Fővárosi Lapok 1872. március (49-74. szám)

1872-03-01 / 49. szám

senyükön már túlvannak,­­ különösen az elsőben gyújtólag hatott a közönségre Beethoven nehéz B- dúr-négyesének remek előadása. Rubinstein csodá­kat művei, melyek­­a Mentana-belieknél is nagyob­bak, csak­is klasszikus zongora­darabokból álló kocertet hirdet, a teljes műsorozatot, elejétől végéig, egy maga játsza el, és ime, a zenebarátok ezereket befoglalható, óriási terme úgy megtelik, hogy még a karzat kuckóiban is szorongatják egymást a hall­gatók. Az ének-akadémia, a philharmonikusok, a ze­nebarátok egylete, Dubez, Pussy-Cornet asszony, a szép Magnus Ilona, a lengyel Smietansky stb., verse­nyezve gondoskodnak a felől, hogy a zene múzsája feledésbe ne menjen. Reményi a zene­­egylet termé­ben tegnap rendezte hangversenyét, legnagyobb sajnálatunkra jelen nem lehettünk, de mint hallók, a bécsiek előtt nem ismeretlen hazai művészünk játékát a bő számmal egybegyűlt közönség zajos elismeréssel fogadta. Hanem azért hős ide, hős oda, az idény (vagy tán jobban mondva: a kor ?) hőse senki egyéb, mint­­ Offenbach. A­mit Paskievits irt Magyaror­szágról 1849-ben Miklós cárnak, ezt most elmond­hatni Bécsről: a város Offenbach lábai előtt fekszik. Három színházban esténkint ezernyi­ ezer tenyér csattogtatja a maestro fülébe az elismerés édes hang­jait. És a nagy, kis Offenbach, a­ki Meyerbeerhez hasonlóan oly édes-örömest iszsza a taps mézét, estén­kint mind a három színteremben szörpöli a folya­dékot, az egyes fejezetek után lóhalálban az egyik­ből a másikba vágtatva. „Hólapda“ járja még a Carl-színházban, a Strampfer-teremben az Offen­­bach-múzsa két „primulá“-ját: „A csempészek“-et s „A st. fleur-i virágzót adják, s a Wien melletti színházba, a­hol több nap óta „Fantázia“-ját adják elő, csak emberhalállal juthatni be. Boldog ember, a kinek neve heteken át egy világváros ajkain áll, a kinek dallamai a világváros füleiben csengnek-zeng­­nek, s a kinek a zsebeit mázsás teherrel nyomja a színigazgatók hálájának kongó adója! „Fantazió“-hoz egy hétre előre minden ülőhely le van foglalva. A­kinek a víg operához jegye van, irigylettebb ember, mint a­ki a siam­i elefántrend nagykeresztjét bírja, mindazáltal nehéz arra a kér­désre egyenes feleletet adni: várjon a „Fantazió“ tel­jes, döntő sikert aratott-e ?; míg Offenbach egyéb műveiben a nevető, víg mózsa tombolva csörteti csöngetyűit, s egyik zenei kacérkodás a másikat követi, addig „Fantazió“-ban bizonyos klasszikus grandezzá­val találkozunk, melyen — mint a nap a felhőfátyolon — a kecsteljes pajzánság csak hébe­­hóba pillant át. „Fantázia" kevésbé víg, mint lyrai­­regényes opera, melyben a dobpörgést és támtám­­ütéseket a sentimentális elem pótolja. Sok szép dal­lam, sok gyújtó, hatásos hely van benne, a részle­tek pedánt szorgalommal vannak kidolgozva, a hallgatók élveznek és tapsolnak, de mégis kissé csodálkozva néznek egymásra, hiába keresgélve a maestrónál megszokott bugyogó, gyöngyöző rhyt­­musokat, a talpakat csiklandozó, s egyúttal fülbe­mászó dallamokat. A címszerepet Geistinger asz­­szony (kérem, ez nem téllhiba, a hirtelen szőke Mária már egy év előtt Todesco úr kedvéért az oltár előtt lemondott a kisasszonyi címről) művésze­tének teljes, elragadó erejével ábrázoló, s tán még nagyobb érdemül róhatjuk föl neki, hogy eléggé önmegtagadó volt, az egyik fejezetben sugár alak­ját elcsúfító púppal s vörös szakálacskával lépni a közönség elé. A gráciák egy másik elkényeztetett gyermeke, Gr­a 11 m e y e r k. a., szombaton tartja a Carl-színház­­ban búcsú-előadását. A „fesche Pepi“ sem férfihez, sem intézethez hű nem maradhat. Aschertől elpártol, és a nyár elején a Wien melletti színházba tartja diadalmas bevonulását, visszatér neve, szerencséje s győzelmeinek bölcsőjéhez, a­hol Steiner igazgató, mint az evangeliumbeli apa a visszatérő­­fiúnak, örö­mében kövér disznót ölne, ha véletlenül azon nép­törzshöz nem tartozik, amely irtózik a sertéstől, mint az iszákos ember a víztől. Pepi búcsú-előadását nem sokára a Carl-szinteremben egy „premiere“ fogja követni: Dumas „Georges hercegnő“-je, a me­lyet toilette pompájával együtt csak a napokban ta­­nulmányozott az e célból Párisba utazott s tegnap­előtt onnét viszszatért Kronau­b­­a. A várszínházban ma B­á­r Róbert (jeles novel­­laíró, valódi nevén: Bayer) színművét, „A sebhely“ („Der wunde Fleck“) adják először, s kívánatos lenne, hogy e „Németország első műintézeté“-nek mondott színházban valahára új művet adjanak elő, mely tovább élne, mint mától holnapig. Néhány óra múlva megtudjuk: a kívánat nem újra pium de­­siderium-e ? Devecseri L. I. ben is nyár van, s nyárban is tél, vagyis jobban mondva: télben sincs tél, nyárban sincs nyár, örökös ősz, örökös tavasz. Én az őszt, a hervatag, roskadozó természetet szeretem. A tavasz virága szép, hanem az ősz gyü­mölcse hasznosabb. A melegendő természetnek csak reményei vannak: a kihűlő már termékenyített. Az­tán az az unalmas, hosszú esős nap, milyen jó refle­xiókra. Összedugják fejüket a felhő és a fölnyúlt fa : a köd kebelén; úgy óvják magukat a sivító széltől, úgy keresnek menedéket. S ha az elűzött felhők kö­­­­zül kisugárzik a bágyadt napvilág, új életet látszik szívni minden fűszál, minden fa. Inchleytől elkezdve a kép mindig egy. Virulóbb az ősznél, szomorúbb a tavasznál. A mező zöld füvei­n van belepve, a kereteken diszlik a vetemény, a ká­posztafejek csak úgy ágaskodnak ki társaik közül, a madarak csak úgy zengenek, de azért ez még se­m nyár. Ott van a szomorú bizonyság: a kopasz fa. Itt-ott egy-egy fenyő zöld levelei még kápráztatják a szemet, de már a bemohosodott zöld törzs a koporsók mohára emlékeztet. A koporsót pedig ki szeretné ? Én szeretem.­ Gray, a nagynevű elégikus, csak egy verse, által tette­m , halhatlanná magát, azt is temetőben irta. Én ezt nem­­ csodálom, mert a temető érzelmek forrása. London nagy temetője, össze-vissza hányt em­­­­lékeinek tarkabarkaságával, nem hat meg engemet.­­ Igaz, hogy ott porlik Barnes meg Hume nemes szíve,­­ de ez nem elég. Nem olyan temetőket szeretek én, s hol bérruhás szolgák állnak a kapukon, hol pompás márványszobrok hirdetik a lent nyugvó­­ gazdag­ságát , hanem elhagyatott temetőt, mi csak árkokkal van körülvéve, hogy a kóbor tehenek le ne legeljék virágait, s a bejáratnál csak a mogorva siráló bá­­mulja az idegent, ki előbb is bemegy a temetőbe, mintsem oda­­viszik A Highs Gate Cemetery pompás fekvése gyö­nyörű, de mi ez a Gray temetőjéhez képest, vagy a Lady Norwoodéhoz, ki a tengerparton kiúszott fák kopasz árnyékában pihen. A kert körülárkolva, fele részén boglyákban domborúl a hant a lekaszált élet felé. Némelyikre egy nagy kő van ráfektetve; ezt már gazdagabb örökösök tették, hogy a „boldogult“ ki ne szabaduljon valahogy, mert bizony csak addig jó nekik szemükkel nézni a napot, míg az örökha­gyó békén nyugoszik. A többi mind egyforma, kis dombok, teliszele fűvel, beomolva egyik az egy, má­sik a más oldalon. Egész rendszer a rendetlenségben,­­ mert hát a zápor egyszer jobbról, másszor balról­­ csapkodja végig a sírokat, s rohasztja el a rajtuk föl­­é dudvásodott gazt. Az angol falusi temetők a szegények privilégiu­mai. A bölcs természet bölcsen gondoskodott. A sze­gényeknek adott nyomort, keservet és szenvedést, hanem adott hozzá ostobaságot is, beérni ezzel. Nem én mondom, hanem egy nagyon tekintélyes angol lap mondja, mely virágos szavakkal szokta rajzolni az angol nemzet nagyságát, hogy „a parasztok élete nem sokkal áll lentebb az alsóbb rendű állatokénál.“ Nincs e nyomorról fogalom. A mi falusi gazdáink kiskirályok e nyomorultakhoz képest, kiknek egyet­len élvezetök az ivás és verekedés, egyetlen sorsuk a nyomor és nélkülözés, s egyetlen reményök a­­ kipusztulás. Cambridge nagynevű tanára, Fawcett, Anglia ez egyik legszabadelvűbb tudósa, maga ta­nácsolja ezt neki. Megható jelenetet beszéltek el nekem az ő művéről. Fawcett — mint tudva van — világtalan, s fiatal neje írja le műveit. A „kipusztu­lás“­ illető pontnál zokogva borutt térdre a tudós , előtt írnoka, mindenes neje, s kérte, hogy vonja­ vissza a szót, mely Malthus iszonyú tanát kikerül­­hetlennek tartja. A tudomány azonban nem enge­dett a szívnek s a tudós nem a férjnek, de a jelenet méltó arra, hogy megörökítve legyen, s bizony, ha egy jövő kör igazságot szolgáltat Mill és Bright tö­rekvéseinek , e kép méltó kerete lesz az igazság­szolgáltatásnak ! S aztán ki tudja megmondani, melyik állapot jobb? Az-e, mikor én számítok saját halálomra, vagy a­mikor más számít az enyémre ? A nemzetgazdaság, a tapasztalati világ bibliája igazolja, hogy mióta az anyagi vagyon elvesztő eszköz­ voltát s céllá lett, Ovidiusnak kétszeresen igaza van. Megromlott er­kölcseinkben nemcsak a mostoha készít mérget, nemcsak a fiú kutat idő előtt atyja éveiben, nemcsak Horácként a férj lakomáin kacérkodik a nő, hanem több is történik. A szellem szintén portéka lett, va­lamint az érzelem is. Bizony nagy áldás a tudatlan­ság, s bizony igaza volt az angol bárdnak, ha New­castle füstölgő romjai mellett kiszúratta a szemét. Miért tudni azt, hogy szellem is van bennünk, ha éltünk a legdurvább dologra minden remény nélkül, minden öröm nélkül van kárhoztatva ? S ha egy nagy része az egész országnak csak abban ke­reshet menedéket, ha pusztul, fogy. Mint a kukacok a sajtban elvégre megeszik egymást. Nemde komor a kép nagyon? De hisz ablako­mon visit a szél s épp a nyomor történetét tanulom. Ki fogja valaha számba venni a könyeket, a szenve­dést, a nyomor árán áruba bocsátott erényt? s ki fogja valaha mérlegelni a nyomornak azt a fokát, hol csak az érzéketlenség tompasága ad kárpótlást az elvesztett vagy soha nem érzett, soha nem értett örömekért ? Sehol sem kirívóbb e tétel igazsága, sehol sem jogosultabb ez elmélkedés, mint az angol falukon. Nyomorult viskók mellett óriási paloták, apró ker­tek mellett óriási parkok, tudomány és gazdagság mellett nyomor és butaság. S milyen nyomor, és milyen butaság. Borughsban az egyház egy thea-estélyén vol­tam jelen. Ez azt teszi, hogy a hívek összegyűlnek együtt imádkozni s elintézni az egyház dolgát, thea mellett. Két szomszédom, a mellettem ülő két jóképű paraszt, megkért, hogy írjam föl egy kis papin­a a nevemet. Meg voltam lepetve szives kérések által, s megtettem minden kifogás nélkül. Másnap nagy nevetve beszélte el a lelkész, hogy két szavazatot kaptam temető-felügyelőnek. Mert a két jámbor filiszteus nem tudott olvasni, s a szavazó cédulát ösz­­szetévesztve az én papírommal, egész jó lélekkel dobta be. El voltam ragadtatva e megtiszteltetéstől: te­mető-felügyelővé vagyis felügyelő-jelöltté avanck­­rozni! Igaz, hogy a temető-felügyelő csak a paraszt temetők őre. Városokban részvény társulatok van­nak e célra: ott az ember részvénytársulatok szülé­szeinek segélyével jön a világra, részvény­társulatok boltjaiból él, részvénytársulatok könyveivel, lapjai­val, iskoláival elégíti ki szellemi szükségeit, s rész­vénytársulatok temetik el részvénytársulatok teme­tőibe. De falun nincs rész­vény­társulat. A jámbor pa­rasztok nyugosznak a köztemetőben, az urak krip­táikban. A­ki Indiában kapitány volt, vagy annak a felesége, vagy annak a leánya, sógora, veje, menye, unokája, az már bekerül a templom falára. Ott őrzik emlékét. A hegdoni templomban szemem egy táblán akadt meg szemben a szószékkel, egy kis kerek ab­lak alatt. Négy név egy táblán, s mind a négy öz­vegy. Megkérdeztem a felügyelőt, hogy temettek el ide négy özvegy nőt? Fölvilágosított, hogy az nem négy, hanem csak egy, a­kinek négy ura volt, s mind a négy elhalt; utójára a nő is elhalt, por alatt állván férj gyilkossági vád miatt. — S miért temették akkor ide ? kérdeztem álmélkodva. A felügyelő rám nézett. Látni lehetett arcán, hogy szánakozik tudatlanságom fölött. „Miért ? Hát mert itt van az apja is, a négy ura is, a nagyapja is, ott a fülkében. Ha nem hiszi az úr, hát nézze meg. Azután azt a bibliát a korban, a­mi­ben kótás zsoltárok vannak, azt is ő adta az egy­háznak.“ Ennyi érdem kétségkívül különös jutalmat ér­demel. „Kell, hogy némely nap mogorva, goromba le­gyen,“ — mondja Longfellow egy költeménye. Ne csodálkozzanak olvasóink, ha olyan mogorva e pár sor hangja is. Hisz a léleknek ,s van fekete jellege, midőn nyájas napfény süt odakünn. De hadd végez­zem legalább­ más hangból. Hertfordban nagyon cso­dálkoztak rajtam, hogy nem megyek ki se sétálni, se kocsizni, se lovagolni egész nap, hanem otthon ülök s olvasok. Nagyon érdekes lehet, a­mit ön olvas, — inter­pellált egy hertfordi fiatal menyecske, — hogy ott nem hagyná a fél világért. — Úgy van, asszonyom, — válaszolom, — ez a pénzügyminiszter, Lowe, budget-beszéde. (Lowe’s statement.) A menyecske kérdőleg nézett rám, a leányok fé­lig-meddig elpirultak, egyszóval nagy zavar lett. — „Versben van vagy prózában?“ — kérdé az egyik nő. Elnevettem magamat: ki látott valaha versben irt budgetbeszédet ? S csak akkor sült ki a tévedés. Lowe’s statement (Lowe beszéde) helyett azt értet­ték, hogy love’s statement. Ez pedig szerelmi vallo­mást jelent. Angol falukon. (Eredeti levél.) (Gy. E.) Angliában a természet is phlegmatikus. Nagy melegnek, nagy hidegnek hire sincs. Az idén még nem láttunk havat s a fagy valódi ritkaság. Tél­ 211 Fővárosi hirek. * Képviselőház. A tegnapi ülés meglehetősen telt ház előtt nyílt meg; a központi bizottságok elő­adói tettek jelentéseket s azután a ház a választási törvények átalános tárgyalására tért. A szélsőbaliak igen jól mulattatták a házat. Patay István sajnál­ta, hogy Tóth Vilmos miniszter nem hallgatja őt, pe­dig azért fizetik, hogy a szónokok s az ő előadásaira is figyelmezzen ; aztán megem­lité, hogy a mostani választási törvények szorították a kormány csizmá­ját s ezen a csizmán a kormány lyukat vág s toldoz­za, foldozza, hogy kényelmesebb legyen; végül Schwartz Gyulát a ház derültsége közt „philoso­­phus“ barátjának nevezte. — Táncsics azon véle­ményének adott kifejezést, hogy minden pap a vilá­gon, legyen bármilyen felekezetű, egyformán forté­­lyos és ravaszkodó ember — Kiss János pedig egy rengeteg bibliát vont elő s szent druszája „je­­­­lenéseidből isbizonyitgatta a kormány rész eljárását.

Next