Fővárosi Lapok 1873. április (75-99. szám)
1873-04-20 / 91. szám
91-dik 87. Vasárnap, ápril 20. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere,Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft — kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor..................10 kr. Bélyegdij minden iktatáskor . ... 30 kr Ki fönn, a trén magas lépcsőin állván, Szemed időbe, télig, messze lát : Kövesd az urat, magyar királylány, Melyen hozák az . .ő Gizelát. E hont ő nyájas szívvel üdvözölte, S háznak, hazának jó nemze vala. A honnan ő jött, oda költözöl Te ... Légy új hazád s házad véd angyala! Boldog madár, mig új fészkedbe szállasz : Nézz itt hagyott hazádra vissza még ! Nézd Pestet : ifjú hajnalfényben áll az, Mig Buda ormán nyájas alkony ég. Itt áll a tér, a koronázó-dombbal, Mint szent határkő, jobb kor hajnalán; S a zöld sziget, a vízbe hajló lombbal S ifjú repkénynyel romja a falán. A város sürgő vig zajjal mosolyg rád, Árnyába visszaint a hüs liget; Amott Gödöllő (s annyi boldog órád !) Taván ringatva szép emlékidőt; Kertjében a fű léptidet hogy’ várta! Mily ismerősöd volt minden bokor! S vidámabb képet ölt az ódon zárda, Szemed ha rajt’ függ napleszálltakor. Vess még egy búcsú pillantást Budára, Hol, távozz, bár, örökre képed él : Szüleid lakja Mátyás büszke vára, Itt a terem, hol eljegyeztetél ; A zajtól távol itt a kis kápolna, Hol földiekből szived kivetkezék, És szent imában térded meghajolva : A szűz imáját meghallá az ég. Menj, merre sorsod int! — de ne feledd el E tájt, e hont, mely téged nem feled ! Nézd, mint kisérő búcsú-üdvözlettel, A mint a sajka tova száll veled. Fölötted fáklyát lobogtatva Hymen, Lapjára vési e napot Klió. — Itt szúnyadál sok édes dajka-rímen, S bölcsőnk honára emlékezni jó ! Szász Károly. A budai játékszín idejéből. (Rajzok 1833—1837-ből.) Irta Szigligeti Ede. (Folytatás.) Dériné a kassai társaság assoluta primadonnája volt minden tekintetben, s oly társaságra nézve, mely a drámát és operát egyesítette, megbecsülhetlen kincs, mert ő első énekesnő és jó első színésznő volt egy személyben. A magasabb zenei műveltség és koloratúra hiányát pótolta a kifejező előadás és ügyes játék. A komoly drámai szerepekben gyengébb volt, és előadását a siránkozó szavalat egyhangúvá tette; de a vígjátékokban és naiv szerepekben kitűnő és igen kedves volt. Már akkor túl volt élte tavaszán, s termete nem oly sylpbidi karcsú, mint a tizenhat éves lánykákat képzeljük magunknak ; de ha szemünk kissé megszokta, szívünkhöz okvetlenül megtalálta az utat. Mindenütt megszerették, s nem egyhamar feledték. Magam is ismertem Váradon egy fiút, ki rendkívül boldog volt, ha az utcán harminc lépésnyiről haza kisérhette. Volt előadásában valami bűbáj, mi nem a testi és látható szépség érzékekre ható gyönyöre, hanem a lélek és szív kisugárzása, mi a lelket és szívet hatja mag. Csak egy kicsit késett el a visszalépéssel Pesten, s különösen a lemondással oly Nina, Netti, Nancsi szerepekről, melyek már nem neki valók voltak. Ő volt az első említésre méltó magyar első énekesnő, s egyike azoknak, kik megmutatták, hogy magyarul is lehet énekelni, mert abban a korban még azt sem akarták elhinni; s tán ez előitélet reminiscenciája volt soká, s némelyeknél még most is, hogy az édes magunkét nem vagyunk hajlandók úgy becsülni és fizetni, mint az idegent. Lendvayné akkor körülbelül ötéves színésznő lehetett, s még nem érte el a kiforrás pontját, mely rendesen a nyolcadik év utánra esik, pedig ő született színésznő volt. Szerelmes nőket és naiv szerepeket játszott. Nem tartozott az éneklő szavalókhoz, de ha valamely szót nagyobb emphasissal akart kimondani, a végszótagot felkapta. Ezt a német színésznőktől tanulta, de a magyar nyelv természetével ellenkezik, mely nagyon ritka kivétellel, a súlyt az első szótagokra veti. De ezt bőven kipótolta előadásában a bensőség és melegség, s a kifejező arcjáték, s az ügyes, könnyű s minden szegletességtől ment mozgás. Szerdahelyi zeneszerző, mindenféle hangszeren játszó, énekes, komikus, s a maga szakmájában jó színész volt; azonkívül még férfikorában is oly virgonc, pajkos, könnyűvérű, s kissé szeles, mintha csak most került volna ki a hatodik iskolából, pedig jurista is volt. Komikuma soha sem volt bajazzóság, nem ultrírozott, hanem finom és mégis élénk, jellemző és humorteljes; sokoldalúságát az akkor divatozott bohózatokban mutatta meg. A színművekhez könnyű tapintattal és jóiz!/. itt zenéjét most legjobban becsüljük, mikor már ő nincs, mert helyette senki sincs. Udvarhelyi Miklós már ekkor régi szinész volt. Emeritus direktor, ki a szinész-apostolok oszlása után Pestről, elment Kecskemétre s onnan mindenüvé, a folyvást társaságot vezetve, fentartotta és terjesztette mit az akkori részvétlen satnya nemzedék a fővárosban nem tudott fentartani. Hiába erőködtek a jobbak , a magyar színészet, magyar nyelv és irodalom, szóval minden, ami csak a magyar mivelődés eszköze lehetett volna, szálka volt az akkori kormány, és annak nemzetellenes, hazafiatlan magyar eszközei szemében. Pusztulniok kellett a magyaroknak, hogy a német szinház vetélytárs nélkül maradjon. — Udvarhelyi egyike volt ez apostoloknak. S valóban, ha feltette az ősz parókát és szakáit, arca oly méltóságos komoly és szelid volt, milyennek az atya istent festik a legjobb festők. Kár, hogy valamelyik legjobb festőnk nem örökítette meg, jobb mintát nem fog kapni. S az a csengő, szelid, elégiás bassus-hang, mely éppen oly an dalitó volt a drámában, mint lassú magyarjaink a zenében. S az az erőteljes közép magas termet, sem elhízott, sem szikár, rajta semmi, ami a szemet sértené, mihez valamit adni, vagy miből valamit elvenni szeretnénk, ha szobrászok volnánk. Szebb és jobb szelid apákat gondolni sem lehet. Mint komikus is jó volt, s az a fenséges öreg arc hogy tudott oly együgyű, buta és ostoba kifejezésű lenni, még most sem értjük. Azonkívül hatalmas és nagyterjedelmű éneklő hangja is volt, csak bátorsága lett volna annyi amennyi trémája volt. Hibája volt a gyenge emlékezőtehetség, hozzájárulván az önbizalmatlanság. Azt hitte, hogy sohasem tudja elég jól szerepét, azért is mindig tanult: otthon, az előadás előtt, jelenete előtt, jelenete után, szóval szerepe mindig vagy a kezében, vagy a zsebében, vagy a színfalak közt volt eltévé, hogy mindig keze ügyében essék. Ilyenkor történt, hogy pajkosságból szerepét elvették, s helyére a Dérincét tették. Kijött jelenetéről, a mohón nekiesett, olvasta, s tízszer is elmondta: atyám! oh atyám ! Szánj meg, atyám! ne adj férjhez, atyám! — míg észrevette, hogy tulajdonképpen ő az atya, s a szerep leányáé. — Este rendesen korán feljött, s korán felöltözött, hogy annál több ideje maradjon a szereptanuláshoz. Néha aztán pajkosságból ellopták szerepét. Látni kellett volna, hogy keresi, két kézzel tapogatva, hol az öltözőasztalt, hol levetett ruhái zsebeit, hol önmagát, növekedő kétségbeeséssel hangoztatva: szerepem ! — szerepem ! — hol a szerepem ? — ki vette el ? — hol van ? — itt volt! — Jézus Mária ! (pedig kálvinista volt). Majd aztán átkozódva, káromkodva, mintha nem is az a szelid jámbor ember lett volna, hanem bőszült oroszlán, kinek kölykeit lopták el. — Én azt hiszem, emlékezőtehetségének gyöngesége, annak hosszas elhanyagolásából eredt; utódaj volt, mely a vándorszínészeinek átka. Sok, sok éven át soha sem volt annyi ideje, hogy igazán megtanulhatta volna szerepét, a súgó után kellett elmondania, s így mikor aztán igazán meg akarta is tanulni, többé nem volt képes. Ez a baj a régieknél csaknem kivétel nélkül közös volt. Előadás alatt akkor csaknem mindeniknek folyvást kezében volt szerepe; a súgótól minden szót hallaniok kellett, különben zavarba jöttek. Szükségből eredt régi szokás volt ez, melyet a legjobb akarat és igyekezet mellett sem oly könynyű levetkőzni. A színésznek, emlékezőtehetségét fiatal korában nem szabad elhanyagolnia, akkor öregségére is hű marad, példa rá Egressy. Szilágyi Pál is a régibb színészek közül való volt. Katonaviselt ember, mégpedig huszár, a nagy Napóleon korában. Ő szövetséges fejedelem mint egyszer elbeszélt 20 aranya volt; a hosszas elbeszélés végén pedig, mikor az asztaltól felkelt, 200-at vesztett. Olaszországba is bement a nápolyiakat kompeskálni, s amint elbeszélte, egy fogadóban oly raklábat talált, melyből egész szakasza jóllakott, s még a tarsolyában is vitt el belőle mindenik. Tudniillik a mi kedves, jó Pali bácsink szerette társait mulattatni, s maga is jól mulatott, ha akadt oly együgyü, ki ártatlan tréfáit elhitte. — Mihelyt kardját szegre akaszthatta, visszatért a színészethez, s annak újra rendületlen vitéz bajnoka lett, mégpedig nem mint altiszt, hanem mint tábornok. Zeneképzettsége tökéletes volt; jobb Bartolót képzelni sem lehet, mert nemcsak énekes, de a maga szakmájában kitűnő színész is volt. Komikuma nem mesterkélt, túlzó, hanem egyszerű, finom, jellemző és igaz volt. Az volt, aminek lennie kellett. Némely szerepekre magas, sovány alakja megbecsülhetlen kincs volt. A magyar opera első alapítói közé tartozik, s a híres kassai társaságnak egyik vezértagja volt. — Becsületes, jó ember, ki senkinek sem ártott, de magán packázni sem engedett senkit. Volt is benne valami tiszteletreméltó, mi ahhoz a kedvét mindenkinek elvette. Sokféle ügyességgel bírt. Gyönyörűen billiárdozott; ha ő kezdte, az ellenfél nem jutott lökéshez, különösen szépen játszta a vesztő parthiet. Phaon kutyája (bocsásson meg Pali bácsi, hogy a nemes lényt kutyának mondom, de nyelvünk oly szegény, hogy legfelebb ebnek mondhatnám, pedig a boldogult emléke többet érdemelne!) bámulatosan ki volt tanítva. Zsebkendőjét, kalapját, stb. egy intésre előhozta. Pali bácsi ugyan azt beszélte, hogy utaztában mosdás közben gyűrűjét a közeli állomáson feledte, s Phaon, miután megmagyarázta neki, (csak magyarul értett) visszament, s rendkívüli gyorsasággal elhozta. De meg is becsülte : mindig magázta. Művészileg tudott fütyülni, hangversenyt is adott, s a közönség mindenütt és mindig el volt ragadtatva. Arra azonban nem lehetett rávenni, hogy a közönség láttára fütyöljön; csak a színfalak mellől hallatta magát. (Folyt. köv.) Lapunk mai számához félív van mellékelve.