Fővárosi Lapok 1871. március (49-74. szám)
1871-03-01 / 49. szám
49-dik sz. Szerda, március I. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési díj: Félévre 7 ft kr. Negyedévre 13 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. fárs. Gyászt öltsetek, Páris lakosai ! Az ég is minden fényét oltsa ki. A nap arcát a ború fátyola Takarja be, ne legyen mosolya: Köny a szemekben és sóhaj az ajkon. . . Gyászának Frankhon kifejezést adjon! Gyalázva Páris, e szent kupola, Mely előtt oly sok nép meghódola; Mert épiték láthatlan szellemek, Hogy itt azok menhelyet leljenek, Kiket vonz a szabadság bíivvarázsa, A mely a szolgaság láncát lerázza! Páris ! e szent föld, melyen született Egy bűvös Eszmény, a ki életet Örökre ad a népnek, mely hiszen A népszabadság szent küzdelmiben, hiszi, hogy nem hiába’ küzd az ember, Mert harca égbemérgídan áldva szentel; Páris, a hol ez eszmény szállt alá, — Pazar babája, fénye lecsalá Az ég e lányát, — halhatlan erő Száll minden szívbe, hol ez lép elő, S a föld szent ott, hol jár az ég leánya, De szentebb ott, hol őt egy nép imádja! S Páris, szent vagy, hisz annyi nemzedék Lelkén eszményed által költözék: Voltaire, Rousseau, Robespierre pora szent ; Mert szellemük belénk, agyunkba ment! Páris, szent vagy, mert lelked minket éltet, Ki éltet ad, ha por is, nyer az éltet. . . Gyalázva Páris !... Porát idegen Tiporja, nyomja durván, hidegen, A földet nyomja csak, de fáj a szív, Mely porlik ott s segélyt kiáltva hiv. Az idegen ujjong, tombol nevetve, Mig könyed, Páris, visszafoly szivedbe! A zene cseng ... a lárma egyre nő, Az ellen büszkén tör, nyomul elő. . . Páris e zajban néma gyászban ül, E némiság fáj, sajg végetlenül! Megmozdul minden . . . földben és a szívben , Sir nyilik ott meg, és emlék kel itten ! A szellemek halk, hosszú sorban im Fölkelnek, mind a sírok hantjain: A honfi álma nehéz, nyugtalan, Ha szép honán az ellen járma van. A Vendőme bámul, fölmered az égig, Segélyt kiált Páris utcáin végig ! E kiáltást nem hallja senki sem ! A trombita, dob, lárma — úgy hiszem — Siketté tett minden lelket, szivet! Ah ! hála, jog !... belőletek mi lett ? Sóhaj, melyet a győző harsonája Elnémit, s azt harsogva túlkiáltja! De nem ! . . . Frankhon meghallja a riadót, Melytől a sír, a múlt fölriadott. Keserve szent, magasztos, isteni! És Frankhon csak most kezdi érteni, Hogy kínja szent, erős, legyőzhetetlen, Nagyobb, erősb, miként a győztes ellen ! Igen, Páris, te büszkén nézz körül, Mig ellened ujjong, kacag, örül; Mert mig te sírsz és kebled fölsóhajt, És a porosz tipor ily szent talajt: Bűvszellemed felkéi s a halhatatlan Népjog, szabadság lelke kél föl abban! Hegedűs István. A szép Pécopin s a szép Banldour. Hugo Viktor elbeszélése. (Folytatás), VIII. A bolygó keresztyén. Sokáig vándorolt ide s tova a világon. Ha el akarnék mondani valamennyi utazását, el kellene mondani az egész földrajzot. Mezítláb gyalogolt és saruban, nyargalt minden hátas állaton, a szamáron, a lovon, az öszvéren, a tevén, a zebrán, a zebun, a dschiggatain s az elefánton. Megjárt minden tengert mindenféle hajón: az óceán kerek hajóin s a Középtenger hosszú hajóin, oneraria et remigia, gályákon, galioudhon, fregáton, felükön, tartanon, bárkán, kompon, az indiánok fatörzsein , a canoen s az Euphrát bőrnaszádon, melyekről Herodot tesz említést. Vitte őt minden szél, a sirocco-levante, a sirocco-mezzogiorno, az északi szél, s az északnyugati is. Beutazta Perzsiát, Perut, Tsagatait, Orangiánát, Sagistant és Hasubit. Látta Monomotapát s Vincent-fokot, Sofalát és Pedro Ordonnezt, Ornust s a finn királyt, a karaibokat s Acostát, az óriásokat és Malherbet. A sivatagban elvesztette négy lábujját, mint Pedro Costilla. Hétszer el lön adva rabszolgának, mint Mendez-Pinto, gályarab volt, mint Texeus, s közel volt hozzá, hogy eunuchcia legyen, mint Parison Keresztül esett a pyaemián, melyben a négerek szoktak elveszni, a skorbuton, mely még Avicennát is kétségbeejtette s a tengeri betegségen, melyet Cicero roszabbnak mondott a halálnál. Oly magas hegyeket mászott meg, hogy a tetejükre érve, vért és epét hányt. Kikötött a szigeten, melyet az ember néha meglát, ha nem keresi, de nem talál meg soha, ha keresi, s azt tapasztalta, hogy lakói jó keresztyének. Meselpalában, mely északon fekszik, oly helyen is látott várat, ahol nem volt, de az északi fény annyira vakí, hogy ezen nem lehet csodálkoznunk. Több hónapig időzött a mogori királynál, Ekebasnál, ki őt jól fogadta és nagyon megkedvelte, kinek udvaráról elbeszélt mindent, amit később az angolok, hollandiak s a jezsuiták megírtak róla. Doktorrá is lett, mert két mestere volt minden tudományban: utazás és balsors. Észlelte a szeleket a madarak költözéseiből, s a tenger áradatait a cephalopodokéiból. Látta a tenger alatt az északi sark felé menni az ommastrephes sagittatust, s a déli sark felé az ommastrephes giganteust. Látta az embereket s a csodaállatokat, mint az ókori Ulysses. Ismert minden állatot, a rozmárt, a fekete barist, a csőröndöt, a vi- i harcot, a kinstöd-majmot, a cápát, a lajhárt, a manar-halat, melynek ökörfeje van, a csaki madarat, mely rothadt fákból támad, a kis sarut, mely szebben énekel a papagálynál s végre a borant, a tatár állatnövényt, melynek gyökere van, s mely maga körül lelegeli a füvet. A vadászaton megölt egy tengeri tritont a yapiara-fajból, s szerelmet költött egy folyami tritonban a baépapia-fajból. Egykor, a Manar-szigeten időzvén, mely kétszáz martföldnyire fekszik Goától, látta, hogy a halászok hét papot és kilenc szirént fogtak ki a tengerből. Hallá éjjel a tengeri kovácsot dolgozni, és evett mind a százötvenháromféle halból, melyet az apostolok fogtak, midőn az Üdvözítő parancsára kivetették hálójukat. Scythiában lenyilazott egy grifkeselyűt, mely ellen az arimasp népek hadat indítottak, hogy az általa őrzött kincseket elvegyék. Királyukká akarták tenni Pocopint, de ő megköszönte. Többször közel volt a hajótöréshez, nevezetesen pedig a Gardafu-fok mellett, melyet a régiek promontorium aromatorumnak neveztek; s ennyi kaland, ennyi tévelygés, ennyi fáradalom, kisértet, dolog és nyomor között a derék, ha lovagnak nem volt más célja, mint visszatérni Németországba, vissza Falkenburgba, s visszantlátni Bauldourt. A szultána talizmánjának köszönhette, — mint említik, — hogy nem öregedett s nem is halt meg. Mégis szomorkodva számlálta az éveket. Midőn végre északi Franciaországba jutott, már négy éve múlt, hogy Bauldourt nem látta. Néha rágondolt este, miután egész nap szakadatlanul gyalogolt, s leülve egy köre az út mellé, sírt. De aztán újra visszanyerte bátorságát. — Öt év! — gondolt. — De utójára mégis csak viszontlátom , tizenöt éves volt, hát most húsz lesz! Öltönye elrongyollott, lábbelije elszakadt, lábai véreztek, de ereje és kedve visszatért, s tovább folytatta útját, így ért a Váges-hegységig. IX. Mivel mulathat egy törpe az erdőben. Egy este, midőn egész nap, átjárást keresve, le a Rajna felé a sziklák között vádorott volna, egy erdő széléhez ért, mely Csupa kőris-, fenyő- és jávorfákból állott. Azonnal belebbb nyomúlt. Egy óránál tovább haladt elő benne, midőn egyszerre az ösvény elveszett egy tisztásban, mely csupa málna-, magyal- és borókabokrokkal volt beültetve. Mellette posvány terült. Fáradságtól kimerülve, éhen szomjan halva s elsorvadva minden oldal felé nézett valami kunyhó, szénégető mise vagy pásztortűz után, midőn egyszexre egy csapat pirók-réce szállt el mellette, szárnyaival csapkodva és kiáltozva. Pocopin elbámult e különös madarak láttára, melyek a föld alatt fészkelnek, s melyeket a Yogesek parasztjai nyúlmadaraknak neveznek. Félrehajtotta a bokrok ágait és mindenfelé zöldelni és virágozni látta a fa között a lóromot, az angyelikát, a zászpát s a tárnicsot. Midőn lehajlott, hogy közelebbről megnézze, egy kagyló tűnt a szemébe. Fölvette a pázsitról. Egy vologni gyöngyér volt, melyben néha borsónagyságú drágagyöngyöt találhatni. Midőn fölnézett, egy nagy fülesbagolyt látott feje fölött lebegni. Pocopin nyugtalankodni kezdett. Láthatjuk, hogy volt oka rá. A jávok fák, a pirók-récék, a varázsfüvek, a kagyló, a fülesbagoly nem igen megnyugtató. Nagyon föl volt izgatva s szorongva gondolt rá, hogy hova juthatott, midőn távol éneklés ütötte meg füleit. Rekedt, gyönge, bassus, visszatetsző, siket és rikácsoló hang volt, melyen valaki ezt énekelte: „Sötét tavam árnyékában rejtőzik A barna Neptun s a víg Amphitrite . Vizemmel ismeretlen hegyen él Neptun császár, s fejedelmi neje. Törpe vagyok, de óriások apja, Vizcseppem a két óceánt támasztja. Sziklámról, melyet soha szárny nem ért el, Ennek kék folyamot támasztok, annak zöldet . Barlangomból, hol sóba tűz nem égett, Annak zöld folyamot árasztok, kéket ennek. Törpe vagyok, de óriások apja, Vizcseppem a két óceánt támasztja. Tiszta zaphirt rejt nedves ékszekrényem, Finom smaragdot tavam fövenye , Zaphirom permetezve olvad s a Rajnát támasztja, Smaragdom szétfolyik, s a szép Rhone lesz belőle. Törpe vagyok, de óriások apja, Vizcseppem a két óceánt támasztja.“ Pocopin nem kételkedhetett többé. A szegény vándor az elveszett emberek erdejébe jutott. Ezen erdő tele van tekervényes utakkal, csodákkal és labyrinthokkal, hol Roulon törpe sétálgat. Roulon törpe a Vogesek tetejében egy tóban lakik, s mivel innen egy patakot küld a Rhône-ba, egy másikat pedig a Rajnába, e bolondos törpe magát a Középtenger s az óceán apjának mondja. Abban telik kedve, hogy erdejében vándoroljon, s az utasokat kijátsza. Aki egyszer belépett az elveszett emberek erdejébe, nem jut ki belőle többé. E hang, ezen ének a gaz Roulon törpe hangja és éneke volt. Pécopin magán kivül arcával a földre borult. — Oh! jaj, végem van ! — kiáltott föl, — nem látom többé soha Bouldourt! — Persze! — mondá valaki mellette. (Folyt, köv.)