Fővárosi Lapok 1870. november (242-266. szám)
1870-11-01 / 242. szám
— Ön tehát hiszi is azt, amit ír ? — mondám nem minden gúny nélkül. — Miért ne ? — viszonzá. — Lehetségesnek tartja, — folytatom, — hogy oly emberek között, kik magukon hordják a föld sarát, eszmények is találkozhatnak ? — Még nem gondolkodtam erről ! — viszonzá, — de hogy vannak emberek, kik ily eszményeket bensejükben hordanak, s kik azokat minden helyzet, minden szorongattatások közepette megőrzik, kik lankadatlan él törekszenek az igazságot terjeszteni, a szerint élni, s eszményük követelményeihez, a meddig ember képes, ragaszkodni : erről meg vagyok győződve! — És hiszi ön, hogy ez emberek, kik a világot úgy látják, mint ahogy a könyvekben áll, boldogok is s egyúttal ? — Hiszem! — mondá oly elragadtatással, mely szivemig hatott ; — sőt több : hiszem, hogy egyedül ők boldogok. De kétféle idealizmus van, és kétféle idealisták. Az egyik kifelé irányúl s egy tökéletes világot föltételez, melyben minden pompásan és kényelmesen van berendezve, s melynek urávált renddé a teremtés. Mihelyt azonban észreveszi, hogy a sorsnak nincs valami bársonykeze, meg aztán pávatollakkal sem legyezgeti az embereket, hogy kemény dolgok, melyek küzdelemre hívnak, zárják el az ösvényt, s ingyenbe boldogulni e világon nem lehet , akkor engesztelhetlen gyűlöletbe csap át ; gyűlöli a világot, testvéreit; elégületlenség, undor szállja meg, s vére teljesen megfeketedik. Ez az idealizmus a legnagyobb fokú élvvágyó önzés. — Reszkettem szavainál, mint egy szenvedő beteg az orvos bonckése alatt. Egy tükört láttam magam elé állítva, az elsőt, mely nem hizelgett, és viszszadöbbentem az élet sivár ürességétől, és mélyen megszégyenülve éreztem magamat a lelkes férfiúval szemközt. — És a másik, a valódi idealizmus ? — kérdem hosszú szünet után. — A valódi idealizmus, — viszonzásubian, szemeinek szelíd fényével lelkemet mindinkább megvilágítva, — a valódi idealizmus saját benső melegét árasztja a világra, a valódi idealista mindenekfölött ideálisan cselekszik. Miután önmagából indul ki, saját erejét gyengének találja s csak nagy küzdelem árán képes túlemelkedni a közönségesség színvonalán: épp azért harag, megvetés nélkül nézi mások hiányait, sőt megbocsát nekik, igyekszik segélyükre lenni s örvend a legparányibb jónak is, mit rajtuk fölfedez. Olyanforma, mint Jézus a keleti parabolában, ki tanítványaival sétálni megy, s egy döglött ebre bukkan az úton ; s midőn az egyik alakját, a másik színét, a harmadik harapósságát korholá, s a többiek is csak rész oldaláról feszegették, a megváltó mosolyogva jegyzi meg: „De lássátok, fogai mégis mi szépek!“ A valódi idealista épp oly tiszta szemmel látja az emberek hiányait és gyengéit, mint a legjózanabb eszű férfiú, de ahelyett, hogy —mint ez utóbbi saját előnyére zsákmányolná ki a sanyargató helyzetet és viszonyokat, szent buzgalommal minden erejéből lerombolni törekszik azokat, habár többnyire épp oly kevés sikerrel, mint a szegény don Quixotte. — Don Quixotte ? — kérdem, — hogy érti ön ezt ? — Úgy, — viszonzá Julian, — hogy don Quixotte Fausttal és Hamlettel egy trilógiát képez ! — Don Quixotte ? — kérdem meglepetve. — E lovag úgy rémlik előttem, mint ahogy gyermekkoromban olvastam, és szívemből nagyokat nevettem rajta. — Talán úgy, mint most fölöttem és az idealizmus fölött! — válaszolt Julian jókedvű mosolylyal, melyben szikrája sem volt a gúnynak vagy keserűségnek. — Nem, nem! — kiáltom; — eszem ágában sincs ön fölött nevetni, s dán Quixotte-ot sem nevetem többé, ha a magyarázattal adós nem marad. •— Aligha fogná az érdekelni kegyedet! — viszontá kitérőleg. — Sőt ellenkezőleg, végtelenül érdekel! — Egészen átalakulva érzem magamat, első eset életemben, hogy férfival szemközt megfeledkeztem öltözékemről s arról, hogy neki tessem. Magam sem tudom, hogy mi szállott meg : e pillanatban lelkem egész hevével csak vele foglalkozott. kóját, a nagyvárosok járdataposójától kezdve a puszták arabjáig, ki távol az Atlas-hegy lábánál hallja a csodálatos hírt, hogy a frankok hatalmas népét az észak egy még hatalmasabb népe legyőzte és földre tiporta, és maga a nagy frank-szultán is, kinek képe az aranyakra van verve, százezerekre menő, egész seregével, marsaljaival, tábornokaival, tisztjeivel, lovaival, ágyúival és puskáival együtt a győző hatalmába esett. És csodálkozva rázzák turbános fejeiket, alig hihetik, hogy a vitéz frankok legyőzték, és bámuló elméjük mindebből csak azt az egy következtetést vonhatja, hogy vajmi erős nép lehet az a győző ! Bizony erős nép ez a Poroszország! Hisz mi magunk is, kik pedig a darabot a legközelebbi helyekről néztük, egész mérgében meg sem foghatjuk, és át sem tekinthetjük óriási erejét. Mi történt rövid idő óta? szemeinket dörzsöljük, azt kérdve magunktól : vájjon nem vagyunk-e egy nehéz lidércálom rabjai ? Öt év előtt, — mely csak egy rövid perc a népek életében, — ötször háromszázhatvanöt nap előtt, Poroszország csak egy törpe volt a nemzetek tanácsában. Ekkor fölkelt a törpe, és azt mondá a német császárnak (mert tényleg Königgrätzig az volt még a Habsburgiak sarja): „Kelj föl, én akarok e trónra ülni!“ szétzúzta, tönkre verte a császári hadakat, és ime, hét nap alatt a törpéből óriás lett. Ez tegnap volt. És ma? Ma megfojtja „Európa katonáját,“ a világ legharcképesb nemzetét, úgy, hogy maholnap kegyelemért kell eldenie. Holnapután egy új példaszó keletkezik : „Ki küzdhet az isten és Vilmos, a hóditó ellen?“* Vilmos, a hóditó adhatunk-e neki más nevet? Élete felében a vaskockajátékára adja magát, és — mintha csak szerződést kötött volna a szerencse istenasszonyával — mindig ő veti a legtöbb szemet. Két kroupier áll mellette, vasfejű az egyik, lángeszű a másik: Moltke és Bismarck. És e triumvirátus nem hagyja magát, hekatombát hekatomba után áldoznak, a föld mohón szívja be a nemes vért, és akiknek sebéből e vér patakzik: a német nép Viktóriát lő, „hozmanáh“-t zeng, és üdvözlő távsürgönyöket küld Vilmosnak, a hódítónak. Bizony nagy szerencséről szólhat ez ősz ember, hogy népe mellette van, és hogy nem szorul senki — Don Quixotte története — mondá Julian, de nem mintha tanítgatni akarna, hanem egyszerű igénytelenséggel — egy idealista története ez agyagvilágon, melyet Leibnitz — talán gúnyból — a legjobb világnak nevezett; „története egy száraz meghervadt és szeszélyes gyermeknek, — mint Cervantes előszavában magát oly csodálatosan kifejezi, — kinek mindenféle gondolatok zsibongnak agyában, gondolatok, miket előtte mások nem ismertek.“ — Könyvének hátterében, mint valami színházi dekoráció, nagy, erőteljes vonásokban föltűnik a reális vonás, a beszőtt novellákban a földi lét különféle elemei és viszonyai teljes gyarlóságaikban, az emberi szenvedélyek és bűnök. — És don Quixotte ? — kérdem mindegyre kiváncsiabban. — Olyanak, ki a költők fantáziáját igaznak hiszi, s kivinni akarja mindazt, miket a könyvekben olvasott ; ki papiros-sisakkal a fején, nekiindul kiirtani, a mi igazságtalan, segíteni a gyöngét, megbeszélni, kik jogtalanúl szenvednek, büntetni a gonoszakat, eltörölni, a mi visszaélés, törvényeket s államformákat megjavítani. Mint a tulajdonképpi idealisták, csak azt látja, a mit látni kiván, s innen az, hogy piszkos lebúj okat kastélyoknak , szolgaszemélyeket szolid delnőknek, zsebmetszőket kóbor lovagoknak tart ; ártatlan juhokat megtámad, szélmalmokkal harcra kél, íbékés szamárhajcsárokat földhöz vág, egy szegény papnak lábát töri s megrohan egy parasztot, a miért ez sehonnai szolgáját rendreutasitja, s megszabadít elvetemült bűnösöket és gályarabokat. Valamint az idealista hálát soha sem arat, hanem ellenkezőleg mindenütt pórul jár, a lamanchai nemes lovagot is minden alkalommal megcsalják, kinevetik, elverik, éppen azok, kiket megszabadított, sőt kevésbé múlt, hogy végül jóakarata vitézi tetteiért, mint közönséges utcai rablót, be nem fogták. De az idealista nem is keresi saját előnyét, s a legszomorúbb tapasztalatok , a legfájdalmasabb sors sem képes őt megbágyasztani s kiábrándítani, benső álláspontjából kimozdítani és új illúzióktól megvédeni. (Folyt, köv.) másra , mert vajmi kevés barátja van széles e világon, a mióta Franciaország föl jaj dúl végetlen keservben és minden szív fájdalmasan dobog a nemes nép mellett, melynek az egész világ oly kimondhatlan sokat köszön. Igaz, mindannyian adósai vagyunk Franciaországnak, mert mindannyiunk számára egykoron visszahódította a szabadságot, és az óceánon túlról, hol Lafayette a szabadságért küzdött, szintén hallatszik a viszhang : „Igen, mi is adósai vagyunk Franciaországnak!“* És annyi balszerencse után immár halk lehelet rezgi át a világot, és azt susogja: „béke, béke!“ Ki-ki csöndesen összeteszi kezeit, áment mond szíve mélyéből, és mi is imádkozunk Franciaországért és Németországért, Franciaországért, hogy el ne vérezzen sajgó sebeiben, hogy az apák bűneit tegyék jóvá az utódok, hogy vértől áztatott földje legyen újra a szabadság, műveltség, ipar és munka tanyája, és hogy az idő gyógyító ereje adja neki vissza régi hatalmát. Németországért, hogy az emberiség géniusza áldja meg belátással és mérséklettel, hogy ne legyen túlkapó és nyújtsa engesztelő jobbját az ellenfélnek, nehogy a világ gyűlölje és elátkozza az eszmék és gondolatok népét. * Isten, élet és halál ura, óvd meg az emberiséget több ily halottak napjától! Halottak napján. (L—y). Német színpadokon — az elsőrangúakon és a legutósó rangon egyaránt — halottak napján évtizedek óta Raupach „A molnár és gyermeke“ című siralmas drámáját szokás előadni. Ha csakugyan létezik világigazgató, úgy jelenleg a nagy színpadon tragédiát jelenetez, melynél borzasztóbbat és megkapóbbat az annyi keservet átélt szegény emberiség soha nem látott. Vitéz marsalok, elfogott Caesarok, siró államférfiak csak alárendelt statiszták e nagy műben, összelőtt városok és égő falvak a kulisszák, és mint a szomorújáték hőse egy nagy, kétségbeesett nemzet lép föl, mely megsebzett oroszlánként küzd a keserű élet halálharcban, hogy ezeréves dicsőségének szétzúzott romjait megmentse; mert a világ — valljuk be őszintén — ösztönszerűleg főleg azért érez rokonszenvet a franciák szegény népe iránt, mert minden, ami századok alatt vérpatakok árán lett megszerezve, a nép büszkesége, és — tegyük hozzá — hiúsága néhány hét alatt izzó-porrá lett zúzva!* Harci ruhába öltve járja be Franciaországot a halál angyala, fagyasztó leheletével megérinti az izmos férfiakat, megcsókolja a hajadon szűz homlokát, és vigyorgó mosolylyal a bölcső csecsemőjére hajlik ; eljött „a nagyszerű halál,“ és „egy ország vérben áll!“ Ezer meg ezer hulla fölött domborodik a göröngy, de boldogtalanabbak az élők, kiket a rettentő gondolat óriási terhe nyom: „Szent isten! mi lesz Franciaországból ? Amit most látunk, nemzetünk halála-e, vagy phönixként új nagyságra fog fölemelkedni e lángokból ?“* És ki e tragédia ítésze ? ki bírálja ? kik képezik közönségét ? Eljutottunk immár az ötödik fejezetig. A wörthi és saarbrückeni csaták képezték az elsőt, a Metz melletti véres napok a másodikat, Sedannál a cselekvény elérte tetőpontját, míg a metzi katasztrófával a negyedik fejezet jelenetei értek véget. Egy egész világ lélekzetét visszafojtva — lesi: vájjon miképp fog végződni e borzasztó szomorújáték ? a feszült érdek fejedelmet és pórt, tudóst és nyárspolgárt egy arantfogva tart. Részvét tölti el a föld kerekségének minden la 1080 Halottak ünnepe az örök városban. Akár szokás, akár kegyelet, a halottak napja megható ünnep. Mindenki koszorút vagy legalább áldást visz ki — nem csak a két ünnepnapon, de az egész héten át — e csöndes hazába, hol gazdagok és szegények, hatalmasok és nyomorúak, boldogok és szerencsétlenek, dicsők és gyarlók hamvai egymás mellett porladoznak büszke márvány, törpe kis kereszt vagy jeltelen hantok alatt. A kegyelet oly régi, mint az emberi szív. Az ó-egyiptomiak ebédlőikben állják föl őseik kiszáradt múmiáit, s ebédközben mondák egymásnak : „Egyél-igyál, emlékezzél meg, hogy néked is ilyenné kell lenned !“ A szent ferencieknél sok százados szokás, hogy miután ebédhez imádkoztak, — de mielőtt még az ebédhez fognának, — a szerzet