Fővárosi Lapok 1870. június (117-139. szám)

1870-06-03 / 119. szám

aggodalmában épp azzal foglalkozott, miként tudná e házasságot, a válást és saját szerencsétlenségét­ meggátolni. És épp e pillanatban balla zokogását.­­— „Istenemre, képes leszek megakadályozni!“ — mor­mogd fogai között. — Mondott ön valamit ? — kérdé megrettenve a lány. Valentin fejét rázta. E pillanatban észrevette, hogy a vonat mind lassabban halad, s hogy a sínek többsorosan vannak lerakva. Már egy légszeszgyár és néhány vasúti épület is föltűnt az esti fényben, és ezek mögött a torony és a város egyéb házai. • —Oh ! itt megállapodunk! — kiáltott a szép utasnő gyorsan.—Vájjon ki lehet-e itt szállani? Nem állom ki tovább a coupéban, levegőre van szükségem .... csak pár lépést teszek! A vonat az indóház alá robogott, s nagy zörej­jel végre megállt. — Van idő itt kiszállásra? — kérdé Valentin az ablak előtt elhaladó conducteurtől. — Öt perc, uram ! válaszolt a kérdezett. — Itt új mozdonyt fogunk eléje. Valentin bátorító tekintetet vetett a kisasz­­szonyra, és eléje kerülve, azonnal kiugrott. A lány­ka izgatottan követte. Szemeit gyorsan megtorló, s kis táskáját karjára akasztva, ott állott az asphalt­­járdán, melyen csak néhány vasúti hivatalnok jár­kált föl s alá. — Csak egy kis üde­séget szívni! — szólt mentegetőleg. — Megengedi, hogy kísérője legyek ? Fejével igent intett. — Nem mennénk kissé föl s alá ? A leány ismét intett. Valentin balra fordult, útitársnője követte. Még soha életében ily szorongó érzést nem tapasztalt; érezte, hogy ez öt perc fog egész jövője fölött hatá­rozni ; nyakere kiduzzadt s hevesen lüktetett, egye­dül önmagától és ő tőle félt. — Ha kegyed is úgy akarja, menjünk egészen végig e szép járdán ! — mond Valentin az izgatott­ságtól reszkető hangon. — Van még időnk ? — Legyen nyugodt, még elég időnk van! — válaszolt szándékosan. — Mily szép vidék ez! —­­ téve hozzá, mialatt mindig messzebb távoztak. — Nézze csak e szép hegyeket ott túl, e gyönyörű erdő­séggel. És mily szépen veszi ki magát e kis város, nézze ott hegyed mögött! — Hol vagyunk itt, uram ? — Úgy hiszem, e tájt mecklenburgi Svájcnak nevezik! — felele nagyon is erőltetett mosolylyal.­­— Négy év előtt voltam itt. Oh! e kis esti szellő mily jól hat az emberre! A lányka komolyan és bánatosan tekintett a világba. Mindketten hallgattak. Hirtelen azonban fölriadt: — Istenem, már a legvégső idő, hogy vissza­térjünk, uram! — Még nem! Hisz nem oly sürgős ! — Csengetni hallottam. — Igen, de csak először.­­— Nem, nem! Engedje, hogy visszatérjünk. Néz­ze csak, mily messze távoztunk a kocsiktól! Az új mozdony már javában fü­stölgött a vag­­yonok előtt. Egy éles fütty hallatszott. A kétségbe­esett elhatározás mosolyával fordult Valentin társ­nőjéhez, és mondá: — Jó, induljunk tehát, kisasszony! E pillanatban a mozdony elkezdett lassan mo­zogni , azután mindegyre gyorsabban, gyorsabban ; a fehér felhőcskék fölszálltak a légbe, és a kisasszony végre tisztán látható, hogy a vonat elindult.­­— Az isten nevére! — kiáltott megrémülve. — Fussunk, fussunk, mert különben későn jövünk! — Itt már nem használ a futás ! —­ szólt Valen­tin csodálatos nyugalommal. — Istenemre ... a vo­nat már eltávozott! — Oh! — mond a lány szemrehányó hangon, Valentinhoz fordulva, de a szó elhalt ajkán. — Mit tett ön . . . mit tettünk! — A rémület mindegyre jobban erőt­ vett rajta, s láthatólag remegni kezdett. — Az istenért, kegyed aggodalmat kelt ben­nem! — kiáltott Valentin, ki most már maga is csakugyan megijedt. — Én vagyok a hibás, és bo­csánatot kell kérnem. Nem gondoltam . . . ■—• Men­teni akarta magát, de már a hazugságnak csak elő­­érzetétől is vérvörös lett és elhallgatott. — Mi történjék most? Mit tegyünk?­­— vágott a szegény kis teremtés Valentin szavába. —Ma már nem indul több vonat, és az éj is közéig! És mi .. . mi kénytelenek vagyunk itt maradni! visszafelé indultam, midőn a „Liebigshöhe“-ről, a parknak egyik legszebb pontjáról levezető úton egy vasúti ismerősömmel találkozom, kivel Oderbergtől idáig együtt utaztam. Idevaló ügynök s igen beszédes volt, a mi a boroszlói ember különben nem szokott lenni, ki a szóval épp úgy szeret fukarkodni, mint pénzével. Hainauer úr, igy hívták útitársamat, ki­vételt képezett, — hihetőleg több porosz vér folyt ereiben mint sziléziai, — s kellemes csevegése által eloszlatá némileg a sivány zsomblápokon át végte­lenig nyúló útnak unalmasságát. Szerettem, hogy ismét találkoztunk. Beszélge­tésünk tárgya természetesen a rekkenő meleg volt. — Hová meneküljünk előle ? — kérdem tár­samat.­­— Szálljunk le, ha tetszik, az alvilágba, mint Aeneas tett! — felelt ő.­­— Hadd lássuk, mit űznek a föld gyomrában ? Vezetni fogom önt, mint Virgilius Hantét ; kövessen engem s búcsúzzék el pár órára a nyájas napvilágtól. S ezzel karöltve mentünk végig a szép „Schweid­­nitzer Strasse“-n, Boroszlónak „Kohlmark“-ján, s aztán balra tartva, a góth ízlésben épült, történeti nevezetességű régi városház közelében, mintegy tíz-tizenkét lépcsőn beszálltunk az úgynevezett „Sch­weidnic­ Keller“-be, hol ismerősöm állítása sze­rint a legjobb sört mérik, a­mit én megítélni termé­szetesen leginkább képes voltam, miután soha éle­temben nem ittam sört. — Csak utánam! — biztatott kalauzom; — hallom már Orpheus hangjait, ki nem esdeklik a pokolbelieknél Eurydiceért, hanem ott ül vele az al­világ bemenetelénél s mulattatja az isteneket. S a mélységből csakugyan hárfa- és fuvolahan­gok zengtek föl, melyeket perc múlva női ének kísért. Kissé vásott, de jóformán erős hangok voltak. Az utazás ez árnyékvilágba igen kényelmes dolognak tetszett, s nem egyszer emlékeztetett engem a római nemzedék atyjára, ki minden akadály nélkül leszállt oda, hol „lárvák“ adják elő az élet színművét. Az ajtónál új barátom még egyszer visszafor­dult s fülembe sugá, hogy e „tartatás“ a középosz­tály találkozási helye, s hogy a hasonló rendeltetésű helyeket nem a vétkek mértéke, nem a cselekedetek és gondolatok, hanem rang 6s pénz szerint külön­böztetik meg. Itt —■ úgy­mond — nincs egyéb „vi­­t”­— Valóban komolyan úgy látszik, hogy itt kell maradnunk! — válaszolt Valentin, és a diadalnak egy mosolyát nem bírta visszafojtani.— Igazán . .. nagy szerencsétlenség, kisasszony. Csak arra kérem, ne nehezteljen rám, a holnap reggeli vonattal elin­dulunk, és így semmi sincs vesztve! „Így legalább időt nyertünk!“ szerette vol­na mondani, azonban ezt csak magában tartotta. Egy erőszakkal visszafojtott örömkiáltás tolakodott folyvást torkára, hogy legalább még ma nem kell tőle megválnia. A lányka mellett haladt, ki nyugtá­knál sietett vissza a pályaudvarba; szemeibe tekin­tett és úgy tetszett neki, mintha már ő is belenyu­godott volna helyzetébe. — Kegyedet, nemde, ma estére bizton várják, kisasszony ? — kérdé Valentin lehetőleg gyöngéd hangon. — Igen, biztosan! — Hm!­—dadogott az ifjú, s e hangban összes sajnálkozását ki akarta fejezni. — Úgy táviratoznunk kellene! — téve hozzá kis szünet után. — Igaza van, táviratoznunk kell!­­— Megengedi, kisasszony, hogy gondoskodjam róla; bízhatik bennem, pontosan elvégzem. — A­mint ezt mondá, hirtelen eszébe jutott, hogy egy ga­rasa sincs, és nem állhatta meg, hogy valamit ne mormogott volna. — Mi az ? Valentin megállóit és becsületes szemekkel né­zett társnője szemeibe. — Nagyon is csodálatos lest az, — és görcsös mosolyt eretetett ajkaira. — Nézze e tárca üres, egészen üres. Pasewalkban utósó gara­somat is kiadtam, kisasszony! A leány idegenkedve nézett rá. •—­ Gustrowvban___Gustrowban pénzt reméltem találni! — folytató, de természetes, újra elpirult. — Berlinben utasítást adtam, hogy utánam küldjék. De igy . . . most semmim sincs___ez igazán komikus. — Igen, nagyon is komikus! — és újra vissza­nyerte kedélyét, hogy még kacagni is képes volt. — Pedig nálam sem megy jobban! — és megmutató nyitott erszényét.­­— Négy ezüst garas összes va­­gyonom ; ha önnel megosztom, mindenikünknek lesz kettő. (Folyt, köv.) Boroszlói képek, 1. Múlt évi júliusban voltam először Boroszlóban, Porosz-Szilézia fővárosában. Midőn megérkeztem, a nap oly forró-melegen sütött, hogy sugarai a vilá­gos szinti épületekről mint tüzes nyilak pattantak vissza a szembe. Minden ember izzadt, s a­kinek épp az utcán vagy a mezőn dolga volt, az méltán elmondhatta, hogy arca verejtékében keresi kenyerét. A „droschke“, melybe a vasúti vagyonból lép­tem, cammogva baktatott velem a városba. A ko­csisnak bágyadt lova nem látszott az ostort érezni , s még a Berlinig tovább menő gyorsvonat is elveszte nevének első szótagját , oly lassan indult előre. Az egész félvilág pokoli tűzben égett, s kiáll­­hatatlanná vált. Rokonaim, kiket meglátogatni jöt­tem, néhány napra a sziléziai hegyek közé rándultak. Hová legyek e nagy városban ismerősök s ajánló­levelek nélkül ? Oly elszigetelten éreztem magamat, mint a legkietlenebb vadonban. Kocsisom a „Gálisch-Hotel“-be vitt, mely Bo­roszlónak egyik legnevesebb s legnagyobb vendég­lője. A „Tauenzienplatz“-on fekszik, az újváros ele­jén, s ennek egyik legszebb részében, mind palota­­szerű épületektől környezve. Nem tudom, elhiszik-e Pesten, hogy ez elsőrangú hotelben egy fényesen bútorozott, szőnyegekkel bevont s pompás faltük­rökkel ellátott, szalonnagyságú szobáért a második emeletben naponkint 15, mondd tizenöt ezüst garast fizettem, melyért — legújabban szerzett meggyőződé­sem szerint — ma a magyar főváros szállodáiban még egy padlásszobát sem lehetne kapni. A pontos szolgálat mellett s nyájas arcok közt oly kényelmesen éreztem magamat, mintha otthon volnék. Nem maradhattam azonban sokáig szobám­ban s élvezni siettem, a mi szépet és nevezetest e nagy és élénk város nyújtani fog. Kimentem a szállodától alig néhány lépésre fekvő sétatérre, mely mint egy nagyszerű park övedzi körül az ó­várost, s százéves tölgy- és szilfás örökös árnyékában az itt-amott tóvá szélesedő, kies szige­tekkel berakott Oder és Öble folyócska szemet és ér­zékeket egy iránt gyönyörködtető kilátást nyit. Ma azonban a hőség itt is kiállhatatlan volt, s már szófizetés­, mint pénzzel. Ha ön Ugolino éhtor­nyában akar lenni, csak tárcáját kell otthon felej­tenie ; ha Tantalus sorsára kíván jutni, nyilatkoz­tassa ki, hogy a felvilágon nem dugtak egy obulust sem a zsebébe ; s ha hajlamot érez ön néhány éjet — mert napok, mint­ tudva van, itt nincsenek, — e sö­téttiszta helyiségben tölteni, fejezze ki sajnálatát a fölött, hogy a­mit evett vagy ivott, meg nem fizet­heti , addig fogják önt visszatartani, míg a felvilág a temetési költséget meg nem téríti. Kalauzom jó kedvvel haladt előre, s én követ­tem őt nem minden kíváncsiság nélkül arra, a­mi következni fog. Kezemnél fogott, mert a sötétség eleintén oly nagynak tetszett, hogy nem tudtam jobb lábamat a baltól megkülönböztetni. De minél tovább tekintek a borzadalmas éjbe, annál világosabb lett ez ;­­zürkülni kezdett, s legalább reménységem ma­radt: barátomat, ki még mindig kezénél tartott, vala­­hára ismét megismerhetni. Így fog ez egyszer az igazi alvilágban is lenni ! ■— gondoltam magam­ban, s elvesztem lassankint a félelmet. Majd egyes árnyakat láttam az üreg mélyében ide és oda le­begni, s megpillantok nehányakat, kik egymás mel­lett ültek, s — mert minden népnek hite szerint leg­kedvesebb hajlamunkat átviszszük a halál országába, — a felvilág élvezeteiről le nem mondván, szivar- és pipafüst közt iddogálták sörüket. Mindez máguszi játéknak tetszett, mely engem mulattatni kezdett, s a tompa moraj körültem arra a meggyőződésre vezetett, hogy e sötét helyiségekben a nyelvet sem szokták elfelejteni, még talán a szív nyelvét sem, ha szerel­mük tárgyát rávehetik, hogy itt a föld gyomrában velők néhány óráig lélekzetet szítjon. E gondolatok közt tovább haladtunk. Szemem lassan kint hozzászokott a gyertyavilághoz, mely a csillárokról leömlött, s érdekelni kezdtek a különféle alakok, melyek körülöttem mozogtak, mert a félho­mály oly tündéri világításban tünteté föl azokat, hogy még mindig nem tudtam magammal elhitetni, oly élők közt mozgok-e, a­milyen én magam vagyok? — Még tovább kell mennünk ! — mondá bará­tom. — Megígértem önnek, hogy Virgil leszek, s meg­mutatom az egész árnyékvilágot. És tovább mentünk. Alig haladunk azonban pár lépést, már egy asztal előtt álltunk, mely sörös kancsókkal s pár elvétve ide tévedni látszott boros 510

Next