Fővárosi Lapok 1870. május (92-116. szám)
1870-05-05 / 95. szám
95-dik sz. Csütörtök, május 5. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Előfizetési díj: Félévre ... 7 ft kr. Negyedévre . 8 ft 50 kr. Megjelent ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel. Hetedik évfolyam 1870. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zsoldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ez új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenként csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A roskadt ház. (Beszély.) Írta : Tóvölgyi. (Folytatás.) III. Két fiatal ember. E naptól kezdve a zongoramester rendes látogató volt, fizették értté. Az anyának és leánynak rettenetesen megadta a tiszteletet, annyira rettenetesen, hogy néha, midőn a kapun kilépett, még maga is csóválta fejét — Hanem hát fizették értté. Ő pedig olyan úrfi volt, hogy fizetésért megtehetőnek vélt mindent. De már különben annyira megnyerte a mami kegyét, hogy — mert ebéd után adta az órát — rendesen ellátták fekete kávéval. Az idő lassacskán csak mendegélt, s Péter úr egyszer csak 56 drótot olvasott meg a száraz kútban. Klárika 14 éves lett. A zongoratanító már két év óta járt a házhoz, s tartott valamit e közmondásra : „Nyerd meg először az anyját, aztán a leányát.“ Klári már nem nézte jó szemmel, hogy Kraber úr a mamával a másik szobában sokat és hosszasan susog, nem tudta a kis bohó , hogy e susogás bevezetés, a mama szívén keresztül az ő szívéhez. Kraber úr sok helyen megfordult. Okos, tapasztalt úrfi volt, és lehet gyanítani, hogy a mámi — mert tagadhatlan, hogy nagy bizalom fejlődött ki köztük — négyszemközt megsúghatta Kraber úrnak , hogy eányára bizonyos helyen 32 ezer forint várakozik. Hát csak türelem. Még két évig türelem , és kitartás ! Kraber úr tűrt és kitartó volt, mialatt orrán és orra körül reményének virágos kertje gyarapodni kezdett. Míg Kraber úr udvarolt a mamának és ámította a leányt, addig a ház közeledett halála felé. A járókelők csodálkozva álltak meg, midőn a zongora szólt, az ablak alatt, s ezt a hangot ebből a házból nagyon is furcsa komédiának találták. Társai pedig ijesztgették Krabert, hogy a gerenda egyszer csak nyaka közé szakad. Kraber azonban tudta, hogy a gerendák belülről föl vannak támasztva, mosolyogva fogadta barátai jólelkű figyelmeztetését, és 32 ezer forintra, egy arany- s ezüstpénzből álló garmadára gondolt, mint oly dologra, mely — a jelek után ítélve — bizonyosabban fog a nyaka közé szakadni. Hanem a gondviselés nem hagyja vigasztalatlanul a szegényeket sem. Erdey Péter uram szomszédja, egy fiatal és szorgalmas rézműves, gyakran látta a roskadt ház függönykapuján át megjelenni Borist, midőn a piacra ment, és jönni hazafelé, cipelve a tele kosarat; mert, hogy kevesebbe kerüljön, rendesen három napra valót vetettek be vele ; otthon számolnia kellett minden krajcárral, s ha a gazdasszony nyomára talált jönni, hogy Boris nem alkudott egy krajcártól felkrajcárig, volt mit nyelni, tűrni és szenvedni a szegény leánynak. A fiatal embernek föltűnt e szende arcú s gyengéd termetű leányka, sőt midőn megtudta, hogy a szomszéd úr törvényes gyermeke, s hogy bánnak vele a törvénytelen vér miatt, részvétet kezdett érezni iránta, s az ily részvét gyakran első foka a szerelemnek. A fiatal, 25 éves rézművest nem csak szorgalmas, de vagyonos embernek is tartották, s hozzá takarékos volt. Szemlátomást gyarapodott, úgy, hogy atyjától reámaradt egyemeletes házát kétemeletesre építette, melynek tövében úgy nézett ki a roskadt ház, mint egy haldokló varangy. Egy nap, midőn Boris a piacról hazafelé cipelte a kosarat, mint Mohamed cipelhette volna a hegyet, s tréfából sokan e kérdést intézték hozzá : „Hova visz az a kosár, leányom ?“ — találkozott a szomszéd fiatalemberrel, ki szintén hazafelé ballagott. — Jó reggelt kívánok! —• köszönt Károly, illedelmesen emelve meg kalapját, — legyen oly szives, s adja ide kissé azt a kosarat, én erősebb vagyok, könnyebben haza fogom vinni. Boris fülig pirult, s félénken tekintve az ifjúra, illedelmes mosolyra vonta ajkait: — Köszönöm szomszéd úr, haza birom én ezt vinni magam is. — Oh ! azt nagyon hiszem, hogy haza birja, nem először látom most ily nagy terhet hurcolni, de egészen ellentétben áll gyenge testalkatával, s ne foszszon meg egy jóakarat teljesítésétől; lássa, én önző vagyok s azt hiszem, ha én segítek, rajtam is segít az isten. Boris ellenkezett, de bárhogy ellenkezett is, az ifjú kivette kezéből a kosarat s nem is adta neki vissza, mig a roskadt ház kapuját el nem érték. Nem első találkozásuk volt ez, s ahányszor Boris a piacra ment, az ifjú mindig talált alkalmat, hogy vele találkozhassék, és a kosarat hazavinni segítse. Minden találkozás után jobban megismerte a leány jó szivét, szép lelkét, szorgalmát s fogékonyságát minden szép és jó iránt. Azonfölül Borosa csinos leányka volt; vonásai, dacára a durva dolognak finomak, kezecskéi repedezettek, de gömbölyűek és picinyek. Nagy, fájdalmas kifejezésü kék szemekkel bírt, s keskeny szegélyű, piros ajkai közül a szenvedés odalehellt árnyazatát lehetett észrevenni. Nem sokára az első találkozás után Károly észrevette, hogy a leány a hányszor találkozik vele, mindannyiszor elpirul , hogy szavai akadozottak, hangja bizonytalan, s egész lényén valami elfogultság ömlik el. Ismét később , hogy a leány kerüli , s végre , hogy bújik tőle, Boris e magaviselete szeget ütött az ifjú fejébe. A leány zavarát arra magyarázta , hogy talán érdekkel viseltetik iránta, de az, hogy kerüli, s végre, hogy bújik tőle , ellenkezőt látszottak jelenteni. Már-már föl is akart hagyni az utánjárással, midőn agyában egy gondolat villant meg. Föltette magában, hogy ennek nyomára fog jönni. — Jó reggelt Boriskám ! — kiáltá egy reggel a leány mellett, észrevétlenül lepve meg azt. — Jó reggelt, — válaszoló ez összerezzenve, s igyekezett eltűnni az emberek közt. — Haragszik rám ? — kérdé tőle érzékeny hangon az ifjú. — Én ? — kérdé a leány reátekintve, s gyengéden elpirulva. — Miért haragudnám önre ? — Mert azt veszem észre, hogy darab idő óta kerül. Boris lesüte szemeit, s nem tudott mit felelni. Szerencsére éppen egy zöldséges kofa előtt mentek, s igy a leány fölhasználva az alkalmat, hogy t. i. a felelettől menekülhessen, megállt a kora előtt, s a szükséges zöldséget válogatni kezde. Károly ott állt a leány háta mögött, nem mozdult onnan. A leány tekintetéből s remegő szavából azt magyarázta magának , hogy bizonyosan egy harmadik hatalom ártotta magát a dologba, s hogy a leánynak megtiltották a társalgást. E gondolat ingert adott az ifjúnak, s mint minden tiltott gyümölcs, Borcsa is nagyobb vágyat ébresztett lelkében. Ott állt tehát és várta, mig a leány készen lesz bevásárlásával, s szánakozólag hallgatta a kinos alkut, melyet a szegény teremtés a kofákkal elkövetett. — Ugyan menj már ! — kiáltá neki a durva asszony. — Egy félkrajcáron akarnád megvenni a világot. Ha nincs pénzed, ne táncolj és válaszsz magadnak pénzedhez valót. Tedd le, és ne morzsold öszsze azt a kartifiolt, nem neked való az. Aztán mondtam már, hogy azt a petrezselmet nem adom alább, minek fogdosod ? Már félek, ha látlak, jobban, mint egy koldustól. A szegény leány szó nélkül hallgatta az aszszony gorombáskodását, nem is gondolván, hogy az ifjúnak, ki háta mögött áll, szive vérzik értte, sőt oly halkan, hogy az meg ne hallja, de mégis meghallotta, susoga a kíméletlen kofának : — Ne haragudjék néne, hiszen én nem akarom erővel elvinni. Lássa én szegény leány vagyok, s ha nem viszek azt, amit parancsolnak, megszidnak érte. Aztán én nem tehetek róla, ha nem adnak több pénzt. Azt mondják, hogy alkudjam, és ha alkuszom, maguk szidnak össze. — Jól van, jól! — dörmög, csillapodottabban a kofa, a könyező leányra tekintve — azért nem kell mindjárt pityeregni. Sem kezedet, sem lábadat nem törtem el, hát mire való ez a sírás ? Nesze ne vidd el, hanem annyit mondok, hogy hozzám többet ne jöjj, mert ha szemeidet kisírod is, én nem tarthatlak ingyen zöldséggel. Boris reszkető kezekkel rakta kosarába a megvásárlottakat, megtörülte szemeit, s félve tekintett hátra : ott áll-e még a fiatal ember ? Károly ott állt, szivében fájdalommal, s arcán a részvét kifejezésével. (Folyt, köv ) A mi fiatalaink. Hoguette Ottó beszélye. (Folytatás.) Valentine gondolatokba merült s alig vette észre, midőn leánya hímzését pillanatra félretette s a szobát odahagyta. Thusnelda azonban tekintetével kisérte őt s halkan kérdezé a vendégtől: — Nos, és mit szól ön a mi leánykánkhoz ? Nemde, ez is egy még beiratlan lap ? Valentine hirtelen magához tért ismét, és feszült figyelemmel tekinte vendégére. A férfi kissé bólintott fejével, de nem válaszolt rögtön. Aztán így szólt : — Rendkívül érdekes jelenség, oly talány, melynek megoldása nehéz leend. A bimbózó életnek egész világát láthatjuk benne, mely azonban legszebb virágzásáig magába zárkózottabb lesz, mint azt őszintébb természetüeknél tapasztalhatjuk. — Lássa az ember e nőismeret! — szólt nevetve a szerzetbeli szűz. — Pedig ön még alig váltott néhány szót e leánynyal ! — Nagyon szigorú iskolából érkezett ő meg, — szólt az anya, félig szemrehányáskép, félig engesztelékeny hangon. A kémlő tekintet, melyet Nithart Clotildra vetett, midőn ez csakhamar visszatért, nem tetszett Valentinenek. A lányka azonban egészen közönyösnek mutatá magát. Egy magával hozott kis szekrényben hímzéshez szükséges selymet keresgélt. Nithart a beszéd folyamatából alkalmat vett magának, szavait egyenesen Clotildehez intézni. Azt