Fővárosi Lapok 1871. november (251-275. szám)
1871-11-08 / 256. szám
256-dik 87. Szerda, november 8. Kiadóhivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871 Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft —kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. *8' Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. ei*. Hirdetési díj: Hatodhanábo* petittor.....................9 kt Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Az örök zsidó. (Schubart). A Karmel egy sötétes rejtekéből Vánszorg elő a vén Ahazverus . Két ezredéve majd, hogy messze földön Átostorozza őt a Nyugtalanság. Rég volt, midőn Jézus vállán emelte A súlyos, nagy keresztet, és pihenni Akart Ahazverusnak ajtajánál. S Ahazverus ezt meg nem engedé, S kimélytelen elrúgta ajtajától. Jézus megingott s a nehéz kereszttel Lehullt a földre némán, szótlanúl. Ahazverus elébe tűn egy angyal, A Végenyészet rémes angyala, És bősz, szilaj haraggal így szól hozzá : „Te megtagadtad im, könyörtelen, Az istenember pihenése percét; Legyen fenéked így, embertelen!, Az örök életen ! “ Egyik országból a másikba üldöz Ahazverus, im, gyötrő démonod ! S e démon oly vad, hogy nem hagy pihenned, így bujdokolsz teát a nagy világon. És a Halál édes vigasztalása, A sír nyugalma megtagadva tőled. * A Karmel ormán egy sötét üregből Lépett elő Ahazverus, s kirázta Fehér szakállából a százados port. Mellette egy föltornyosult halom Emelkedik porló emberfejekből. És megragadva egygyét e fejeknek, Lehajította a magas oromról. Gurult a csont s repedve pattogott szét. „Ez volt atyám!“ kiált Ahazverus. Egy koponya még, s aztán hét utána Röpült le döngve Karmel ormiról. „Ez és imez, meg ez !“ ordít dühöngve, Vérbe borúlt szemekkel a zsidó. „Nem, feleségem volt hajh, mind a hét!“ S röpült le folyton a sok koponya. „Ezek, ezek, hah ! édes gyermekim ! Ők halni tudtak, oh ! de én fölöttem A legborzasztóbb átkok szörnye röpdös, Mely végetlenséget kacag fülembe! Jeruzsálem eltűnt. A csecsemőt Fogammal téptem szét ezer darabra. Tüzbe rohantam s szembe átkozám A rómait. De od! az átok Üstökömnél tart, s el nem pusztulok! Halomra dőlt az óriási Róma. Én oda álltam a dűlő alája, És lezuhant az óriás-alak, De engem nem zúzott agyon bukása. Sok nemzedék föl és letűnt előttem, De én maradtam s halni nem tudok. Felhőkben úszó hegytetőrül Vetem magam le a tenger vizébe. De a zajló hullámok partra dobtak, S a Lét nyila bejárta újra testem. Benéztem Aetna lángoló űrébe, S aztán levonték szörnyű rejtekébe. Tíz hóig bőgtem ott az óriással, Irtóztató volt félelmes jajom, És sohasim tíz hónapon át kinták A kénköves üregnek szellemit. De Retna forrt, és lávahányatával Gyomrából engem is kihányt a földre, A hamu közt vonaglék s mégis éltem ! Egy erdő égett. Én belérohantam E bősz pokolba. Tűzeső zuhant Reám. De oh !e lángok csontjaim Csak égeték, de nem emésztheték föl! És fölkerestem mind a Roszakat: Belevetem magam a harc tüzébe ; A gallusoknak gúnyt kiáltok, S a győzedelmes németet leszidtam. De rajtam széttört dárda, nyíl, gerely. A szaracénnak rám zuhintott kardja Ezer darabra tört fejcsontomon. Golyózápor csapott reám, Mint vasra pattanó borsószemek, S a harci düh villámai hiába Kígyóztak sértetlen testem körül, Miként a fellegárban úszó Bércormokon az égnek tűzkigyói. Az elefánt hiába tapodott, Hiába volt a harci ló rúgása. A lőporakna légbe robbant, És földobott az égig engemet. Kábultan estem újra vissza, És ott valók holt társaim alatt, Fürödve vérben, szétfröcscsent velőben ! Az óriásnak véres harci bárdja Szétpattant átok-óvta testemen. Rajtam merev lett a bakó keze, És tompa lett a bősz tigris foga. Halálra vittek. A szinkör porondján Nem birt széttépni tigris és oroszlán. Melléje dőltem a mérges kigyónak. A sárkány vérvörös taréját csipdesem. A kígyó szúrt, de nem gyilkolható, A sárkány kínzott, s meg nem ölhető. A tyrannokat mind megátkozom. „Te véreb !“ Így szóltam Néróhoz. „Te véreb !“ mondám Christiennek, „Te véreb!“ Izmáél Muleinnak. És kínozának csak e zsarnokok, De meg nem ölhetének, így élni, oh ! nyugtalan, örökké, Oly kínok s annyi fáradás után! Ez undorító porhüvelyt viselni Halálszinével és halálszagával! És látni annyi ezredéven át Az Egyhangúság ásitó alakját S az ólomlábú végtelen Időt, A mint folyvást uj ivadékokat szül, Hogy aztán újra elnyelhesse őket, így élni oh ! ily céltalan, örökké ! Haragvó ura a mennyeknek, Van-e még égi országodban Egy borzasztóbban kínzó büntetés ? Oh ! akkor hadd reám dörögni! Zúdítson engem a legszörnyebb orkán Le, innét a Karmelnek ormiról, Hogy annak alján szétterülve, Kinyögjem végre kínzott lelkemet!“ * S lehullt a földre vén Ahazverus, Szemére sötét éjjel szállá le; Egy angyal vitte be barlanglakába, Fülében zengtek égies szavak : „Aludj’ tehát, aludj’, Ahazverus! Álmodj’ szelíden, csöndesen, Isten haragja nem örök. Ha ébredezsz, ő itt leszen, Kinek vérét kifolyni láttad A Golgothán, s ki néked is ím, megbocsát!“ Kompolthy Tivadar: Regény cím nélkül. Irta : Sz. Madarassy Klotild. (Folytatás). A ki ismeri a nagy világ embereinek bizonyos osztályát, a „divat-embereket“ teli erszénynyel, s legtöbbször üres fejjel és szívvel, kik minden idejüket és pénzüket csak gyönyörvadászatban fecsérlik el s az élet becsét a szerint mérlegelik, a mennyi élvezetet még az nekik nyújtani képes, s blazirtságukban kapkodnak minden után, a mi előttük még új, szokatlan és bizarr: az érteni fogja, mily föltűnést, mily „sensatiót“ idézett elő ilyeneknél Szeréna tüneményszerű szépsége. E hölgy megjelenése, mint már egyszer említettük, sajátszerű vegyülete volt az ellentétes bájaknak. Teljesen bírta az ártatlanság és szűzies büszkeség imádás- és hódolatra inditó kinyomatát, csodásan egyesítve azt a legcsábitóbb kecsek észzavaró bubájával. S mindennek nála a legsajátszerübb varázst az kölcsönző, hogy ő maga a rendkívüli hatásról, mit megjelenése mindenkire gyakorolt, legkisebb tudomással sem látszott bírni. Hidegen, közönyösen, sőt olykor bizonyos baljóslatú kifejezéssel gyönyörű szemében, fogadta bámulóinak rajongó hódolatát, s mindig más egyébre látszott gondolni azoknak a sokféleképp kifejezett elragadtatásuk alatt. Ha még aztán olykor az is megtörtént, hogy míg a játék javában folyt, Barénszky fölhívására a zongorához kelle ülnie, gyönyörű csengésű althangján elénekelnie egy-egy operarészt vagy mélabús népdalt, ilyenkor a jelenlévők elbűvölése teljes volt. Ilyenkor aztán a legvakmerőbb tételeket kockáztatták, Barénszky nagy megelégedésére, ki rendesen elnyerte minden pénzeiket a syréni ének által megzavarodott kártyázóknak. Ha az elmondottakon kívül még megemlítjük, miképp Szeréna szépségének végzetszerű hatásáról azt is mesélte a fáma, hogy miatta már vagy két angol, egy orosz és egy német lettek öngyilkossá reménytelen szerelemből, elképzelhetni a rendkívüli ünnepeltetést, amelyben őt a nagy világ divathősei részesítették. A szép hölgy számtalan imádói, bámulói közt különösen kettő tűnt ki az által, hogy már majd egy év óta minden helyre követték, ahová őt férje magával vitte. Az egyik lord Arthur Bomston volt, egy harmincnyolc éves gazdag angol, sárga hajjal, vízszínű szemekkel, de nem egészen érdektelen arcvonásokkal, melyeken az életuntság és sarcasmus mellett némi szivjóság is volt kifejezve. Az angol, ki hosszabb időn át spleenben szenvedi, magát éppen főbe lőni készült Wiesbadenben, midőn Barénszky is odaérkezett nejével. A mylord meglátva a csodás tüneményt, megváltoztatta előbbi szándékát, s elhatározta még egy évig élni csupán azért, hogy e hölgyet mindenüvé követve s annak sajátságos lényét tanulmányozva, meggyőződjék: várjon cinkosa avagy áldozata-e ez ama finom semmi mirekellőnek, ki férjének nevezi magát? Ez okból minden este megjelent Barénszky szalonjában s elveszített bizonyos, e célra szánt összeget a kártyán, s ezzel megfizetvén az „entréet,“ félre- s vonult a játékasztaltól s egy szögletbe ülve figyelemmel kisérte a hölgy minden szavát, minden mozdulatát. S ő mindezt azon érdekkel téve, mint a melylyel a csillagász egy újonnan fölfedezett bolygót szokott észlelni, vizsgálni. Másik kisérő „holdja“ a fiatal nőnek gróf Andornaky Emil volt, ki Bécsben véletlenül Barénszky játékszalonjába jutva s annak hires szépségű nejében régibb ideáljára, a bájos Kövesdy Szerénára ismerve, abba csakhamar újra egész az őrítlésig szerelmes lett; s hogy azt láthassa, naponta eljárt Baronszkyhoz kártyázni, s nagy összegeket vesztett. így történt, hogy Emil, nem törődve atyjának határozott tilalmával, mind jobban elmerült adósságokba; s később, hogy a hölgyet és annak férjét kalandos utazásaikban követhesse s ott folyton kártyázhasson, nem rettent vissza a legaljasabb módtól magának pénzt szerezni, mely fölfedeztetés esetében saját és atyja nevére eltörülhetlen szégyenfoltot volt hozandó. XI. A mentő angyal. Gróf Andornaky Leó több nap óta beteg volt. Szilaj fiatal lovai elragadták kocsiját, midőn a szomszéd faluból, hol dolga volt, hazafelé hajtatott, s ki akarván ugrani a kocsiból,jelentékenyen megsérült.