Fővárosi Lapok 1873. augusztus (176-200. szám)
1873-08-08 / 182. szám
182-dik sz. Péntek, augusztus 8. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873-Előfizetési dij: Félévre..................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petitsor ...... 10 kr. Bélyegdij minden iktatáskor ... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ július—decemberi féléves folyamára ajánljuk a közönség figyelmébe. A nyomdai és papírköltségek tetemes megdrágulása miatt az „Athenaeum“ kiadó társulata kénytelen volt lapunk előfizetési árát évnegyedenkint ötven krajcárral fölebb emelni, vagyis a pár év előtti árra térni vissza. E szerint előfizetési ára félévre 8, évnegyedre 4 frt. Virágok közt. Hullnak a fáról apró levelek, A fa alatt én enyelgek veled , Beljebb az erdőn egy pár vadgalamb, A pásztor síp a völgyben, ott alant. Oh mennyi ábránd, mennyi szerelem, Ragyog szemedben, fán, fán, levelen, Forró a jég, a nap, a szív, a vér, Egy ilyen perc hány századdal fölér ! Oh volna csak szerelmünk kis virág, Mely addig élne, mig csak lesz világ ; Az volna csak a drága, hís vigasz, Mert visszahozná minden uj tavasz. Hajnalka. Tarka képek. ;Uti napló.) Gróf Lázár Kálmántól. (Vége.) Sok népdaluk a bort dicsőíti, minek különben is nagy kedvelői. Honfi dalaik majdnem megszámlálhatlanok, telve rajongó honszeretetettel. Hallottam egy szép dallamát tambura-kisérettel, mely így kezdődik : »KUVCSOO vagyunk, holen, a szivünk vas, győzni fogunk és átkunk üldözi azt, a ki jogainkat nem ismeri el.« Egy másikban ez fordul elő: »Hol lehetne zsákmányt lelni, jó fejeket lemetszeni, törökfejet haza vinni ?« Hazájuk történetében nincs oly nevezetesebb mozzanat, melyet meg ne énekeltek volna. Így keletkezett egy époszszerű költemény az 1802-ik hadjáratról, melyből egy pár töredéket adok Noé után. »Egy hegyi kakuk elröpült Mostárból, a hires bazárról és röpült Sztambulig, ahol a szultán meséjára szállt, és amíg ott nyugodott, megszólalt és szólt emígy három fehér napon át: » Oh az istenre, te hatalmas Törökország! mily bánat vár rád; neked nincs olyan urad, a ki látná a nagy veszélyt. Soraidat pusztítják a csernagóraiak, gyújtogatnak, rabolnak, fejeket levágnak és elviszik a nőket és gyermekeket. Várj még tizenöt napig és akkor megkapod a gyászpostát, hogy Bosniád keresztyénné lett és fehér templomokat fognak ott építeni harangos tornyokkal és az odsa helyét a pópa foglalja el.« A midőn ezt hallotta Aziz, a török szultán, sirni kezdett, mint egy kis gyerek. Jajgatott, panaszkodott s mindeniktől tanácsot kért; mondaná meg, hogy kormányozzon; ő nem tudja, ő már elvesztette a fejét. Megyen a szobájába, fehér papirost vesz elő és hosszú levelet ír a tengeren túli barátnőjének, az angol királynőnek, és megír neki mindent, ami történt. Panaszkodik levelében, hogy a raják élükre állították legnagyobb ellenségének fiát, Nikolát; panaszolja, hogy Danilo az orosz cártól kért ellene segélyt, s a cár keblére vonta Danilét és megcsókolta, mint a saját fiát.« Tovább ekként folytatja : »így adta a cár a fejedelemséget neki az én tudtomon kívül. És a mint Danilo a cettinjei térre ért, fegyverre hívta a népet és városunkra tört.« »A kraica, a mint elolvasta a levelet, fölnevetett és azonnal itt a nagy urnák. Vigasztalja és mondja: ne féljen, mert ő gazdag és küldött nyolcvan milliót mind egy veretű pénzben. Ezzel gyűjte harmincezer föbül álló hadait a szultán, és azokat két oszlopban küldi Cernagóra ellen, így indultak ki a sergek Sztambulból és mentek a sötét tengeren át. Ezt látta a fehér Vila (jó tündér) és könnyű szárnyon szállt a cettinjei rétségre és Knéz Nikolát fölkereste, megszólította, mikor még fen volt a hajnalcsillag és az ég még nem kezdett pirkadni. »Jó reggelt, fejedelem!« »Isten hozott fehér Vila, honnan jösz ily korán reggel ?« Sírva mondta Vila: »Sztambulból, a szultán városából jövök, két nap alatt nem pihenve. Amikor elindultam, számlálhatlan számú vad harcosok seregét láttam. Láttam és indultam.« Nikola, így felelt: »Míg Sándor cár és mások barátaim, mit árthat nekem a török ?« Búsan szólt a Vita: »Oroszországot a maga dolga elfoglalja és ha valóban támaszodra akarna lenni, akkor ma már az egész Bosnia a tied lenne, hőseid vérének ontása nélkül. Szerbiára sem szabad számítanod; az inkább hallgat, mintsem testvéreit keblére ölelje.« Erre emigy válaszolt a Knéz: »Ha azok nem is jönnek, eredj te, isten nevében, röpüld be a világot és hirdesd valamennyi szlávnak, hogy én fejemre fogadom, miképp meddig élek és amig Csernagóra szirtfalai össze nem omlanak, meg nem adom magamat, hanem hősiesen veszek el.« — Ekkor Mirko vajvodától jött levelet ad át Darinka a fejedelemnek, férjének. A levélben hosszasan van leirva a fekete-hegyiek vívott győzelme, mit hallva a fejedelemné, így kiált fel: »Áldott legyen isten neve! Még fénylik Csernagóra csillaga, mert ha nincs is barátja, vele van az isten !« Jellemző e költeményben az, amit ma már egyetlen európai nép költészetében sem találunk, hogy túlvilági lények (Vilák) közlekednek benne élő vezérekké, úgy mint a Homér »Iliad «-jában. »Ha tekintetbe veszszük — írja No — hogy a csernagóraiak harcainak föltűnő mozzanatai népdalokban vannak megörökítve, alig kételkedhetünk abban, hogy azokat tehetséges költő egy újabbkori éposz keretébe foglalhatná össze, mely éposz bátran megállhatna az indek és németek époszai mellett,s talán azonfölül az új és ismeretlen varázsával is bírna, mert ugyan bányán ismerik a fekete hegyek és Dalmácia sajátságos, vad hazafiságtól lángoló népét? és hogyan is ismernék, mikor még a magok értelmisége is szívesebben kacérkodik orosz rokonszenvekkel, és játsza a martyr szerepét, hogysem népét a külföld előtt bemutassa, eloszlatni törekedvén azt a sújtó ellenszenvet s feltüntetvén vadságuk mellett a szép tulajdonságokat is.« Sajnálom, hogy e nép megismerésére én sem fordithatok elegendő időt, miután a folytonos részidő visszatérésre kényszeritett. Alig érkezve meg Zárába, az ép Triesztbe induló »Lloyd»-gőzösre ültem. Nem bizva az idő javulásában, még a Fiume melletti öblöt sem nézhettem meg, melyről Salvator Lajos főherceg ezeket írja »Der Golf von Bukkari Porte Ré« című művében: »Vannak bizonyos helyek a világon, melyek megfoghatlan balszerencse miatt az emberek emlékezetéből kiestek és századokon át majdnem egészen feledékenységbe jutottak ; szépségük figyelem nélkül marad, előnyeik nem méltányoltattak. Ez volt a legújabb ideig az eset Fiume öblével. Nagy jelentőségére, melyet már a rómaiak is tulajdonítottak neki, senki sem gondolt. A régiségbúvárok még Jarsatica helyére nézve sem egyeztek meg, sőt némelyek e várost a Quarneróból egészen ki akarták tudni s Dalmátországba tenni át, azt vélvén, hogy ezáltal ama nézetnek, mely szerint Liburnia csak a Jedaniusig (a mostani Zemanjáig) terjedt, eleget tesznek. VI. Károly és I. Napóleon kísérletei: Fiume öblét felvirágoztatni, velök együtt sírba szálltak. Világító-torony nem mutatta a hajóknak az utat ama nagy és tágas révbe, vasút nem vitte oda a kereskedelmi belföldinek még szunyadozó közlekedését. Csak a magyarok abbeli törekvése, hogy a tengerig terjedjenek s ezen egy nagyobb ország jólétére nézve nélkülözhetetlen elemet megszerezzék, idézett elő Fiuméra nézve egy boldogabb jövőt. Ez uj korszak Fiume és a horvát partvidéknek a magyar monarchiához való csatoltatásával kezdődik. Már nehány hónap múlva világítótornyok lesznek fölállítva a legjelentősebb tetőkön s két vasút, egyik északról, másik keletről fogja az átszelt tartományok terményeit öble felé szállítani. Kedvező fekvése azonfölül ama kilátással is kecsegteti, hogy kevés idő múlva a dalmát forgalmat fogja az osztrák-magyar birodalom többi részével közvetíteni.« Utamban egész Triesztig két kedvenc eszmémmel foglalkoztam, melyeknek egyike különösen szoros összeköttetésben áll a fiumei öböllel. Az egyik az, vajda a magyar és olasz kormányok védelme alatt az Adriára kiterjeszkedő olyan halvédő és tenyésztő társulat jönne létre nálunk is, mint közelebb a német tenger partvidékein a császár és birodalmi kormány védnöksége alatt keletkezett és máris sok sikert mutat föl. Mennyivel több eredményt lehetne az Adriánál elérni. Milyen gyümölcsöztetővé lehetne tenni a halászatot, milyen könnyűszerűleg hozni létre osztriga telepeket, és mily haszonhajtóvá emelni a szivacs-kereskedést, s ezek együtt mennyire emelnék a szegény Dalmácia jólétét, mert milyen gazdagon jövedelmező kiviteli cikkek nagy mennyiségét szolgáltatnák Fiuméba. A másik gondolatom az Adria partjain állítandó »tengeri állatok észleldé«-jére vonatkozik. Ez nem uj. Fölszólalt már a mellett hirlapilag Vogt Károly is, kimillátva Ilyeszte II.: -Milományoak!-a nemzetgazdasági nagy jelentőségét. Az eszmét Darwin, Haeckel és más tekintélyek is felkarolták . Vogt Károly egy erre vonatkozó részletes tervet is nyújtott be Stremayer osztrák miniszterhez, az észlelde helyéül Triesztet vagy Miramarét jelölve ki; de a szép terv a bécsi minisztérium levéltárában aluszsza most is az igazak álmát. Hanem az ige időközben mégis testte len. Dr. Dohrns, egy német, magánpénzen ugyanis egy ilyszerű intézetet hozott létre Nápolyban, arra ötvenezer tallért áldozva, de ez az intézet a középtengeri állatvilág tudományos kifürkészését tűzte ki céljául. Nem érdemelné-e meg ezt az Adria gazdag faunája is ? És nem volna-e ennek valósítására módja Fiuménak, hol az intézet fölállítandó lenne. — A beléfektetett tőke erkölcsileg mindjárt gazdagon kamatoznék, később pedig anyagi hasznot is nagyot nyújtana. Még csak néhány sort. Triesztben hamar elvégezve dolgaimat, másnap már indultam hazafelé. Megvallom, nehezemre esett az Adriától való megválás. Az utosó percekben ragyogó fényben tűntek föl kedves élményeim. Még egyszer kimentem a tengerpartra s gondolatban búcsút mondtam mindennek, a sima víztükör fölött játszó sirálytól kezdve, le a tengerfenéken nyugvó aktimáig. »Visszajövök, visszajövök«, — suttogom a vaggonból is, kitekintve az öbölre. A lemenő nap fényárral öntötte el a tengert. De a midőn legjobban gyönyörködöm ragyogó arcában, a mozdony oly élesen fütyölt, mintha gúnyolt volna, s berohant velem egy sötét alagútba. A nászinduló. (Norvég beszély.) Írta : Björnstjerne Björnson. (Folytatás.) — Jó napot! — szólt halkan Mildrid, midőn ezelébe ért. Az apa, egy ideig bámulva tekinte leányára. — Te vagy az, édes gyermekem ? Nem történt-e