Fővárosi Lapok 1872. március (49-74. szám)
1872-03-01 / 49. szám
senyükön már túlvannak, különösen az elsőben gyújtólag hatott a közönségre Beethoven nehéz B- dúr-négyesének remek előadása. Rubinstein csodákat művei, melyeka Mentana-belieknél is nagyobbak, csakis klasszikus zongoradarabokból álló kocertet hirdet, a teljes műsorozatot, elejétől végéig, egy maga játsza el, és ime, a zenebarátok ezereket befoglalható, óriási terme úgy megtelik, hogy még a karzat kuckóiban is szorongatják egymást a hallgatók. Az ének-akadémia, a philharmonikusok, a zenebarátok egylete, Dubez, Pussy-Cornet asszony, a szép Magnus Ilona, a lengyel Smietansky stb., versenyezve gondoskodnak a felől, hogy a zene múzsája feledésbe ne menjen. Reményi a zeneegylet termében tegnap rendezte hangversenyét, legnagyobb sajnálatunkra jelen nem lehettünk, de mint hallók, a bécsiek előtt nem ismeretlen hazai művészünk játékát a bő számmal egybegyűlt közönség zajos elismeréssel fogadta. Hanem azért hős ide, hős oda, az idény (vagy tán jobban mondva: a kor ?) hőse senki egyéb, mint Offenbach. Amit Paskievits irt Magyarországról 1849-ben Miklós cárnak, ezt most elmondhatni Bécsről: a város Offenbach lábai előtt fekszik. Három színházban esténkint ezernyi ezer tenyér csattogtatja a maestro fülébe az elismerés édes hangjait. És a nagy, kis Offenbach, aki Meyerbeerhez hasonlóan oly édes-örömest iszsza a taps mézét, esténkint mind a három színteremben szörpöli a folyadékot, az egyes fejezetek után lóhalálban az egyikből a másikba vágtatva. „Hólapda“ járja még a Carl-színházban, a Strampfer-teremben az Offenbach-múzsa két „primulá“-ját: „A csempészek“-et s „A st. fleur-i virágzót adják, s a Wien melletti színházba, ahol több nap óta „Fantázia“-ját adják elő, csak emberhalállal juthatni be. Boldog ember, a kinek neve heteken át egy világváros ajkain áll, a kinek dallamai a világváros füleiben csengnek-zengnek, s a kinek a zsebeit mázsás teherrel nyomja a színigazgatók hálájának kongó adója! „Fantazió“-hoz egy hétre előre minden ülőhely le van foglalva. Akinek a víg operához jegye van, irigylettebb ember, mint aki a siami elefántrend nagykeresztjét bírja, mindazáltal nehéz arra a kérdésre egyenes feleletet adni: várjon a „Fantazió“ teljes, döntő sikert aratott-e ?; míg Offenbach egyéb műveiben a nevető, víg mózsa tombolva csörteti csöngetyűit, s egyik zenei kacérkodás a másikat követi, addig „Fantazió“-ban bizonyos klasszikus grandezzával találkozunk, melyen — mint a nap a felhőfátyolon — a kecsteljes pajzánság csak hébehóba pillant át. „Fantázia" kevésbé víg, mint lyrairegényes opera, melyben a dobpörgést és támtámütéseket a sentimentális elem pótolja. Sok szép dallam, sok gyújtó, hatásos hely van benne, a részletek pedánt szorgalommal vannak kidolgozva, a hallgatók élveznek és tapsolnak, de mégis kissé csodálkozva néznek egymásra, hiába keresgélve a maestrónál megszokott bugyogó, gyöngyöző rhytmusokat, a talpakat csiklandozó, s egyúttal fülbemászó dallamokat. A címszerepet Geistinger aszszony (kérem, ez nem téllhiba, a hirtelen szőke Mária már egy év előtt Todesco úr kedvéért az oltár előtt lemondott a kisasszonyi címről) művészetének teljes, elragadó erejével ábrázoló, s tán még nagyobb érdemül róhatjuk föl neki, hogy eléggé önmegtagadó volt, az egyik fejezetben sugár alakját elcsúfító púppal s vörös szakálacskával lépni a közönség elé. A gráciák egy másik elkényeztetett gyermeke, Gra 11 m e y e r k. a., szombaton tartja a Carl-színházban búcsú-előadását. A „fesche Pepi“ sem férfihez, sem intézethez hű nem maradhat. Aschertől elpártol, és a nyár elején a Wien melletti színházba tartja diadalmas bevonulását, visszatér neve, szerencséje s győzelmeinek bölcsőjéhez, ahol Steiner igazgató, mint az evangeliumbeli apa a visszatérőfiúnak, örömében kövér disznót ölne, ha véletlenül azon néptörzshöz nem tartozik, amely irtózik a sertéstől, mint az iszákos ember a víztől. Pepi búcsú-előadását nem sokára a Carl-szinteremben egy „premiere“ fogja követni: Dumas „Georges hercegnő“-je, a melyet toilette pompájával együtt csak a napokban tanulmányozott az e célból Párisba utazott s tegnapelőtt onnét viszszatért Kronauba. A várszínházban ma Bár Róbert (jeles novellaíró, valódi nevén: Bayer) színművét, „A sebhely“ („Der wunde Fleck“) adják először, s kívánatos lenne, hogy e „Németország első műintézeté“-nek mondott színházban valahára új művet adjanak elő, mely tovább élne, mint mától holnapig. Néhány óra múlva megtudjuk: a kívánat nem újra pium desiderium-e ? Devecseri L. I. ben is nyár van, s nyárban is tél, vagyis jobban mondva: télben sincs tél, nyárban sincs nyár, örökös ősz, örökös tavasz. Én az őszt, a hervatag, roskadozó természetet szeretem. A tavasz virága szép, hanem az ősz gyümölcse hasznosabb. A melegendő természetnek csak reményei vannak: a kihűlő már termékenyített. Aztán az az unalmas, hosszú esős nap, milyen jó reflexiókra. Összedugják fejüket a felhő és a fölnyúlt fa : a köd kebelén; úgy óvják magukat a sivító széltől, úgy keresnek menedéket. S ha az elűzött felhők közül kisugárzik a bágyadt napvilág, új életet látszik szívni minden fűszál, minden fa. Inchleytől elkezdve a kép mindig egy. Virulóbb az ősznél, szomorúbb a tavasznál. A mező zöld füvein van belepve, a kereteken diszlik a vetemény, a káposztafejek csak úgy ágaskodnak ki társaik közül, a madarak csak úgy zengenek, de azért ez még sem nyár. Ott van a szomorú bizonyság: a kopasz fa. Itt-ott egy-egy fenyő zöld levelei még kápráztatják a szemet, de már a bemohosodott zöld törzs a koporsók mohára emlékeztet. A koporsót pedig ki szeretné ? Én szeretem. Gray, a nagynevű elégikus, csak egy verse, által tettem , halhatlanná magát, azt is temetőben irta. Én ezt nem csodálom, mert a temető érzelmek forrása. London nagy temetője, össze-vissza hányt emlékeinek tarkabarkaságával, nem hat meg engemet. Igaz, hogy ott porlik Barnes meg Hume nemes szíve, de ez nem elég. Nem olyan temetőket szeretek én, s hol bérruhás szolgák állnak a kapukon, hol pompás márványszobrok hirdetik a lent nyugvó gazdagságát , hanem elhagyatott temetőt, mi csak árkokkal van körülvéve, hogy a kóbor tehenek le ne legeljék virágait, s a bejáratnál csak a mogorva siráló bámulja az idegent, ki előbb is bemegy a temetőbe, mintsem odaviszik A Highs Gate Cemetery pompás fekvése gyönyörű, de mi ez a Gray temetőjéhez képest, vagy a Lady Norwoodéhoz, ki a tengerparton kiúszott fák kopasz árnyékában pihen. A kert körülárkolva, fele részén boglyákban domborúl a hant a lekaszált élet felé. Némelyikre egy nagy kő van ráfektetve; ezt már gazdagabb örökösök tették, hogy a „boldogult“ ki ne szabaduljon valahogy, mert bizony csak addig jó nekik szemükkel nézni a napot, míg az örökhagyó békén nyugoszik. A többi mind egyforma, kis dombok, teliszele fűvel, beomolva egyik az egy, másik a más oldalon. Egész rendszer a rendetlenségben, mert hát a zápor egyszer jobbról, másszor balról csapkodja végig a sírokat, s rohasztja el a rajtuk fölé dudvásodott gazt. Az angol falusi temetők a szegények privilégiumai. A bölcs természet bölcsen gondoskodott. A szegényeknek adott nyomort, keservet és szenvedést, hanem adott hozzá ostobaságot is, beérni ezzel. Nem én mondom, hanem egy nagyon tekintélyes angol lap mondja, mely virágos szavakkal szokta rajzolni az angol nemzet nagyságát, hogy „a parasztok élete nem sokkal áll lentebb az alsóbb rendű állatokénál.“ Nincs e nyomorról fogalom. A mi falusi gazdáink kiskirályok e nyomorultakhoz képest, kiknek egyetlen élvezetök az ivás és verekedés, egyetlen sorsuk a nyomor és nélkülözés, s egyetlen reményök a kipusztulás. Cambridge nagynevű tanára, Fawcett, Anglia ez egyik legszabadelvűbb tudósa, maga tanácsolja ezt neki. Megható jelenetet beszéltek el nekem az ő művéről. Fawcett — mint tudva van — világtalan, s fiatal neje írja le műveit. A „kipusztulás“ illető pontnál zokogva borutt térdre a tudós , előtt írnoka, mindenes neje, s kérte, hogy vonja vissza a szót, mely Malthus iszonyú tanát kikerülhetlennek tartja. A tudomány azonban nem engedett a szívnek s a tudós nem a férjnek, de a jelenet méltó arra, hogy megörökítve legyen, s bizony, ha egy jövő kör igazságot szolgáltat Mill és Bright törekvéseinek , e kép méltó kerete lesz az igazságszolgáltatásnak ! S aztán ki tudja megmondani, melyik állapot jobb? Az-e, mikor én számítok saját halálomra, vagy amikor más számít az enyémre ? A nemzetgazdaság, a tapasztalati világ bibliája igazolja, hogy mióta az anyagi vagyon elvesztő eszköz voltát s céllá lett, Ovidiusnak kétszeresen igaza van. Megromlott erkölcseinkben nemcsak a mostoha készít mérget, nemcsak a fiú kutat idő előtt atyja éveiben, nemcsak Horácként a férj lakomáin kacérkodik a nő, hanem több is történik. A szellem szintén portéka lett, valamint az érzelem is. Bizony nagy áldás a tudatlanság, s bizony igaza volt az angol bárdnak, ha Newcastle füstölgő romjai mellett kiszúratta a szemét. Miért tudni azt, hogy szellem is van bennünk, ha éltünk a legdurvább dologra minden remény nélkül, minden öröm nélkül van kárhoztatva ? S ha egy nagy része az egész országnak csak abban kereshet menedéket, ha pusztul, fogy. Mint a kukacok a sajtban elvégre megeszik egymást. Nemde komor a kép nagyon? De hisz ablakomon visit a szél s épp a nyomor történetét tanulom. Ki fogja valaha számba venni a könyeket, a szenvedést, a nyomor árán áruba bocsátott erényt? s ki fogja valaha mérlegelni a nyomornak azt a fokát, hol csak az érzéketlenség tompasága ad kárpótlást az elvesztett vagy soha nem érzett, soha nem értett örömekért ? Sehol sem kirívóbb e tétel igazsága, sehol sem jogosultabb ez elmélkedés, mint az angol falukon. Nyomorult viskók mellett óriási paloták, apró kertek mellett óriási parkok, tudomány és gazdagság mellett nyomor és butaság. S milyen nyomor, és milyen butaság. Borughsban az egyház egy thea-estélyén voltam jelen. Ez azt teszi, hogy a hívek összegyűlnek együtt imádkozni s elintézni az egyház dolgát, thea mellett. Két szomszédom, a mellettem ülő két jóképű paraszt, megkért, hogy írjam föl egy kis papina a nevemet. Meg voltam lepetve szives kérések által, s megtettem minden kifogás nélkül. Másnap nagy nevetve beszélte el a lelkész, hogy két szavazatot kaptam temető-felügyelőnek. Mert a két jámbor filiszteus nem tudott olvasni, s a szavazó cédulát öszszetévesztve az én papírommal, egész jó lélekkel dobta be. El voltam ragadtatva e megtiszteltetéstől: temető-felügyelővé vagyis felügyelő-jelöltté avanckrozni! Igaz, hogy a temető-felügyelő csak a paraszt temetők őre. Városokban részvény társulatok vannak e célra: ott az ember részvénytársulatok szülészeinek segélyével jön a világra, részvénytársulatok boltjaiból él, részvénytársulatok könyveivel, lapjaival, iskoláival elégíti ki szellemi szükségeit, s részvénytársulatok temetik el részvénytársulatok temetőibe. De falun nincs részvénytársulat. A jámbor parasztok nyugosznak a köztemetőben, az urak kriptáikban. Aki Indiában kapitány volt, vagy annak a felesége, vagy annak a leánya, sógora, veje, menye, unokája, az már bekerül a templom falára. Ott őrzik emlékét. A hegdoni templomban szemem egy táblán akadt meg szemben a szószékkel, egy kis kerek ablak alatt. Négy név egy táblán, s mind a négy özvegy. Megkérdeztem a felügyelőt, hogy temettek el ide négy özvegy nőt? Fölvilágosított, hogy az nem négy, hanem csak egy, akinek négy ura volt, s mind a négy elhalt; utójára a nő is elhalt, por alatt állván férj gyilkossági vád miatt. — S miért temették akkor ide ? kérdeztem álmélkodva. A felügyelő rám nézett. Látni lehetett arcán, hogy szánakozik tudatlanságom fölött. „Miért ? Hát mert itt van az apja is, a négy ura is, a nagyapja is, ott a fülkében. Ha nem hiszi az úr, hát nézze meg. Azután azt a bibliát a korban, amiben kótás zsoltárok vannak, azt is ő adta az egyháznak.“ Ennyi érdem kétségkívül különös jutalmat érdemel. „Kell, hogy némely nap mogorva, goromba legyen,“ — mondja Longfellow egy költeménye. Ne csodálkozzanak olvasóink, ha olyan mogorva e pár sor hangja is. Hisz a léleknek ,s van fekete jellege, midőn nyájas napfény süt odakünn. De hadd végezzem legalább más hangból. Hertfordban nagyon csodálkoztak rajtam, hogy nem megyek ki se sétálni, se kocsizni, se lovagolni egész nap, hanem otthon ülök s olvasok. Nagyon érdekes lehet, amit ön olvas, — interpellált egy hertfordi fiatal menyecske, — hogy ott nem hagyná a fél világért. — Úgy van, asszonyom, — válaszolom, — ez a pénzügyminiszter, Lowe, budget-beszéde. (Lowe’s statement.) A menyecske kérdőleg nézett rám, a leányok félig-meddig elpirultak, egyszóval nagy zavar lett. — „Versben van vagy prózában?“ — kérdé az egyik nő. Elnevettem magamat: ki látott valaha versben irt budgetbeszédet ? S csak akkor sült ki a tévedés. Lowe’s statement (Lowe beszéde) helyett azt értették, hogy love’s statement. Ez pedig szerelmi vallomást jelent. Angol falukon. (Eredeti levél.) (Gy. E.) Angliában a természet is phlegmatikus. Nagy melegnek, nagy hidegnek hire sincs. Az idén még nem láttunk havat s a fagy valódi ritkaság. Tél 211 Fővárosi hirek. * Képviselőház. A tegnapi ülés meglehetősen telt ház előtt nyílt meg; a központi bizottságok előadói tettek jelentéseket s azután a ház a választási törvények átalános tárgyalására tért. A szélsőbaliak igen jól mulattatták a házat. Patay István sajnálta, hogy Tóth Vilmos miniszter nem hallgatja őt, pedig azért fizetik, hogy a szónokok s az ő előadásaira is figyelmezzen ; aztán megemlité, hogy a mostani választási törvények szorították a kormány csizmáját s ezen a csizmán a kormány lyukat vág s toldozza, foldozza, hogy kényelmesebb legyen; végül Schwartz Gyulát a ház derültsége közt „philosophus“ barátjának nevezte. — Táncsics azon véleményének adott kifejezést, hogy minden pap a világon, legyen bármilyen felekezetű, egyformán fortélyos és ravaszkodó ember — Kiss János pedig egy rengeteg bibliát vont elő s szent druszája „jelenéseidből isbizonyitgatta a kormány rész eljárását.