Fővárosi Lapok 1871. július (148-173. szám)
1871-07-15 / 160. szám
Kiadó-hivatal, Pest, barátok tere 7. szám. 160-dik sz. Szombat, julius 15. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési tij: Félévre . . . 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....... 9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. „FŐVÁROSI LAPOK“ új félévi folyamára külön előfizetési fölhívást nem adtunk ki, miután úgyis postautalványok által lehet legcélszerűbben s legolcsóbban előfizetni. Ekkor csak lapunk homlokán hívjuk föl olvasóinkat a „Főv. Laposi“ további pártolására, ígérve, hogy jövőre is mindent elkövetünk a művelt közönség igényeinek kielégítésére. Szerencsések vagyunk a munkatársak oly széles körével bírni, hogy folyvást érdekes olvasmányokat adhatunk. A lefolyt félévben is Jókai Mór, Brassai S., Gyulai Pál, Fálk Miksa, Szigligeti, GregussÁgost, Kriza János, Jakab Elek, Xántus János, Keleti Gusztáv a szépirodalmi lapok közül csupán a „Fővárosi Lapok“-ba írtak műveket. Továbbá a fiatalabb erők és tehetségek nagy száma gyámolítja lapunkat. B. Eötvösről, Tegetthoffról, Lenauról stb. itt nagyérdekű rajzainkat még külföldi (köztük amerikai) közlönyök is egész terjedelemben vagy bő kivonatban vették át. Vannak eredeti külföldi tárcaíróink, Párisból is épp úgy, mint a londoni kiállításról. Szóval, igyekszünk : költészeti termékek közlése mellett a bel- és külföldi élet napról-napra változó képét lehetőleg érdekesen visszatükrözni, s hiszszük, hogy ez igyekezetünkben jövőre is, mint eddig, támogatni fog a művelt közönség meleg részvéte. — Vadnai Károly, szerkesztő: Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az előfizetési összegek: évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt, az „Athenaeum“ kiadóhivatalába küldendők. Egész évre is lehet előfizetni 14 forinttal. A „Pénzes molnár“ románca (Beszély). Irta : Abonyi Lajos. (Folytatás). Azután bevezetett a női szalonba. Dininek — vagy akarta, vagy nem — engednie kellett. Oly kellemmel, bájjal tette ezt, észre sem vétette, hogy parancsol, hogy zsarnok, s mindenhol az ő akaratának kell megtörténni. Egyébiránt nem találhatta helyzetét kellemetlennek, mert — miért, miért nem — a grófnő maga is ezen teremben időzött legtöbbet, ügyességgel birt vendégei közül kit sem hagyni zavarban, be tudta őt is vonni a társalgásba, megkezdve a népdalokon, a népköltészeten, átmenve a lovakra, a pusztára, a pásztorélet szépségeire. Dini azon vette észre, vagy inkább nem vette észre, hogy a társalgásban nem csak élénk részt vesz, hanem tiszta természetességgel és kedélymelegséggel fűszerezett előadása figyelmes hallgatókra talál. Talán a grófnő volt egyike a legfigyelmesebbeknek; sokszor megpihenteté a beszélőn szemeit. Midőn igy szemlélte őt, el-elgondolá: — Valóban igazi úri alak. Valóban kár ily szép külsejű, ily szép, természetes eszü ifjúért, hogy oly vakon rohant az elparlagosodás felé! Valóban kár volt magát a műveit társaságból kiküszöbölnie, maga ellen elkövetett bűn volt sülyednie, mert társalmilag sülyedés már az, ha az ember nem műveltségéhez való emberekkel barátkozik s nem művelt állásához mért élményekkel foglalkozik. Szánta és sajnálta magában, ha ezekre s arra gondolt, hogy ezen elhibázott élettel a szegény ifjú már hírnevét is kockára tette. Szerencsétlen ifju ! A szerencsétlenségek véghetlen nagy átérzésének kell itt a külsők mögött lakni, azon beteges érzékenységnek, mely semmiről sem bizonyos, csak a boldogtalanságról. Tudni, érezni, hogy nem bírunk semmit és senkit szeretni a földön, és tudni, érezni, hogy nem szerettetünk senki által. Éles falánk ez a szívbe, mely folyvást szúr és vérez. Az ábrándosságnak e ferdesége uralkodik fölötte, melynek eredményét a nagy világ blazirtságnak nevezi, falun pedig elkeseredésnek tartatik, de olyan elkeseredésnek, mely szánalmat nem ébreszt. Mi is lehet az olyan élet más, mint tarka, bizarr játék a kétségbeeséssel? Avagy a műveletlen emberek cimborasága, tivornyák s ledér nőkkel szőtt viszonyok lehetnek-e más, mint az elfásult, lemondó élet szórakozásának kinövései ? Kacag közöttük, de nem boldogságból, csupán hóbortból. Szerencsétlen ifjú! És nem szabadulhat ez örvényből? De igen, csak azt a falánkot kellene szivéből kihúzni, melyre öntudatosan érezni s gondolkozni nem bir. Tehát ki kell húzni onnan! S azután a grófnő még többet foglalkozott vele, föltette magában, hogy még nyájasabb, még szívélyesebb fog hozzá lenni, még kellemesebbé teendi neki a napot. A szaloni társalgás után a séta következett a kertben. A grófnő megvezetgette vendégeit mindenfelé a szeszélyesen kanyargó utakon, a kis hidacskákon, a piciny tóparton, a remetelaknál, a barlangocskánál, a gerlék kalitjánál, a hattyúknál, az üvegháznál, mindenütt mindent megmutogatott, élénk kedvességgel magyarázott mindent, dicsekedett ritkább virágaival, egy pár különösségeivel: a fürtös dákliával, melynek mint a noisette-rózsa, olyan apró virágai a hortenzia tölcséreiként egy száron, egy csokorban vannak nőve, a soraui fehér rózsával, melyen vércsöppekként piros pontok ülnek. És elvezette őket a kertben a legszebb pontra, a hársak alá, lenn a kert alján a Barcsa-partra; a kastély felől magas fák, bokrok rejtik el e menhelyet a szem elől, csak midőn a kanyarodó úton oda téved a sétáló, egyszerre, egy varázspillantásban tárul föl az elragadó látvány szeme előtt: hat szép terebély hársfa összehajtó lombozata sátort képez, oldalt köröskörül állványokon és különféle hegyi kövekkel födött mesterséges halmon fölrakott virágok szegélyzik körül a gyönyörű rejteket. Csak a Barcsára van nyitva a kilátás, mely ott simul el sárga liliomos, sűrű sásos partjaival alig húsz lépésnyire. Túl a vizen pedig a lemenő naptól beragyogva és a folyamra árnyát vetve elterül a nagy szattyondi erdő gazzal fölvert bozótos aljával, sűrű és sötét, s míg levelei susognak az esti szélben, a vadgerlicék méltán búgnak lombjai közül. Dini kellemesnek, üdítőnek érezte ezt a sétát, s mikor éppen ide értek, azt lehet mondani: közel volt ahhoz, hogy e pillanatokat boldogságnak érezze. A grófnő itt hat parányi lépcsőt mutatott meg, ott libegő kis tarka csónakára célozva, s vndoran elcsevegve, mint szokott csónakázni, bohókásan nevezte e helyet kikötőjének. A grófnőnek nem kelle igyekeznie, hogy őt folyvást magához közel tartsa. Dini folyvást ott volt, gyönyörködve hallgatta legkisebb szavát. Azután ismét tovább mentek, sétáltak vissza a kastély felé. Dini egy bűvös tündérvilágban vezettetett, s a vezetőt követte engedelmességgel. Ismét benn voltak a termekben, a grófnő folytatta szívességeit, Dinire nézve valóságos varázslattal. Leült a zongorához. És hogy játszott, mily gyönyörű hangok olvadtak föl ujjai könnyed suhanásai alól! . .. De nem csak hogy játszott, hanem miket játszott, milyen dallamokat, azokat az édesbús magyar népdalokat, melyek oly ritkán hallhatók a zongorán ügyesen 63 érzéssel előadva, melyekben nem csak ez az édes szent föld tárul föl szemünk előtt, hanem szíveinket életünk emlékeivel, élményeivel, boldogságával, ábrándjaival összekötött édesbús honfiúi érzés önti el. Ez a népdal titka, sajátsága, rejtélye, bája, hasonlíthatlan eredetisége, egyedülisége minden dallamok között a földön. Az áthatott kebelben a nemzeti érzést hevülni, olvadó könyek között érzetni, kik vagyunk, elvonattatni a nagy világ, mindenség idegen távolából ez egyedüli földre, mely a mienk, és érezve a honfiúi lángolást, látva a népet, nem tudni, nem érezni magunkban mást magasztosabbat, mint hogy mi is azok vagyunk: népdalaink ringatásának köszönhetjük. Az, aki zongorázott, az is érezte, a ki hallgatta, az is érezte. S most a grófnő remek játéka mellé dalolni kezdé a népdalt, melyet játszott. Szép hangja volt, érezte, amit dalolt s mellé nem egészen volt műkedvelőnő, iskolája is volt; arca be volt ragyogva az érzelem által ... kedves volt, igéző volt. Dini amint ott állott közelében, előbb alig mert ránézni, utóbb pedig, midőn már mert, oly véghetlen búsan, bánatosan nézte, hogy a grófnő nem bírta tovább folytatni játékát, abbahagyta. Mindenki sietett bókját elmondani. Dini is elmondta a magáét. — Kincs a világon parasztleány, aki olyan szépen, olyan érzéssel tudjon népdalt eldalolni! A többiek talán mosolyogtak e különös elismerésen, de a grófnő úgy vélte, hogy ennél nagyobb dicséret nem érhette, s míg ezen némi kis hiúság és egyszersmind kedvező siker nyújtotta boldogságon egy-egy percre édelgett, leginkább azon benyomásra gondolt, mely bánatos kifejezést csak az ifjú ember vonásaira. Kern távozott onnan, míg meg nem kérdezé: — Ilyen hatással vannak önre a népdalok ? Ön oly bánatos lett egyszerre, és azután mélyen elgondolkozott. — Nem tagadom! Mélyen elgondolkoztam, alig eszméltem föl, hol vagyok. A grófnő jókedvűen nevetett. — És szabad tudnom, miről gondolkozott ön el ennyire ? Az ifjú habozott, szabadkozott, a grófnő sürgeté. — Arra gondoltam, — válaszolt ezután az ifjú némi ábrándossággal, — midőn a grófnő azt a szép dalt oly kedves boldogsággal dalolta ... de ne nehezteljen meg értte . . . arra gondoltam,mily remek, milyen gyönyörű parasztleány lett volna ... ha annak született volna. (Folyt. köv.) Egy női párbaj. Sacher-Marach beszélye. (Folytatás). — Vetted észre amaz öreg koldust, ki a lovak körül hizelgett, mig istennőd föllépett ? — kérde La’finski. — Igen, s no ? — Ez az egyik lónak — mely iránt egyébiránt a legélénkebb szánalmat érzem — tüzes taplót dugott a fülébe. — A te megbízásodból ? — kiálta föl Koltoff. .— Mindenesetre, hogy alkalmad legyen a hercegnő életét megmenteni ! — viszonzó pajtása teljes léleknyugalommal. — Rettenetes ember vagy! — kiálta Koltoff. — Gondold meg Csak, micsoda szerencsétlenség történhetett volna! — Nem igen szoktam habozni ott, hol barátom boldogsága, élete van kérdésben ! — viszonza Lapinski. — Egyébiránt minden jól ment, mire való tehát most a lehető vagy lehetetlen eshetőségeken törnünk a fejünket? — De ha a hercegnő meghalt volna ? — Na, hát akkor megsirattuk volna, — viszonzi a jajzán testörharnagy, — s a házassági szótárt újra tanácsul hívtuk volna. De nem halt meg, az ijo-