Fővárosi Lapok 1870. június (117-139. szám)
1870-06-03 / 119. szám
aggodalmában épp azzal foglalkozott, miként tudná e házasságot, a válást és saját szerencsétlenségét meggátolni. És épp e pillanatban balla zokogását.— „Istenemre, képes leszek megakadályozni!“ — mormogd fogai között. — Mondott ön valamit ? — kérdé megrettenve a lány. Valentin fejét rázta. E pillanatban észrevette, hogy a vonat mind lassabban halad, s hogy a sínek többsorosan vannak lerakva. Már egy légszeszgyár és néhány vasúti épület is föltűnt az esti fényben, és ezek mögött a torony és a város egyéb házai. • —Oh ! itt megállapodunk! — kiáltott a szép utasnő gyorsan.—Vájjon ki lehet-e itt szállani? Nem állom ki tovább a coupéban, levegőre van szükségem .... csak pár lépést teszek! A vonat az indóház alá robogott, s nagy zörejjel végre megállt. — Van idő itt kiszállásra? — kérdé Valentin az ablak előtt elhaladó conducteurtől. — Öt perc, uram ! válaszolt a kérdezett. — Itt új mozdonyt fogunk eléje. Valentin bátorító tekintetet vetett a kisaszszonyra, és eléje kerülve, azonnal kiugrott. A lányka izgatottan követte. Szemeit gyorsan megtorló, s kis táskáját karjára akasztva, ott állott az asphaltjárdán, melyen csak néhány vasúti hivatalnok járkált föl s alá. — Csak egy kis üdeséget szívni! — szólt mentegetőleg. — Megengedi, hogy kísérője legyek ? Fejével igent intett. — Nem mennénk kissé föl s alá ? A leány ismét intett. Valentin balra fordult, útitársnője követte. Még soha életében ily szorongó érzést nem tapasztalt; érezte, hogy ez öt perc fog egész jövője fölött határozni ; nyakere kiduzzadt s hevesen lüktetett, egyedül önmagától és ő tőle félt. — Ha kegyed is úgy akarja, menjünk egészen végig e szép járdán ! — mond Valentin az izgatottságtól reszkető hangon. — Van még időnk ? — Legyen nyugodt, még elég időnk van! — válaszolt szándékosan. — Mily szép vidék ez! — téve hozzá, mialatt mindig messzebb távoztak. — Nézze csak e szép hegyeket ott túl, e gyönyörű erdőséggel. És mily szépen veszi ki magát e kis város, nézze ott hegyed mögött! — Hol vagyunk itt, uram ? — Úgy hiszem, e tájt mecklenburgi Svájcnak nevezik! — felele nagyon is erőltetett mosolylyal.— Négy év előtt voltam itt. Oh! e kis esti szellő mily jól hat az emberre! A lányka komolyan és bánatosan tekintett a világba. Mindketten hallgattak. Hirtelen azonban fölriadt: — Istenem, már a legvégső idő, hogy visszatérjünk, uram! — Még nem! Hisz nem oly sürgős ! — Csengetni hallottam. — Igen, de csak először.— Nem, nem! Engedje, hogy visszatérjünk. Nézze csak, mily messze távoztunk a kocsiktól! Az új mozdony már javában füstölgött a vagyonok előtt. Egy éles fütty hallatszott. A kétségbeesett elhatározás mosolyával fordult Valentin társnőjéhez, és mondá: — Jó, induljunk tehát, kisasszony! E pillanatban a mozdony elkezdett lassan mozogni , azután mindegyre gyorsabban, gyorsabban ; a fehér felhőcskék fölszálltak a légbe, és a kisasszony végre tisztán látható, hogy a vonat elindult.— Az isten nevére! — kiáltott megrémülve. — Fussunk, fussunk, mert különben későn jövünk! — Itt már nem használ a futás ! — szólt Valentin csodálatos nyugalommal. — Istenemre ... a vonat már eltávozott! — Oh! — mond a lány szemrehányó hangon, Valentinhoz fordulva, de a szó elhalt ajkán. — Mit tett ön . . . mit tettünk! — A rémület mindegyre jobban erőt vett rajta, s láthatólag remegni kezdett. — Az istenért, kegyed aggodalmat kelt bennem! — kiáltott Valentin, ki most már maga is csakugyan megijedt. — Én vagyok a hibás, és bocsánatot kell kérnem. Nem gondoltam . . . ■—• Menteni akarta magát, de már a hazugságnak csak előérzetétől is vérvörös lett és elhallgatott. — Mi történjék most? Mit tegyünk?— vágott a szegény kis teremtés Valentin szavába. —Ma már nem indul több vonat, és az éj is közéig! És mi .. . mi kénytelenek vagyunk itt maradni! visszafelé indultam, midőn a „Liebigshöhe“-ről, a parknak egyik legszebb pontjáról levezető úton egy vasúti ismerősömmel találkozom, kivel Oderbergtől idáig együtt utaztam. Idevaló ügynök s igen beszédes volt, a mi a boroszlói ember különben nem szokott lenni, ki a szóval épp úgy szeret fukarkodni, mint pénzével. Hainauer úr, igy hívták útitársamat, kivételt képezett, — hihetőleg több porosz vér folyt ereiben mint sziléziai, — s kellemes csevegése által eloszlatá némileg a sivány zsomblápokon át végtelenig nyúló útnak unalmasságát. Szerettem, hogy ismét találkoztunk. Beszélgetésünk tárgya természetesen a rekkenő meleg volt. — Hová meneküljünk előle ? — kérdem társamat.— Szálljunk le, ha tetszik, az alvilágba, mint Aeneas tett! — felelt ő.— Hadd lássuk, mit űznek a föld gyomrában ? Vezetni fogom önt, mint Virgilius Hantét ; kövessen engem s búcsúzzék el pár órára a nyájas napvilágtól. S ezzel karöltve mentünk végig a szép „Schweidnitzer Strasse“-n, Boroszlónak „Kohlmark“-ján, s aztán balra tartva, a góth ízlésben épült, történeti nevezetességű régi városház közelében, mintegy tíz-tizenkét lépcsőn beszálltunk az úgynevezett „Schweidnic Keller“-be, hol ismerősöm állítása szerint a legjobb sört mérik, amit én megítélni természetesen leginkább képes voltam, miután soha életemben nem ittam sört. — Csak utánam! — biztatott kalauzom; — hallom már Orpheus hangjait, ki nem esdeklik a pokolbelieknél Eurydiceért, hanem ott ül vele az alvilág bemenetelénél s mulattatja az isteneket. S a mélységből csakugyan hárfa- és fuvolahangok zengtek föl, melyeket perc múlva női ének kísért. Kissé vásott, de jóformán erős hangok voltak. Az utazás ez árnyékvilágba igen kényelmes dolognak tetszett, s nem egyszer emlékeztetett engem a római nemzedék atyjára, ki minden akadály nélkül leszállt oda, hol „lárvák“ adják elő az élet színművét. Az ajtónál új barátom még egyszer visszafordult s fülembe sugá, hogy e „tartatás“ a középosztály találkozási helye, s hogy a hasonló rendeltetésű helyeket nem a vétkek mértéke, nem a cselekedetek és gondolatok, hanem rang 6s pénz szerint különböztetik meg. Itt —■ úgymond — nincs egyéb „vit”— Valóban komolyan úgy látszik, hogy itt kell maradnunk! — válaszolt Valentin, és a diadalnak egy mosolyát nem bírta visszafojtani.— Igazán . .. nagy szerencsétlenség, kisasszony. Csak arra kérem, ne nehezteljen rám, a holnap reggeli vonattal elindulunk, és így semmi sincs vesztve! „Így legalább időt nyertünk!“ szerette volna mondani, azonban ezt csak magában tartotta. Egy erőszakkal visszafojtott örömkiáltás tolakodott folyvást torkára, hogy legalább még ma nem kell tőle megválnia. A lányka mellett haladt, ki nyugtáknál sietett vissza a pályaudvarba; szemeibe tekintett és úgy tetszett neki, mintha már ő is belenyugodott volna helyzetébe. — Kegyedet, nemde, ma estére bizton várják, kisasszony ? — kérdé Valentin lehetőleg gyöngéd hangon. — Igen, biztosan! — Hm!—dadogott az ifjú, s e hangban összes sajnálkozását ki akarta fejezni. — Úgy táviratoznunk kellene! — téve hozzá kis szünet után. — Igaza van, táviratoznunk kell!— Megengedi, kisasszony, hogy gondoskodjam róla; bízhatik bennem, pontosan elvégzem. — Amint ezt mondá, hirtelen eszébe jutott, hogy egy garasa sincs, és nem állhatta meg, hogy valamit ne mormogott volna. — Mi az ? Valentin megállóit és becsületes szemekkel nézett társnője szemeibe. — Nagyon is csodálatos lest az, — és görcsös mosolyt eretetett ajkaira. — Nézze e tárca üres, egészen üres. Pasewalkban utósó garasomat is kiadtam, kisasszony! A leány idegenkedve nézett rá. •— Gustrowvban___Gustrowban pénzt reméltem találni! — folytató, de természetes, újra elpirult. — Berlinben utasítást adtam, hogy utánam küldjék. De igy . . . most semmim sincs___ez igazán komikus. — Igen, nagyon is komikus! — és újra visszanyerte kedélyét, hogy még kacagni is képes volt. — Pedig nálam sem megy jobban! — és megmutató nyitott erszényét.— Négy ezüst garas összes vagyonom ; ha önnel megosztom, mindenikünknek lesz kettő. (Folyt, köv.) Boroszlói képek, 1. Múlt évi júliusban voltam először Boroszlóban, Porosz-Szilézia fővárosában. Midőn megérkeztem, a nap oly forró-melegen sütött, hogy sugarai a világos szinti épületekről mint tüzes nyilak pattantak vissza a szembe. Minden ember izzadt, s akinek épp az utcán vagy a mezőn dolga volt, az méltán elmondhatta, hogy arca verejtékében keresi kenyerét. A „droschke“, melybe a vasúti vagyonból léptem, cammogva baktatott velem a városba. A kocsisnak bágyadt lova nem látszott az ostort érezni , s még a Berlinig tovább menő gyorsvonat is elveszte nevének első szótagját , oly lassan indult előre. Az egész félvilág pokoli tűzben égett, s kiállhatatlanná vált. Rokonaim, kiket meglátogatni jöttem, néhány napra a sziléziai hegyek közé rándultak. Hová legyek e nagy városban ismerősök s ajánlólevelek nélkül ? Oly elszigetelten éreztem magamat, mint a legkietlenebb vadonban. Kocsisom a „Gálisch-Hotel“-be vitt, mely Boroszlónak egyik legnevesebb s legnagyobb vendéglője. A „Tauenzienplatz“-on fekszik, az újváros elején, s ennek egyik legszebb részében, mind palotaszerű épületektől környezve. Nem tudom, elhiszik-e Pesten, hogy ez elsőrangú hotelben egy fényesen bútorozott, szőnyegekkel bevont s pompás faltükrökkel ellátott, szalonnagyságú szobáért a második emeletben naponkint 15, mondd tizenöt ezüst garast fizettem, melyért — legújabban szerzett meggyőződésem szerint — ma a magyar főváros szállodáiban még egy padlásszobát sem lehetne kapni. A pontos szolgálat mellett s nyájas arcok közt oly kényelmesen éreztem magamat, mintha otthon volnék. Nem maradhattam azonban sokáig szobámban s élvezni siettem, a mi szépet és nevezetest e nagy és élénk város nyújtani fog. Kimentem a szállodától alig néhány lépésre fekvő sétatérre, mely mint egy nagyszerű park övedzi körül az óvárost, s százéves tölgy- és szilfás örökös árnyékában az itt-amott tóvá szélesedő, kies szigetekkel berakott Oder és Öble folyócska szemet és érzékeket egy iránt gyönyörködtető kilátást nyit. Ma azonban a hőség itt is kiállhatatlan volt, s már szófizetés, mint pénzzel. Ha ön Ugolino éhtornyában akar lenni, csak tárcáját kell otthon felejtenie ; ha Tantalus sorsára kíván jutni, nyilatkoztassa ki, hogy a felvilágon nem dugtak egy obulust sem a zsebébe ; s ha hajlamot érez ön néhány éjet — mert napok, mint tudva van, itt nincsenek, — e sötéttiszta helyiségben tölteni, fejezze ki sajnálatát a fölött, hogy amit evett vagy ivott, meg nem fizetheti , addig fogják önt visszatartani, míg a felvilág a temetési költséget meg nem téríti. Kalauzom jó kedvvel haladt előre, s én követtem őt nem minden kíváncsiság nélkül arra, ami következni fog. Kezemnél fogott, mert a sötétség eleintén oly nagynak tetszett, hogy nem tudtam jobb lábamat a baltól megkülönböztetni. De minél tovább tekintek a borzadalmas éjbe, annál világosabb lett ez ;zürkülni kezdett, s legalább reménységem maradt: barátomat, ki még mindig kezénél tartott, valahára ismét megismerhetni. Így fog ez egyszer az igazi alvilágban is lenni ! ■— gondoltam magamban, s elvesztem lassankint a félelmet. Majd egyes árnyakat láttam az üreg mélyében ide és oda lebegni, s megpillantok nehányakat, kik egymás mellett ültek, s — mert minden népnek hite szerint legkedvesebb hajlamunkat átviszszük a halál országába, — a felvilág élvezeteiről le nem mondván, szivar- és pipafüst közt iddogálták sörüket. Mindez máguszi játéknak tetszett, mely engem mulattatni kezdett, s a tompa moraj körültem arra a meggyőződésre vezetett, hogy e sötét helyiségekben a nyelvet sem szokták elfelejteni, még talán a szív nyelvét sem, ha szerelmük tárgyát rávehetik, hogy itt a föld gyomrában velők néhány óráig lélekzetet szítjon. E gondolatok közt tovább haladtunk. Szemem lassan kint hozzászokott a gyertyavilághoz, mely a csillárokról leömlött, s érdekelni kezdtek a különféle alakok, melyek körülöttem mozogtak, mert a félhomály oly tündéri világításban tünteté föl azokat, hogy még mindig nem tudtam magammal elhitetni, oly élők közt mozgok-e, amilyen én magam vagyok? — Még tovább kell mennünk ! — mondá barátom. — Megígértem önnek, hogy Virgil leszek, s megmutatom az egész árnyékvilágot. És tovább mentünk. Alig haladunk azonban pár lépést, már egy asztal előtt álltunk, mely sörös kancsókkal s pár elvétve ide tévedni látszott boros 510