Fővárosi Lapok 1871. június (124-147. szám)

1871-06-11 / 132. szám

132-dik sz. Vasárnap, junius 11. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871 Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. cm. Hirdetési díj: Hatodhasábos p­­ti­­­sor ....... 9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor . . . . 30 kr. Arámnak. Ha rám nézesz, komor leszek, Mert mélyen érezem : Mily égi-tiszta harmatcsöpp Ez első szerelem! De harmat is csak földre száll... Arám, e harmat te valál! Ha rám mosolygasz, édesen, Mint fényes napkelet, Oly bús leszek, mert érezem , Hogy te adsz meleget. De sugár is csak földre száll . . . Arám, e sugár te valál! Ha kezedet nyújtod felém, Egész testem remeg, Mert érezem, hogy ez a két Angyalt áldhatna meg , De áldás is csak földre száll . . . Arám, ez áldás te valál! Gróf Zichy Géza: A vis-á-vis. (Életkép). Endrődi Sándortól. Vendégem érkezett. Egy hosszi­képű, szellemte­len dandy, pislogó, álmos szemekkel, feszesen meg­kötött nyakkendőcsokorral. Szemben ül velem és minden másfél órában megszólít. Ostoba, néma termé­szete van. Aszott ujjaival térdét veregeti, felső ka­bátját százszor ki- és begombolja, sétapálcáját oly­kor homlokához emeli, mintha valami fontos kérdés fölött elmélkednék, pedig tulajdonképpen semmi sem foglalkoztatja. Fázom, ha csak rá is gondolok. Una­lomnak nevezik őt. Ha ilyenkor megkopogtatná valaki ajtómat, bi­zony nagy szívességet tenne velem. Az egész napot egy karszékben kell eltöltenem, orvosom megtiltá, hogy kimenjek. Különben nem is nagyon vágyódom a szabadba: valóságos novemberi napok lehetnek odakünn. A redőnyöket ugyan már fölrakták abla­kaimra, de én azt hiszem, bátran várhattak volna még velük. Gyér napvilág, kelletlen esőzés, hideg, szeles idő váltakoznak. Beburkolom magamat hosszú shhawl­omba, s türelmesen számlálom a lomhán múló perceket. Csak legalább Mártha asszony, a tisztogató­nő jönne be hozzám, most édes örömest elhallgatnám orromba él­eit. Az sem jön, így ünnepnapon senkinek sincs kedve beteget őrizni. Csalódtam! A folyosón gyors lépteket hallok s pár pillanat múlva Malmosi Kázmér, jobb ismerőseim egyike, ront szobámba. — Ah! bocsáss meg, hogy minden kopogtatás nélkül török rád. Beteg vagy? Szegény Henrik! Hadd pihenjek egy kissé, nagyon elfáradtam! — szól, és pamlagomra dobja magát. Malmosit nagyon szeretem. Azok közé tartozik, kiknek társalgásában élvezetet tudok találni. Jó szíve van, humora és sarkasmása olykor megfizethe­tetlen. Sokat utazott, számos kalandja volt, s mindig tud valami újat fecsegni. — Honnan jösz ? —­ Ah! kérlek, a balsors üldöz pár nap óta. Meg-megállok a házsarkak előtt, kétségbeesetten futom végig a falragaszokat. Százszor látott, száz­szor hallott dolgok. Semmi a világon, mi szórakozást ígérhetne. Szibéria nem lehet oly élvezhetetlen, mint a főváros a saison mart kezdetén. A képzőművészeti tárlaton voltam. Egy képet láttam, melynek a nap­nyugvást kellett volna representálnia: sütőkemencé­nek néztem. Egy másik festvény erdőt akart előtün­tetni; míg egészen melléje nem léptem, mindig vala­mi régi római korsónak gondoltam. Nagyon jó sze­meim vannak, de ha sokáig a tárlaton maradok, vég­képp elromlanak. Csak egy lépést kellett volna még tennem­­ az akadémia üléstermébe, s menthetlenül veszve vagyok. E lépéstől megmentett őrangyalom. — Hiszesz az angyalokban ? — Mióta Matildot ismerem, igen. Különben hagyjuk ezt! Pár pillanat múlva tovaröpített a mar­­git-szigeti gőzös. Láttad a természetet arisztokrati­kus costume-ben ? Nem ? A Margit-szigeten láthatod. Boszantó fesz mindenütt. Az ember úgy vágyna lepi­henni az üde pázsitra, hanem ott az ilyen extrava­­gantiák nincsenek megengedve. Az emberek semmit sem tudnak meghagyni a maga egyszerűségében. Én emlékszem rá, midőn e sziget egészen el volt hagyat­va. A kérges iszalag szabadon futott föl az óriási fák derekára, a bokrok gályái szabály tásánál borultak egymásra, a klastrom csöndes romjaihoz kavicsos gyalogút vezetett, a félénk madárkák félelem nélkül zengették dalaikat. Most az egész sziget úgy tűnik föl előttem, mint egy miniszteri hivatalnok, valami grófi sarj, laktopánnal, patschouli-lehelettel, émelygős mosolylyal. Kázmér fölkel pamlagomról és kalapját kezébe veszi. Sétál föl-alá a szobában. Odamegy az ablakhoz s kitekint. —­ Ah, ah, ah! Nos, mi lesz ? — Ismered az átellenes házat ? — Nem! Tagadó válaszomra Kázmér megfordul, szemeim közé néz s arca elkomorul. Egy széket vesz és mel­lém ül. — Szegény Henrik, te beteg vagy; ilyenkor jól esik, nemde, ha valaki mesél neked ? Az átellenes ház története nem érdektelen. Első emeletét egy gazdag magánzó lakja, kinek neje első kedvesem volt. Megengeded, hogy egy szivarra gyújtsak? — Kérlek! — Nos, tehát ha nem untat, elbeszélem. Úgy találtam, hogy Kázmér kiesett szokott hangulatából. Erőltetett jókedvvel fújt néhány füst­karikát, és belekapott története elbeszélésébe. — Hidd meg, szép leány volt! Fatime-nek hív­ták. A városrész, melyben lakott, angyalnak nevezte őt; a dandy-világ bolondult utána. Apja már régen meghalt, csupán anyja élt: egy szegény, törődött öreg asszony. A színházban ismerkedtem meg velük, s ez ismeretség után mindennapos­­lettem házuknál. Az öreg asszony igen művelt nő volt, s én kelleme­sebb óráim közé számítom azokat, melyeket vele töl­töttem. A téli estéken rendesen b­eázni szoktunk.­Az ócska bútorzatú szoba egészen megélénkült a kan­dalló tüzétől és vidám nevetésünktől. Fatime szem­közt ült velem s oly kedvesen tudott mosolyogni! Én mindig földerültem mellettük, mert azt tudnod kell, hogy nem voltam mindig ily vig fickó. Egykor nagyon sokat vesződtem a világ problémáival, vala­mi magasabb célt kerestem . . . hisz értesz ! . . . Ké­sőbb azonban megjött az eszem, bár újra féltenem kellett, hogy Fatime elveszi azt. Szerelmes voltam beléje a megőr­­lésig. Mint láthatod, szivarom jól ég, és én nem őrültem meg. Kázmér föllélegzett. Észrevettem, hogy szeműl­déit egy kissé összeráncolta s várni látszott, mig hom­lokán egy pár felhő végigsuhan. — Tudod, az ember szívesen adja át magát az ábrándoknak, míg fiatal. Fölvállaltam én is a kezdő szerelmesek holdkóros szerepét. Egyszer történt csak, többé nem fog megtörténni. Akkor még nevet­tem Hamletet, ki a gyarlóságot nőnek nevezi. Nyu­godtan emlékezem vissza az egész komédiára. (Káz­mér nagyon nyugtalan arckifejezéssel mondta e sza­vakat). Ah! mily kedves, mily szép volt! Ha láttad volna égő szemeit, szénhaját, ha beszélni hallottad­­ volna őt! Én áradoztam mellette, epedtem utána, elárultam magamat. Tudod, piacra vittem érzelmei­met, s ott ingyen kellett azokat szétdobálnom. Ha jöttem, elpirult, ha menni készültem, marasztott, szívesen és meghitten beszélgetett velem, sőt egy­szer meg is csókolt s kedves Kázmérjának nevezette le a költőket, a művészeket, a elhallgattam, mikor zongorázott. Volt egy kedves darabom, gondolon a Schubert „Erlkönig“-je (látod, milyen feledékeny az ember!), azt nagyon szépen játszotta. Sokszor lábaim elé ült s onnan nevetett rám. Én boldog voltam s örültem, ha szelíden tekintett arcomra, midőn kedves Fatime­­nek neveztem őt. Szép lelke, éles esze volt. Apró célzásaimat mindig megértette s képekben válaszolt rá, tudod, a navarrai Margit korában ez igen diva­tozott. Ah! én itt mindent össze-vissza fecsegek, és nem térek a tulajdonképpeni dologra. Halld tehát! Soha sem vettem észre, —­a szerelmesek vakok, — hogy Fatime hiú lány. Eszembe sem jutott, hogy másba is beleszerethet. Egyik délután az ablaknál ültünk. Anyja nem volt otthon. Nézegettük az utcai világot. Egyszerre egy fényes fogat robogott el mel­lettünk. Fatime szomorúan tekintett utána, míg vég­képp el nem tűnt szemei elől. — Fatime, nekem nincsen fényes equipage-om s palotám, de szeretlek, igazán szeretlek! Fatime nem válaszolt. Szemei még mindig a távol porfellegen pihentek. Nagyon szomorú lettem, ez estén oly vontatottan beszélgetett velem, mosolya oly erőltetett volt, valami bántó hidegség tükröző­dött vissza arcáról. Tudtam okát, s ez fájt nekem. E naptól kezdve megkettőztetett szorgalommal végez­tem ügyeimet, minden kis követ megmozdítottam, hogy minél hamarább emelkedhessem hivatalomban. Egygyé tettem az éjt a nappal, s hosszas virrasztá­saim közben oly enyhítőleg hatott rám az a, gondo­lat, hogy értte virrasztok, értté teszek mindent. Mert tennem kellett, ha nem akartam őt elveszteni. Hiába szóltam volna hozzá Heinével: „Weib, du bist von Staub!“, talán nem is hitte volna el nekem. Rendőz­­getnem kellett hiúságát, ápolnom kellett ezt a kígyó­­férget, mert ezzel együtt őt is eltiportam volna. Érez­tem, hogy végtelenül szeretem őt. A küzdés alatt sápadtabb lett arcom s színtelenebb kedélyem. Sok­szor kérdezte tőlem: „Mit csinál ön, hogy ily levert és sápadt?“ Én azt feleltem neki, hogy tanulok és dolgozom, ezért aztán kinevetett, de nekem nem volt erőm vele nevetni. Az éjjelezés levert lábaimról, s én nem sokára nagyon megbetegedtem. Megüzentem neki, ő ki is fejezte részvétét egy látogatójegyen, melyen — a­mint bágyadt szemeimmel kivehettem — valami címerféle is volt látható. Türelmes és csöndes beteg voltam. Orvosom nem győzött eléggé dicsérni. „Higgye meg ön, —­ szólt gyakran, — a philosophusok legkedvesebb betegeim.“ E szavai gyaníttatók velem, hogy nem kis veszélyben foroghat életem, mert szükségem van a philosophiá­­ra. Hidegvérű megadással álltam ki a legpokolibb fájdalmakat: egész belsőm össze volt rongálva. A krízis napjai azonban szerencsésen elmúltak, s én lábbadozni kezdtem. Az ablakokról levették a sötét függönyöket, s a jótékony napsugarak nem voltak többé kitiltva szobámból. Első teendőm volt pár sorban tudtul adni Fa­time-nek, hogy gyógyulni kezdek. Még jól emlék­szem rá, inasomat, a jó öreg Györgyöt küldtem e pár sorral Fatime lakására. Azzal a hírrel érkezett vissza, hogy már nem laknak ott többé. Ez a hír újra beteggé tett. Száz gondolat keletkezett agyam­ban, mind sötét volt, sötétté tette azokat a kétség, a bizonytalanság. Mit sem adtak tudtomra , miért e ti­tokzatosság ? Fatime csak ennyire becsüti, csak egy-Megismertettem ve történelmet. Órákig Lapunk mai számához féliv van mellékelve.

Next