Fővárosi Lapok 1872. augusztus (174-198. szám)
1872-08-01 / 174. szám
én őt már egy ízben oly életből ragadtam ki, mely roszabb a halálnál - az utca sarából, a förtelemből. Meg akarom még egyszer kísérteni. Beszéljünk okosan, mint férfiakhoz illik. Neki sem apja sem anyja, fivére, avagy nővére. Képes-e ön neki kárpótlást nyújtani ? A cifrakalapos ember a kezében levő tekerúd végét vizsgálgatta, aztán széttekintett a teremben, nem lát-e valakit, ki a jó tréfán együtt nevethessen vele? ! — Jól tudom én azt, — folytató a mester, — s hogy az a leány bizarr és önfejű, de még is sokat javult s én azt hiszem némi befolyást gyakorolhatok rá. Elvárom annálfogva öntől, hogy nem fog még ilyebben ez ügybe ereszkedni. A férfit, a gentlemant hívom fel önben : ne vonja őt tőlem el. Nem kérek öntől egyebet, mint azt . . . Itt torkán akadt a szó ; annyira el volt fogatva, miképp beszédét hasztalan kísérle bevégezni. A cifrakalapos ember pedig azt képzelvén, hogy most már végképp elhallgatott, fölemelte fejét s hangosan felröhögött s ily kérdést intézett hozzá : — Nemde, ön csak saját magának óhajtja e leányt megtartani? Oh, az teljességgel nincs rendén fiacskám! A sérelem inkább a hangsúlyozásban rejlett semmint a szavakban, kiváltképpen pedig ez ember arckifejezésében. Az e fajta állatokkal szemben legtöbb hatálylyal van egy hevenyészett ökölcsapás. Az iskolamester is igy vélekedett, midőn sokáig feszültségben lévő idegein akkép tágított, hogy a gúnyosan vigyorgó arcra hirtelenében oda tenyereit. A hevesen mért csapásra a cifra paszományos kalap egyfelé, a tekézőrúd pedig másfelé hullott. Az iskolamesternek pedig e hatalmas műtétre fölrepedt a keztyűje, sőt kissé a tenyere is, hanem a gúnyolódó ajkak is annyira földuzzadtak a csattatós válaszra, hogy az arc hosszú időre sajátságos alakot nyert. Az igazgató úr fölorditott, káromkodott s dühösen tipegett-topogott lábával s dulakodni kezdett. Egyszerre egész csoport ember gyűlt a tekeasztalnál össze, jobbra-balra hadállást foglalván. A tömeg az iskolamester ellenfele körül csoportoit, mig amaz egyedül állott, balkezével pisztolyt keresgélve zsebében. Épp ekkor valaki megfogta a másik kezét. Bámulva tekintett oda s látta hogy ujjai vérzenek s markában tőrt szőrűt. Hol vette ő e tőrt, arról nem volt képes magának számot adni. Az a ki az ő vérző kezét megfogta, Morpher úr volt, ki őt magával vonta kifelé; de a mester megállóit s megkisérté kiszáradt, égő torkán át Mliss nevét kiáltani. — Minden renden van, fiacskám, — szólt Morpher úr. — Ő nálunk van, otthon. Midőn az utcára érve egymás mellett ballagtak, Morpher úr elbeszélte, hogy Mliss lelkendezve futott haza, tudatva, hogy az iskolamestert meg akarják ölni a „folyosó“-ban. Midőn elváltak, a tanító megigérte Morpher úrnak kölcsönös baráti ölelkezés közben, hogy ez este nem fog ellenségével összejőni s egyenesen az iskola felé vette útját. Nagy meglepetésére azt vette észre, hogy az ajtó tárva-nyitva áll, de még inkább fokozódott bámulata, midőn Mlisst ott bent egy zugban ülni látta. Az iskolamester jelleme, mint már tapasztalhatók, olyan volt, mint átalában az érzékenyebb idegszervezettel biró embereké, s alapját az önzés képezé. A visszaemlékezés ama méltatlanságra, melylyel az emberekkel szemben találkozott, csak mérgesíté keserűségét. De hát lehetséges-e az, hogy valaki ily érdekeltséggel viseltessék egy gyermek iránt ? — tusakodék. Mindenesetre a donquichottismus vétkébe esett ő, s nevetségessé tette magát. Egyébiránt várjon nem önkényt uyitá-e meg a leány eme viszonyt s ő, nem tette-e kockára azáltal tekintélyét? Az egész világ őrizkedett e leánytól, csupán ő szállott a közvéleménynyel szembe és most be kellett vallania magának, hogy igazuk volt azoknak, kik azt jósolák, hogy e pártfogói buzgalomnak előbb-utóbb rész vége lesz. Miissnek köszönheti, hogy a korcsmában oly söpredék néppel összeütközésbe jött . . . Mit mond már most a világ? Mit mondanak barátai? Mit tart majd felőle Mac Snagley ? Midőn ily szemrehányást tett magának, az utósó egyén, kivel találkozni akart, kétségkívül Mlissj volt. Belépve szobájába, leereszkedett egy székre s néhány hideg és gyorsan elmondott szóval jelző, mi a teendője, egyszersmind tudata, hogy egyedül akart maradni. Midőn a leány fölállott, ő leült az odahagyott helyre s arcát két tenyerébe hajtá le. Midőn újra fölveté fejét, még mindig ott állott a leány s aggálylyal tekinte rá. — Megölte ön őt? — kérdé a leány. — Nem. — Pedig én azért adtam önnek a tőrt a kezébe. — Hát kegyed adta azt a tőrt ? — kérdé az ifjú elbámulva. r r — Én. Én is ott voltam elrejtőzve a comptoirban s láttam, midőn ön őt megüté. A dulakodás közben az igazgató elejté tőrét, én pedig fölkaptam s önnek a kezébe nyomtam. De hát miért is nem szúrta őt le ! — tévé utána Mliss, csillogó szemmel, kis kezét ökölre szorítva. " A mester hallgatott, Mliss pedig folytatá : — Ha ön tőlem kérdezte volna, megmondandám önnek, hogy a színészekhez csatlakozom. És miért szerződtem én hozzájuk? Mert én jól tudtam, hogy ön távozni akar, s ön nem mondta azt nekem, hogy elutazik. Hallottam jól, midőn ön az orvosnak emlité e szándékát. Ön pedig igen jól tudhatta, hogy én egyedül csak nem maradhattam volna Morpheréknél. Én mindjárt meghaltam volna akkor! Ezzel szinészies modorban nehány hervadt zöld levelet vont elő kebléből s oly nyomatékos hangon, mely neki gyermekségétől kezdve sajátja volt, amígy szólt: — íme, itt az a halált okozó méreg, melylyel ön engem megismertetett. Nos, én vagy elmegyek a szintársasággal, vagy itt halok meg. E kettő között lehet csak választanom, s nekem mindegy, akár egyik, akár másik Én nem maradhatok itt, hol engem gyűlölnek és lenéznek. De ön, ne hagyjon engem el, ha nem gyűlöl és nem vet meg, mint a többi. Kis keble hullámzott a fájdalomtól s két nagy köny ragyogott pillái, melyet azonban köténye szélével rögtön letörölt, mintha darázs szállott volna szemére. — Ha ön engem elzár, — folytatá Mliss mindig vadabb fájdalommal , hogy a színművészettől visszatartson, én méreggel vetek véget életemnek. Atyám jól járt, midőn magát kivégezte .... Épp úgy járok én is. Ön azt állítá, hogy e növény gyökeréből egy csipetnyi is elég, és én ezt azóta folyvást magammal hordozom. Az iskolamester egy másodpercig egy bizonyos üres helyre gondolt ott a Smith sírja mellett, és arra, hogy mi lesz e szenvedélyes kis leányból. Megfogva Mliss két kezét s mélyebben szemébe nézve mint valaha, így szólt: — Lissy ! akarsz-e velem elutazni ? A leányka átfonta karjával a fiatal ember nyakát s vidáman felelt : — Akarok. — De rögtön . . . még ez éjjel. — Akár ez éjjel is. Kéz kézben pihent, midőn útnak indultak. Legalább — gondolá a mester — a keskeny ösvényt, melyen a leányka egykor oly leverten jött hozzá, most nem egyedül hagyja el. A csillagok ragyogtak fejük fölött. Vájjon jó vagy balcsillagzatuk mosolygott-e le rájuk ? Ki tudná az megmondani ? Hogy az életnek melyik ösvényén járjanak, az elégszer képezte leckéjük tárgyát. Annyit azonban tudunk, hogy a vöröshegyi iskola végképp bezárult a szökevények után. A franciaországi Eszterházyak. ív. (P. L.) Folytatjuk az idézeteket gr. Eszterházy Valentin „kiadatlan emlékirataiból“, miután kétségkívül érdekelhetnek minden oly olvasót, ki szereti a nagy korszakok jellemző oldalait szemtanúk elbeszélése után ismerni meg. A gróf 1791-ben többi közt ezeket írja: „Valenciennes-ben mindig azzal gyötörtek, bírnám rá a királyt, hogy oda menjen. Sürgettem is őt, de nem akart. Pillanatra úgy látszott, hogy a királynak — mióta Mirabeau-val beszélt, — csak fél bizalmát bírom, én, ki mindig ellenmondtam annak, hogy a király valami frigybe lépjen az istentelenekkel s félrendszabályokkal idézze magára a veszedelmet. A királynét — fájdalom ! — oly egyének környezők, kik személyes érdeküktől vezetve, őt és a királyt csalékony lépésekre sarkalták. Ez időben Artois gróf magáért működött s volt némi reménye külföldi segélyhez. Kértem a királynét, ne hagyjon tétlenségben, ha tettre kerül a sor; de ő azt felejé, ne vegyüljek a dologba addig, mig a hercegek más hatalmak segélye nélkül működnek; de ha e segély meglesz, csatlakozzam hozzájuk. „A király futása napról napra nehezebb jen. Valenciennes már a forradalmárok kezében volt; a király több híve Brabantba vándorolt ki; Chantillyt pedig a párisi nép kifosztá, elvivén Condé herceg lovait, s a lovászmesterek is, kik még ott maradtak a király menekülését elősegíteni, most útra keltek, hogy urukhoz jussanak. Azt hivém, a király már le is mondott a menekülésről s Aachenbe mentem, hol junius 8-dikán Artois gróf levele várt, melylyel Koblenzbe hivott, mivel II. Leopold császárral volt találkozandó s a cselekvés ideje — mint mondá — eljött. Hozzá csatlakozhattam tehát, mivel a királyné által érintett eset bekövetkezik. Koblenzbe utazván, Bonnban meglátogattam Miksa főherceget s kölni választófejedelmet, a ki intett, hogy ne nagyon bízzam testvére, a császár segélykészségében, „mert — mint mondá — ő olyan ember, aki se nemet mondani, se igent csinálni nem tud.« Mária Krisztina főhercegnő, férjével, Albert szász-tescheni herceggel, épp Poppelsdorfban (Bonn mellett) volt, sokáig beszéltem velük, s amit tőlük hallok, nem igen önthetett belém nagy bizalmat a jövő iránt.“ Mindamellett Eszterházy ott maradt Artois gróf oldalánál, ki mindent elkövetett, hogy a hatalmaktól támogatást nyerjen Franciaországba való visszatérési tervéhez. A rajnai tartományok képezték akkor a menekültek főhelyét. Artois gróf udvarfélét nyitott Koblenzben. Németalföld elűzött császári helytartója, Mária Krisztina többnyire Poppelsdorfban volt Miksa testvérénél, férjével, Albert herceggel. Mozgalmas élet volt a menekültek közt, hol a svéd III. Gusztávot hol II. Lipót császárt ostromlák, de mindhiába. Lipót császár elég okos volt nem támogatni az emigrált hercegek és hiveik önző terveit akkor, midőn már XVI. Lajos királyt cserben hagyta. Sem Artois gróf beszélgetése a császárral Bécsben, hova 1791 aug. 20-án Eszterházy kisérte, sem megjelenése a pillnitzi fejedelmi találkozáson, eredményre nem vezettek. Kivált a császár egyre hidegebb s elutasítóbb lett. Idegenkedett a menekültektől, s ez érzületét ki is fejezte Mária Krisztinához irt leveleiben. Eszterházy tisztábban látott, mint Artois gróf; ő előre tudta, hogy minden kérés és sürgetés hiábavaló lesz. Miután a császár, a porosz és a svéd királyok nem voltak hajlandók pénzt és vért áldozni a menekültek érdekében, Artois grófnak még csak egyetlen reménye maradt: II. Katalin orosz cárnő. Eszterházy Valentint küldő hozzá követül, ki ez útra nem nagy kedvvel indult. „Egy este — írja ő — Monsieur (Artois gróf) hozzám jött, s előadta annak szükségét, hogy útra keljek s oly bizalmas és lekötelező volt, hogy nem utasithatom vissza. Egy nap (1791 aug. 29-dike,) előkészületek közt telt el. Monsieur és a nassaui herceg egy-egy levelét kellett vinnem a cárnőhöz. Ez utóbbi Zouboff tábornokhoz intézte levelét, ki akkor nagy feltűnésre tett szert, miután képes volt Potemkin mindenhatóságát megrendíteni. (Zouboff, vagy Zoubon Plátó utósó kegyence volt a cárnőnek. Huszonöt éves, csinos fiatal ember, a cárnő pedig akkor már túl a hatvanon. Tudva van, hogy a cárnő mint karolta föl kedvenceit. Ha valaki megtetszett neki, fölvétett a gárdába, adott neki címet, ajándékot és személye körül foglalkoztató. így volt Zouboffal is, ki egyébiránt jó családból eredt s gondos nevelésben részesült. A cárnő halála után kiűzték a birodalomból, mit azzal beszélt meg, hogy I. Pál egyik gyilkosa lett.) Augusztus 30-án este utaztam el, — folytatja Eszterházy. — Lausitzon és Nagy-Lengyelország egy részén át vettem utamat, s Brombergnél értem el a nagy utat Berlintől Königsbergig, ez utóbbi városba szeptember 6-kára viradó éjjel jutva. Kurlandon és Liefland egy részén áthaladva, szeptember 13-án értem Szentpétervárra. Zondoffnak másnap írtam, kérve, hogy a cárnőnél eszközölje ki bemutatásomat, mert Genet francia követhez nem fordulhatok, miután buzgó forradalmi volt. Míg a válaszra vártam futtában megtekintem Szentpétervárt. Visszatérve, már lakásomon találtam Zouboff tábornok lekötelező levelét, melyben négy órára magához hitt, hogy a cárnőnek bemutasson az Eremitage-ban. Mentem tehát s a tábornok rövid beszélgetés után kocsin vitt oda. Egy ajtót megnyitva, 754