Fővárosi Lapok 1870. május (92-116. szám)

1870-05-05 / 95. szám

95-dik sz. Csütörtök, május 5. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Előfizetési díj: Félévre ... 7 ft­­ kr. Negyedévre . 8 ft 50 kr. Megjelen­t ünnep utáni napokat kivéve minden­nap, koronkint képekkel. Hetedik évfolyam 1870. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zsoldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................9 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ez új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára fél­évenként csak egy forinttal több, mint a heti divatla­poké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A roskadt ház. (Beszély.) Írta : Tóvölgyi. (Folytatás.) III. Két fiatal ember. E naptól kezdve a zongoramester rendes láto­gató volt, fizették értté. Az anyának és leánynak rettenetesen megadta a tiszteletet, annyira rettenetesen, hogy néha, midőn a kapun kilépett, még maga is csóválta fejét­ — Hanem hát fizették értté. Ő pedig olyan úrfi volt, hogy fizetésért megtehetőnek vélt mindent. De már különben annyira megnyerte a mami kegyét, hogy — mert ebéd után adta az órát — rendesen ellátták fekete kávéval. Az idő lassacskán csak mendegélt, s Péter úr egyszer csak 56 drótot olvasott meg a száraz kútban. Klárika 14 éves lett. A zongora­tanító már két év óta járt a házhoz, s tartott valamit e közmondásra : „Nyerd meg először az anyját, aztán a leányát.“ Klári már nem nézte jó szemmel, hogy Kraber úr a mamával a másik szobában sokat és hosszasan su­sog, nem tudta a kis bohó , hogy e susogás beveze­tés, a mama szívén keresztül az ő szívéhez. Kra­ber úr sok helyen megfordult. Okos, tapasztalt úrfi volt, és lehet gyanítani, hogy a mámi — mert ta­­gadhatlan, hogy nagy bizalom fejlődött ki köztük — négy­szemközt megsúghatta Kraber úrnak , hogy eányára bizonyos helyen 32 ezer forint várakozik. Hát csak türelem. Még két évig türelem , és ki­tartás ! Kraber úr tűrt és kitartó volt, mialatt orrán és orra körül reményének virágos kertje gyarapodni kezdett. Míg Kraber úr udvarolt a mamának és ámí­totta a leányt, addig a ház közeledett halála felé. A járó­kelők csodálkozva álltak meg, midőn a zon­gora szólt, az ablak alatt, s ezt a hangot ebből a házból nagyon is furcsa komédiának találták. Társai pedig ijesztgették Krabert, hogy a gerenda egyszer csak nyaka közé szakad. Kraber azonban tudta, hogy a gerendák belülről föl vannak támasztva, mosolyogva fogadta barátai jólelkű figyelmezteté­sét, és 32 ezer forintra, egy arany- s ezüstpénzből álló garmadára gondolt, mint oly dologra, mely — a jelek után ítélve — bizonyosabban fog a nyaka közé szakadni. Hanem a gondviselés nem hagyja vigasztalat­­lanul a szegényeket sem. Erdey Péter uram szomszédja, egy fiatal és szorgalmas rézműves, gyakran látta a roskadt ház függönykapuján át megjelenni Borist, midőn a pi­acra ment, és jönni hazafelé, cipelve a tele kosarat; mert, hogy kevesebbe kerüljön, rendesen három napra valót vetettek be vele ; otthon számolnia kel­lett minden krajcárral, s ha a gazdasszony nyomára talált jönni, hogy Boris nem alkudott egy krajcár­tól felkrajcárig, volt mit nyelni, tűrni és szenvedni a szegény leánynak. A fiatal embernek föltűnt e szende arcú s gyen­géd termetű leányka, sőt midőn megtudta, hogy a szomszéd úr törvényes gyermeke, s hogy bánnak vele a törvénytelen vér miatt, részvétet kezdett érez­ni iránta, s az ily részvét gyakran első foka a szere­lemnek. A fiatal, 25 éves rézművest nem csak szorgal­mas, de vagyonos embernek is tartották, s hozzá ta­karékos volt. Szemlátomást gyarapodott, úgy, hogy atyjától reámaradt egyemeletes házát kétemeletesre építette, melynek tövében úgy nézett ki a roskadt ház, mint egy haldokló varangy. Egy nap, midőn Boris a piacról hazafelé cipelte a kosarat, mint Mohamed cipelhette volna a hegyet, s tréfából sokan e kérdést intézték hozzá : „Hova visz az a kosár, leányom ?“ — találkozott a szom­széd fiatal­emberrel, ki szintén hazafelé ballagott. — Jó reggelt kívánok! —• köszönt Károly, ille­delmesen emelve meg kalapját, — legyen oly szives, s adja ide kissé azt a kosarat, én erősebb vagyok, könnyebben haza fogom vinni. Boris fülig pirult, s félénken tekintve az ifjúra, illedelmes mosolyra vonta ajkait: — Köszönöm szomszéd úr, haza birom én ezt vinni magam is. — Oh ! azt nagyon hiszem, hogy haza birja, nem először látom most ily nagy terhet hurcolni, de egészen ellentétben áll gyenge testalkatával, s ne foszszon meg egy jóakarat teljesítésétől; lássa, én önző vagyok s azt hiszem, ha én segítek, rajtam is segít az isten. Boris ellenkezett, de bárhogy ellenkezett is, az ifjú kivette kezéből a kosarat s nem is adta neki vissza, mig a roskadt ház kapuját el nem érték. Nem első találkozásuk volt ez, s a­hányszor Boris a piacra ment, az ifjú mindig talált alkalmat, hogy vele találkozhassék, és a kosarat hazavinni se­gítse. Minden találkozás után jobban megismerte a leány jó szivét, szép lelkét, szorgalmát s fogékony­ságát minden szép és jó iránt. Azonfölül Borosa csi­nos leányka volt; vonásai, dacára a durva dolognak­ finomak, kezecskéi repedezettek, de gömbölyűek és picinyek. Nagy, fájdalmas kifejezésü kék szemekkel bírt, s keskeny szegélyű, piros ajkai közül a szenve­dés odalehellt árnyazatát lehetett észrevenni. Nem sokára az első találkozás után Károly észrevette, hogy a leány a hányszor találkozik vele, mindannyiszor elpirul , hogy szavai akadozottak, hangja bizonytalan, s egész lényén valami elfogult­­ság ömlik el. Ismét később , hogy a leány kerüli , s végre , hogy bújik tőle, Boris e magaviselete szeget ütött az ifjú fejé­be. A leány zavarát arra magyarázta , hogy talán érdekkel viseltetik iránta, de az, hogy kerüli, s vég­re, hogy bújik tőle , ellenkezőt látszottak jelenteni. Már-már föl is akart hagyni az utánjárással, midőn agyában egy gondolat villant meg. Föltette magá­ban, hogy ennek nyomára fog jönni. —­ Jó reggelt Boriskám ! — kiáltá egy reggel a leány mellett, észrevétlenül lepve meg azt. — Jó reggelt, — válaszoló ez összerezzenve, s igyekezett eltűnni az emberek közt. — Haragszik rám ? — kérdé tőle érzékeny hangon az ifjú. — Én ? — kérdé a leány reátekintve, s gyen­géden elpirulva. — Miért haragudnám önre ? — Mert azt veszem észre, hogy darab idő óta kerül. Boris lesüte szemeit, s nem tudott mit felelni. Szerencsére éppen egy zöldséges kofa előtt mentek, s igy a leány fölhasználva az alkalmat, hogy t. i. a felelettől menekülhessen, megállt a kora előtt, s a szükséges zöldséget válogatni kez­de­. Károly ott állt a leány háta mögött, nem moz­­dult onnan. A leány tekintetéből s remegő szavából azt magyarázta magának , hogy bizonyosan egy harmadik hatalom ártotta magát a dologba, s hogy a leánynak megtiltották a társalgást. E gondolat­­ ingert adott az ifjúnak, s mint minden tiltott gyü­mölcs, Borcsa is nagyobb vágyat ébresztett lelkében. Ott állt tehát és várta, mig a leány készen lesz bevásárlásával, s szánakozólag hallgatta a kinos alkut, melyet a szegény teremtés a kofákkal elkö­vetett. — Ugyan menj már ! — kiáltá neki a durva asszony. — Egy félkrajcáron akarnád megvenni a világot. Ha nincs pénzed, ne táncolj és válaszsz ma­gadnak pénzedhez valót. Tedd le, és ne morzsold ösz­­sze azt a kartifiolt, nem neked való az. Aztán mond­tam már, hogy azt a petrezselmet nem adom alább, minek fogdosod ? Már félek, ha látlak, jobban, mint egy koldustól. A szegény leány szó nélkül hallgatta az asz­­szony gorombáskodását, nem is gondolván, hogy az ifjúnak, ki háta mögött áll, szive vérzik értte, sőt oly halkan, hogy az meg ne hallja, de mégis meghal­lotta, susoga a kíméletlen kofának : — Ne haragudjék néne, hiszen én nem akarom erővel elvinni. Lássa én szegény leány vagyok, s ha nem viszek azt, a­mit parancsolnak, megszidnak ér­te. Aztán én nem tehetek róla, ha nem adnak több pénzt. Azt mondják, hogy alkudjam, és ha alku­szom, maguk szidnak össze. — Jól van, jól! — dörmög, csillapodottabban a kofa, a könyező leányra tekintve — azért nem kell mindjárt pityeregni. Sem kezedet, sem lábadat nem törtem el, hát mire való ez a sírás ? Nesze ne vidd el, hanem annyit mondok, hogy hozzám többet ne jöjj, mert ha szemeidet kisírod is, én nem tarthatlak ingyen zöldséggel. Boris reszkető kezekkel rakta kosarába a meg­­vásárlottakat, megtörülte szemeit, s félve tekintett hátra : ott áll-e még a fiatal ember ? Károly ott állt, szivében fájdalommal, s arcán a részvét kifejezésével. (Folyt, köv ) A mi fiatalaink. Hoguette Ottó beszélye. (Folytatás.) Valentine gondolatokba merült s alig vette észre, midőn leánya hímzését pillanatra félretette s a szobát odahagyta. Thusnelda azonban tekintetével kisérte őt s halkan kérdezé a vendégtől: — Nos, és mit szól ön a mi leánykánkhoz ? Nemde, ez is egy még beiratlan lap ? Valentine hirtelen magához tért ismét, és feszült figyelemmel tekinte vendégére. A férfi kissé bólintott fejével, de nem válaszolt rögtön. Aztán így szólt : — Rendkívül érdekes jelenség, oly talány, mely­nek megoldása nehéz leend. A bimbózó életnek egész világát láthatjuk benne, mely azonban leg­szebb virágzásáig magába zárkózottabb lesz, mint azt őszintébb természetüeknél tapasztalhatjuk. — Lássa az ember e nőismeret! — szólt nevet­ve a szerzetbeli szűz. — Pedig ön még alig váltott néhány szót e leánynyal ! — Nagyon szigorú iskolából érkezett ő meg, — szólt az anya, félig szemrehányáskép, félig engeszte­­lékeny hangon. A kémlő tekintet, melyet Nithart Clotildra ve­tett, midőn ez csakhamar visszatért, nem tetszett Valentinenek. A lányka azonban egészen közönyös­nek mutatá magát. Egy magával hozott kis szekrény­ben hímzéshez szükséges selymet keresgélt. Nithart a beszéd folyamatából alkalmat vett magának, szavait egyenesen Clotildehez intézni. Azt

Next