Fővárosi Lapok 1871. május (100-123. szám)
1871-05-02 / 100. szám
100-dik aztKedd, május 2. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. Kiadóhivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 18T. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. s.. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. * Előfizetési felhívásunkat ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A Kik sorsunkat vezérlik. (Regény). Irta: báró Horváth Miklós. (Folytatás). így járnak ezzel az emberek átalánosan, de mi macskának játék : egérnek halál, s Bodó uram pergamentszinü arcáról egy sanyarú könycsepp pergett le, a szegény ember tíz évet vénült. A táncvigalom azonban megkezdődött, a zene megszólamlott, s mint varázssíp csöngésére, jogai élvezetébe lép a fiatalság, foly a tánc, hullámzik a rebel, s ragyognak a legszebb gyémántok. . . . A társaság válogatott. A termek rendezése is sikerült. A pompás növényzet lúgosai alá csalja a fáradozókat, hogy néhány percnyi pihenés után ismét keringve lejtsenek a sima padlózaton. Téri is találkozott már a háziasszonynyal, gyönyörködött izlésteljes öltözékén, a szép kis nefelejtseken s karcsú termete vonalain. Bejárta már a pompás termeket s meggyőződött újólag, hogy mit e nő keze rendez, mi intézkedésének nyomát viseli, érdeklő és figyelemreméltó az. Főként midőn ama kis szobába lépe, melynek falait tömötten egymás mellé sorakozó frissen szedett kaméliák hisziték, nem tudá: az eszme eredetiségét bámulja-e, vagy a roppant költséget s fáradságot, mibe e diszitmény került ? Ama kis szoba mától holnapig tartó virágkárpitjával, mely elhervad s melyet letépnek, annyi báj gyors múlandóságnak kitéve, tán komolyabb elmélkedésre hangolták volna kedélyét, ha meg nem emlékeznek arról, hogy a táncvigalomnak még nincs vége s a szereplők közé nem vegyül. Midőn a táncterembe lépett, az ajtótól két lépésre egy fiatal nő ült, kinek Téri a grófnénál mutattatott be. A megszólítás ennek folytán — bárki részéről történjék is — egészen helyén volt, s Vilmos néhány perc óta társalog már a fiatal nővel, ki bizonyos érdekeltséget tanúsít a költő iránt. Gróf Várlakyné éppen ekkor lépett be a második terembe egy lúgos alá, hogy magát kipihenje. A lúgos nyílásán át Vilmosra s a fiatal nőre vetődtek szemei. Előbb nyugalommal nézte, de midőn percek múltával oda összpontosult figyelme, s midőn női éles tapintatával fölfedezte, hogy a fiatal nő egész érdekeltséggel társalog a költővel, bájos arca egy percre elborult, hófehér keble hullámdagálylyá emelkedett, és szemei villanytűzben égtek. Ah ! szegény Bodó, ki költői hasonlat szűkében Golkonda gyémántja tüzes ragyogását önmagával hasonlítád össze, választottad volna hasonlatul az emberi szemet, s ott láttad vala a gyémánt tüzét, láttad volna a grófné tekintetében, lábnál hulló csillagszikrát, s látnád, mint a gyémántot, nyomtalanul elenyészni szintén, a mennyiben szemsugárnak hamva nincs. — Ám meglátjuk! — rebegő a grófné sápadt ajkakkal, s a táncterembe sietett. A táncestély reggelig tartott. A következő nap nagy részét — önkényt érthetőleg — alvással töltötték a résztvettek. Harmadnap Vilmos nem utazhatott el, mert ha a grófné szives meghívásának engede, most az illem parancsolta, hogy a táncvigalom után látogatást tegyen. A fiatal grófné nehány urat s asszonyságot fogadván, komornyikjának csöngetett. — Senkit sem fogadok többé, — mondá, — senkit, csak Téri urat. Ha ez találna jönni, a pálmaházban fogadom. Ezzel termei hosszú során áthaladva, a pálmaházba lépett. Tágas üvegház ez, a kastély udvarfelöli szárnyán, az első emeleten, valódi szalon tropikus növényzet közt, pompás kerevetekkel s karszékkel ellátva ; de mié kies helynek legfigyelemreméltóbb díszét képezi, egy óriás pálmafa, mely a terem közepén diszlik, s melynek hatalmas gyökerei nem cserépben vagy edényben, hanem mondhatni szabad földben terjeszkedtek, miután az üvegházat e növényre különös tekintettel építették, körülbelül ötven évvel annakelőtte, s olyformán, hogy az első emelettől se egész földszintig senki sem lakhatott, miután földdel vala kitömve, tenyészeti föltételül s terjeszkedési helyül a leendő óriásnak. A Várlaky grófoknak tehát nem csak gazdagoknak, hanem legalább is ötven éven át Náboboknak kell lenniök, hogy ily fényűzés más kiadásaikkal arányban álljon. De a fa meg is jutalmazta aztán a tenyésztésére fordított pénzt, időt és ápolást. Óriásként emelkedik a magasba, roppant nagyságú levelei* zöld sátrak gyanánt terjeszkednek ki, enyhét s árnyat nyújtva, ha a nap sugarai forrón özönlenek az üvegfedélzetre. De jó dolga is van ám e fának, s habár arany ékszerrel nem ajándékozták is meg, mint Xerxes a lidiai platanust, de gondosabban már nem ápolhatnák. Ha sejteti, hogy terjeszkedni akar, elhárítják nyomban a körülötte tenyésző növényeket; ha fölfelé törekszik, magasabbra építik azonnal a falakat. Hideg őszszel tombolhatnak a szelek, csünghet télen ereszen a jégcsap, a hideg ide be nem hatott, a nyers szelek nem árthattak neki, mert hisz itt örök nyár volt, enyhe, harmatos jég ! S valamint a fának, úgyszintén az embernek is jól esett e mérsékletben tartózkodni. A tüdő megújult e balzsamos légben, a test kéjelegve pihent, de a lélek maga is mintegy részt kérve az érzéki hatások kellemességéből, kéjes andalgásba merült és sóvár álmokba ringatta magát e meleg, harmatos lég hatása alatt, a tropikus növényzet fűszeres illatai közt. A fiatal grófné e helyet választotta, itt akarta a táncestély után a költőt fogadni. Téri átlépte már a küszöböt. A grófné tudta, habár meglehetős távolságban és háttal ülve az ajtónak, az azon betóduló légáradat mozgásba hozta a pálmafa leveleit, s azok szelíd ringás közben a költő nevét susogták. . . Vilmos a zöld lombok közt haladva, „Hermon harmatját“ érte hullani. De e képek lassan kint elmaradtak, s másnemű benyomásoknak adtak helyet; tüdeje koronkint nagyot lélegzett, s a fűszeresség mintha kábító méregital volna, előbb sebesen gyors lüktetést adott szivetének, aztán narkotikus lankadtságot idézett elő. Midőn a grófnéhoz ért, rendkívül sápadt volt. A fiatal nő hófehér kezét nyújta a költőnek, s nyájas pillantással helyet jelölt számára a kereveten. A pálmalevelek már csak alig susogtak, s csöndes, lassú lebbenéssel érintkeztek fejük fölött. A grófné tudta, hogy parancsai következtében senki sem* háboritandja, s párbeszédeiknek tanúja nincs. *) A datolyapálmáé hazájában 8—10 láb, a szágópálmáé 20 — 24 láb. Ám maradjon hát felfedezetlen részünkről is, a mit egymástól kérdeztek s amit egymásnak mondottak ; véleményünk szerint ilyen körülmények közt különben is legcsekélyebb fontossága a szavaknak van; az arckifejezés, a szemsugár,a mosoly, a hang olvadékony vagy lágy rezgése az, ami mérvadó, s mindenekfölött a fogékonyság és lelki hangulat. A grófné érzé, hogy szivének kielégítőbb diadal volna a költő vonzalmát bírni, mintha léha udvarnéinak összes serege lábai elé borúlna; érzé, hogy magas rangja előnyeivel és szépsége bájai mérlegével egyensúlyban áll ez ember érdeme és hírneve; érzé, hogy szellemére befolyást gyakorolni és szive fölött uralkodni csábos inger volna; érzé ösztönszerüleg azt is, hogy birtoklására egy más nő már igényt keres, s hogy százan lehetnek, kiknek sóvár képzelődésük eszményképe egy ilyen férfi . Kijátszani e sóvár képzelődéseket, elrabolni sejtelemszerű rajongásaik ismeretlen ideálját, ez vala ez asszony legmerészebb s leghiúbb törekvése. Vilmos csak azt érezte, hogy ellenállatlanul sodortatik e nő hatalmába , hogy egy új világba lépett, s ezt az ismeretlen, új világot ő tárta föl előtte; hogy letépdeste kis kezével kalapjáról a fátyolt és szivéről a gyászt; hogy fényesen lobogó fáklyával jelent meg bús emlékezete helyein ; hogy kiragadta a sötét sírbolt üregéből, s ragyogó csillárfénynél s pompás ünnepélyek közt friss virágot tűzött keblére hogy kis keze mindent földúlt, magához kapart, s ő nem neheztelhet e fehér kézre, melyet ittasan ajkaihoz emelt. (Folyt, köv.) Egy karnevál. Struensee elbeszélése. (Folytatás). Az úgynevezett kaszinó, hol esténkint öt-hat egyén, kiket az ember nappal is az unalomig eleget látott, szokott összegyülekezni, s ott rosz bort ittak, politizáltak és kártyáztak, nem volt kedvem szerinti hely, és az én folyton növekvő honvágyam csillapítására nem volt egyéb hátra, mint hosszú és magános sétákat tenni. Vasár- és ünnepnapokon, melyek nagy számmal voltak, e sétáimat még messzebbre nyújtom, s az éjszakákat, — kényelemre való igény nélkül — abban a faluban töltöm, ahol éppen megesteledtem. A természet, melyet itt ismerni tanultam, majd mindne kecs és kellemnélküli, kietlen, puszta volt. Valamely hegyre fölmászva, az egész tájék, amennyire csak a szem látott, egy kővé vált hullámzó tengerhez hasonlított, melyből az erdők, mint egyes zöld szigetek, a csillogó fehér tornyok, mint tova vitorlázó hajók merültek föl. Eljött az ősz, és be kellett ismernem, hogy még soha sem éltem át ily szép, élvezetdús őszt. Mi az ősz, sőt még a tavasz is egy nagy városban, mint például Berlin, mely éppen nem dicsekedhetik szép környékkel ? A fenyvesek nem sokat törődnek az évszakokkal, mindig egyformán zöldek és egyhangúak. A homok is csak akkor változik meg, midőn a hó fehér takarója alá burkolózik. Innét én Berlinben csakis két lényeges időt szoktam megkülönböztetni: jót, vagy rostat, meleget, vagy hideget. Hogy a poros, elgémberedett hársak levelesek voltak-e, vagy nem, az nem is jött előttem tekintetbe. "Ehhez még a minden zöld helyecske után kapkodó, s a hangyákként szabadba tolongó sátrak alatt vagy fakunyhókban letelepült emberek! Mennyire másképp van itt a hegyeken, a messze láthatárral, a tiszta, friss levegővel! Én mind megismerkedtem ezekkel a magányos hegycsúcsokkal, ezekkel a kopár sziklabércekkel.