijedten, — gonosz sejtelmeim vannak ; az égre kérlek, ne! Mihály, mielőtt a szobába lépett, néhányat köhintett, beáját csöndesen megitta és főfájásról panaszkodott. — Menjünk feküdni — szólott azután tompán. Wladimir Olga és Mihálylyal kezet szorított