Fővárosi Lapok 1872. szeptember (199-221. szám)
1872-09-01 / 199. szám
199-dik SZ. Vasárnap, szeptember 1. in.uló*hivatal: Pest. barátok tere ?. mám. Kilencedik éviírvum 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft — kr. Negyedévre . 8 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. ev. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. Lapunk árát az emelkedő nyomdai terhek dacára sem emeltük fölebb. Évnegyedre 3 ftrt 50 kr., félévre 7 forint. Az előfizetések az „Athenaeum“ kiadó hivatalába küldendők. Békülj ki nemzet! Nehéz munkára küldi újra Az ország fiait, A csüggedt szívben félve ismét Ébredni kezd a hit, L csengő szó két ezer ajkon A síkon s bérceken : Békülj ki végre önmagaddal Oh drága nemzetem ! Midőn a kény fertőbe tiprá A szent magyar nevet, Békák közt reményt szült szivünkben Az égő gyűlölet; S midőn kitárta rút fekélyit A zsarnok idegen, Gyönyör volt nékünk e gyalázat, Oh drága nemzetem. Most, hogyha mélyen dúl szivünkben A véres pártagyar, Gyűlölnünk sem lehet az ellent, Oh mert az is magyar ! S a léhaság hatalmasankban Ha bűnt s szégyent terem, Gyalázatuk nekünk gyalázat, Oh drága nemzetem! Kaján örömmel lesi, nézi Harcunkat dél s kelet, Szidalmat s átkot szül az ajkon Az undok gyűlölet. Ha önvérére gyűlölettel Tekint a honfi-szem, Ki fog szeretni földön, égen, Oh drága nemzetem ! ? Dobogj szív, — forró ölelésre Tárulj ki honfi-kar! Magyar kebelre hadd simuljon Szeretve a magyar. Ha gyűlöletben egyesített A zsarnok idegen , Forrjunk most egygyé szeretetben Oh drága nemzetem ! A felleg oszlik, — tiszta fényben Áll a közel jövő, Oh hogy fakad a szent egységből Üdv, hatalom s erő ! Hogy a jövő bizton viruljon, Int kedve a jelen : Békülj ki végre önmagaddal Oh drága nemzetem ! Torkos László: A magány embere. (Elbeszélés.) Írta: László Mihály. (Folytatás.) Egyszer úgy találta, hogy unalom is van a földön, mert már nincs kit meghódítani égő szemeivel. Az ő magas világában kacérsága már nem talált áldozatot. Talán megfogytak? Nem csak vértanúi voltak csábításainak. Merre menjen tehát újabb vadászatra? Úgy emlékezett hírből, hogy hiszen van még egy közönséges világ, hol ő nem járt, s hol fris vadakra lelhet. Olyan kedves volt neki e gondolat, úgy tetszett fékezhetlen élvvágyának! Megjelent tehát bűvölő alakja az ismeretlen világban. Először itt is csalfa tündérnő akart lenni, de belátta, hogy itt más a levegő, s más az ember. Még tudnak kissé gondolkozni, s tisztább fényben látnak mindent. Lett tehát egy bájos oltárkép, mely még a nem laicást is megragadja művészi becsével. A kacérságból csak egy szemernyit tartott meg: izgatószerül. Igaz, sze, de arcot mutatott: a szenvedés piciny árnyával, ho£ szépsége teljes erővel hasson. Midőn reá talált a ne tetsző alakra, — egy boldogtalan nő szerepét játszi Édes szavaival képes volt elhitetni, hogy a boldogságot nem ismeri, s hogy az élet kellemeit még ne élvezze. Úgy beszélt, mint egy fiatal hölgy, kinyegzője napján vőlegényét elvesztette. Az alak nehézkes embernek találta, ki nem egykönnyen él meg a mézes szavakat. Azért is a szerepet megvátoztatta. Az oltárkép nem hatott, talán majd hóditól lesz a szemérmes arc, mely pirul a férfiú láttára. Ugrett, mint egy leány, kinek valami nyomja szivét, jó barátnőjével boldogságról ábrándozik, s panaszt dik a magány, az elhagyatottság ellen. E szerep csakhamar unalmasnak találta, s ismét pajzánul esi vegett az élet örömeiről, kábítólag mosolygott, s tizes pillantásokat vetett az alakra, ki már kezdett érdeklődni a ragyogó hölgy iránt, s bűvös szépségéit meg volt igézve. A kacér demnő hamar észrevett hogy a hódítás már közel jár a győzelemhez. Hanei azért tapasztalhatta is, hogy a közönséges világ két napi lényei nem oly könnyűvérűek, hogy azonnalángra gyúljanak egy csábító pillantásra, vagy fejikét veszítsék egy mosolyra. Az alak még tapasztalalan volt, nem ismerte az efféle csapodár nőket. Nem volt ideje hölgyekről gondolkozni, legkevésbbé pedig szerelem színésznőivel foglalkozni. S lelke is sokkal tisztább volt, hogysem vétkező Magdolnákra tévedjen gondolata, midőn ő csak az erényt ismeri. Aztán eszébe sem jutott, hogy jöhet idő, mikor az köznapi lénye is feltűnhet egy előkelő, büszke hölgynek, ki még álmaiban is hiúnak mutatja magát, s íme, most egy szép delnó tekintete tévedt reá. Ismeretlen boldogságról sugdos neki, s a bűnt erénynél festi. Olyan csábítólag tud a gyönyörről beszélni, hogy a visszavonult, csendes lélekben felkelti az alvó vágyakat. A delnő daemoni örömmel gondolt arra hogy alakja ép, romlatlan kedély, kivel, hogyha hálójába keríthető, megújíthatja az eltűnt ifjúi örömeket, még egyszer élvezheti azokat az édes perceket miket csak egyszer élvezhet a szív. A játszma biztosolt részére, bármily erősen tartotta is magát az alak Ügyes fogásokkal élt a tapasztalatlan iránt, s a háti csöppeket egyenkint adta be. Mint Éva kigyója, delnő is a boldogság fáját hordta ajkán. Aztán a színházak érzékeny drámáit is jól ismerte, s rögtönzött ő is egy érzékeny jelenetet. Szenvedő léleknél festé magát, kit a’mennyország utáni vágy — halálr; sorvaszt. A mennyország — az ő nyelve szerint — az élvezet forrása volt. A jelenet nem tévesztette el hatását. Az epedő tekintet, a vágytól lángoló szemek s a megszólaló kacérság elbóditák az alakot, s pillana alatt előtte hevert, elvakitva a csábtól s kinozva felébredt szenvedélytől. Az ördög anyja kacagott mialatt leányára szűzi csókjait szórta az elcsábitot alak. A hires delnő érzékisége ismét élvekben úszott Kacérságának fékét eleresztette, hogy a meghóditott alak mámorban éljen, s a részegitő gyönyörből se ne ébredjen, mig ifjúságának erejét meg nem tört; mig lelkéről a fényt le nem törülte, s mig szivéből s bizalmat ki nem irtotta. Minő élvvadászat volt ez az elhódított alak a csábitó istennő fejével gondolkozott, s gyémántnak tartotta a hamiskövet. Az alacsony lelket az erény szűzfényével aranyozta be, s álmainak angyalát hitte a daemonban. S a deine édesen kacagott, s reszketett a kéjtől, midőn a boonditó gyönyör szerelmi szavakat csak levagja a fjára, s szépségét imádni látszott. A delnőnek is voltak édes, lágy szavai — az alakhoz, s ingerlő bájaival gyönyörtelten altatá el, hogy szunnyadjon, álmodjék mindaddig, mig egyszer csak eltaszitja magától. Addig szive is hangosan dobogott, s bűnös karjai forzón öleltek. A szerelmet is emlegette azalaknak. Mert eleget ismételte, hogy szerelmi napokat élnek, hogy végtelen boldogságtól reszket keblük. Ördögi hangok voltak az eltévedt laicás hit csengésükben, pedig csak kigyósziszegés, mérge hang volt az. Mint gondolhatott volna az ellenkezőre midőn a világot ez oldaláról nem ismerte, midőn csábitó arra okot nem adott ? Midőn a delnő csókjaiban füröszté lelkét, s kezében tartotta eszét ? A folytonos gyönyör megfosztotta józanságától, s ő, min igaz hivő, elhitte, hogy a szép delnő szereti, hogy vonzalma nem percnyi fellobbanás, nem ámítás, hanem gyökere a szívben fekszik. S a delnő oly szépen tudta ápolni e hitet. Mindig gyöngédebb és odaadóbb volt, s nem törődött a világgal, hanem mutatta, hogy hódoló lovagjának él. Szerelem, erős szerelem köt a delnőt hozzá mondta a könnyen hivő világ, s ha eleinte csudálkoztak is, később megszokták. A delhő ragyogott, fénylett s élvezett határtalanul. Bűvös hatalmával egészen rabjává tette az alakot, hogy ez talán magára sem ismert, midőn előbbi életére viszszagondolt. Hanem egyszer — végre magára kellett ismernie! Az álom, a köd oszlani kezdett szemeiről Keserű csalódás volt az ! Saját füleivel hallotta, hogy a delnő szeszélyének áldozata. Mint sokan, kiket lépre csalhatott. Szeszély ! szeszély! hangzott az alak ajkáról, s megrázkódott. Végtelen gyűlölet fogamzott meg lelkében a kacér hölgy iránt. Kereste az utat hogy fojtó köréből menekülhessen, de gyengének találta magát. Oly lassan tért vissza a világosság agyába. Egykori erős lelkére gondolt, melyre most rá nem ismert. Meg volt mérgezve, s acél akaratát kereste, melyet elfojtva talált. Ereje megtörve, s hite kiirtva. Bábja volt egy daemonnak, kinek nincs szive, s ki álcában jár a világ előtt. Fiatalsága elporlott, s számára nincs többé szeretet. A csábitó nőben megutálta a világot, ki talán egy csendes boldogságtól fosztotta meg. Mit keresne még tovább is az emberek közt ? Ó, kinek kiszítták lelkét, s aztán eldobták ? Olyan rövid volt élete, olyan rövid útja, hogy el sem mondhatta Shakspeare-rel : „Eleget éltem . Utam kopárba, sárga lomb közé tért már le.“ S hol van a delnő ? Mit gondol a kacér szépség ? ■agyog most is, csábít és élvez. [Ó hamar feled, hisz még sok gyarló embert talál a világban. És ez a nő, daemon, a mennyet hordta ajkán, míg lelkében a Dokoi lakott!* A társaságra látható hatást gyakorolt a nagyvilági delnó története. A szép arcok összenéztek, s a csillogó szemek a daemont keresték! Miért ne lehette köztük ? Hisz úgy tetszik, hogy körükből való a csábító alak. Éppen ide illik, csak az ő világukban vdnak a szivekkel úgy játszani, így beszélt bámuatuk, így tekintetük. Majd meg felém fordultak az ilysovár arcok, s kérdezni látszottak : ki az a mélyítünk nevét viselte ama híres delnő ? Keserű mosolyyal néztem végig a társaságon. Gyönyörködtem a tatásban, a felcsigázott, kiváncsi vágyban. De e gyötyör alatt lelkem azt susogta, s te ilyen világban élél, neked ide kellett lesülyedned. Borzadtam e gondolattól. Már csak percek voltak, aztán örökre megváltam a mérgességtől. Nem fogom többé látni az deás alakokat, nem a gonosz hiúságot, s a bűnös pilantásokat, a szemérmet nem ismerő kacérságot; nemogom hallani a hamis hangot, messze, messze távolom tőletek: vanitatum vanitas ! (Folyt. köv.) ■«•Mn««* iw*. tv vau neuejieive.