Fővárosi Lapok 1873. szeptember (201-224. szám)
1873-09-12 / 209. szám
kar vagy pedig a két szakál képtelen érintkezése, nem oly elbájolja a szemet. Mennyivel díszesebb a nők gyöngédsége és még a legügyetlenebbek is, mily nagy művésznők a barátságban ! Céline kerekded, búsos, kis szőke volt, domború homlokkal, pisze orral, minden alkalommal mutogatva fehér és hegyes fogait, nevetve minden ok nélkül, sírva minden bú nélkül, egy órában húszszor is megváltoztatva arcát, és mindig csinos, anélkül, hogy az ember okát tudta volna adni. Nagy szerencse e valódi történet elbeszélőjére nézve, hogy a szépség nincs alávetve meghatározásnak , mert teljes lehetlenség volna meghatároznom, hogy Mélier Céline mily bájjal hódította meg férjét és mindazokat, kik őt ismerték. Semmi különös szépség nem volt rajta, ha csaknem kerekded és tökéletes szabású termete, ragyogó arcszíne és két kis arcgödröcskéje, miket életemben soha sem fogok elfeledni, ámbár nem a legnagyobb szabályszerűséggel voltak elhelyezve. Lucile semmiben sem hasonlított Célinehez, és ha az ellentétek éltetik a barátságot, úgy az övék bizonyosan örökké tartó lehetett. A fiatal marquise egy fővel magasabb és jóval karcsúbb volt , már említettem , hogy későn fejlődött. Képzeljétek magatoknak Diána sovány és erőteljes szépségét. Láttátok-e már Cérot bámulatraméltó tájképein ama karcsú, hajlékony termetű nimfákat, kik egymás kezét tartva, a nagy fák körül táncolnak ? Ha Outreville marquise, egyszerű tuniqueban, fejékül arany nyíllal hajában, hozzájuk csatlakoznék, az élő kör kinyílnék, hogy helyet adjon neki, és a nimfák, egy testvérrel szaporodva, folytatnák táncukat. A véletlen különös szeszélye úgy akarta, hogy az arlangesi erdők tündére fehér krep-kalapot és rózsaszín taffetas-ruhát hordjon; a kerek kis polgárnő falusiasan volt öltözve : szalmakalap és lengő öltöny. — Mily szép tőled, hogy eljöttél! — szólt a marquisehez. Mentsetek föl az alól, hogy följegyezzem a csókokat, mikkel a két barátnő minduntalan félbeszakító társalgását. — Felőled álmodtam. Mióta vagy Párisban, szépem ? — Mióta férjhez mentem. — Tehát két hetet vesztettem el ? ez borzasztó ! — Ha tudtam volna, hol keresselek ! — mondá halkan a szegény marquise. — Nagy szükségem lett volna rád. — Hát nekem! Először is nézz meg jól. — ( Asszonynak látszom-e ? — Mondhatnának-e még kisasszonynak ? . i — Az igaz, hogy komolyabbnak, meglettnek látszol. e — Egy szót se többé avagy halálra kacagom magamat. — Hát te ? Lássuk csak ? Te még mindig a régi vagy. — Jó reggelt, kisasszony! . — Szolgálója, asszonyom. — Asszonyom! mily bájos szó ! — Ha jól viseli magát a reggelinél,úgy a csemege után asszonyomnak fogom nevezni. Emlékszel-e még arra, midőn asszo ]nyosdit játszottunk ? — Nem oly rég történt, hogy feledhettem volna. — Jőjön, kisasszony, majd körülvezetem a kertben. De ne nyúljon a virágokhoz ! Csevegés közben óriási csomó virágot szedett, s mely mögött egészen eltűnt. — Kegyelmezz szép kertednek, — mondá Lucile. — Először is megtiltom, hogy szép kertemnek nevezd el. Mindenki látja, mindenki ide jő; ez min- denki kertje! Szép kertem amott van a fal mögött. ] Ott csupán ketten sétálnak, Robert és én, te leszesz a harmadik. Jőj, látod azt az ajtót? Ki ér oda hamarább! ] Ezzel futni kezdett. Lucile követte, és csak ] hamar elhagyta. Céline kis kulcsot vett elő és kinyiította az ajtót. — Ez külön parkunk, — mondá. — E szárnyas virágú hársak csupán számunkra virágzanak. Itt sétálunk magányosan minden reggel a munka előtt, mert tudnod kell, hogy korán kelünk; megőriztem az arlangesi jó szokást. Azt nem tudom, hogy Robert mikint intézi, de hiába ébredek föl bármily korán, már ő fent van és nézi, mikint alszom. Jer csak erre. Ide az előbbi tulajdonos, nagy, nedves barlangot építetett, kagylókkal és szikladarabokkal kirakva, a közepén fősz-Apollóval. Robert ezt a békafészket há-romnegyedrészt lebontatta, s levegőt és világosságot vezetett be. Ő rendezett be mindent. Valóságos angyali ízlése van: építész, kárpitos, kertész, szóval minden! Ülj le csak kissé e mohapadra. Ne, ne, meg- s feledkeztem uj ruhádról. Az én ruhámmal mindenüvé le lehet ülni. Menjünk! t — Még ne! Oly szép itt a fák alatt! t — Majd reggelire visszatérünk. Nézd meg házunkat. Aztán megmutatom férjemet, most a gyárban van. Majd meglátod, mily szép! Emlékezel-e tréfáinkra ideáljainkról? Az enyém magas, barna volt, pödrött bajuszszal, és koromfekete szemöldökkel. Meg kell mondanom, kedvesem, hogy férjem épen nem hasonlít ez eszményképhez. Nem nagyobb mint a papa; haja gesztenyeszínű és csinos szakáll hord, mely olyan mint a selyem, mert borotva még sohasem érintő. Most már úgy vagyok meggyőződve, hogy ideálom ocsmány volt, és ha véletlenül az utcán találkoznám vele, megijednék. Robert kedves, szelíd gyöngéd, képzeld csak, sir ! Tegnap este mellettem ült, terveztünk, én előadtam szándékomat a gyermekek nevelésére nézve. Beszélni engedett, s fejét kezébe vette, mintha önmagába akarna pillantani. Midőn bevégeztem, szó nélkül megölelt, és én kényet éreztem végig peregni arcomon. Mily szép az a férfiköny ! A mama szeret ugyan, de így sohasem szeretett. Aztán nem is hinnéd, a férfiakkal büszke, feszes és néha borzasztó. Beszélték, hogy múlt évben munkásaink békétlenkedtek, és munkabérük fölemelését kívánták. Robert még jókor megtudta, egyenesen a bujtogatók közé lépett, és pillanat alatt helyreállt a béke ötven-hatvan ember közt. A házban mindenki fél tőle, engem kivéve. Ítéld meg, nincs-e okom, hogy büszke legyek erre! úgy tetszik nekem, mintha én igazgatnám e népet, mely engedelmeskedik neki. Oh ! Lucitem, mily bámulatos valami ez a házasság! Két ember egygyé forr, minden közös, egy lélekben két fél van. Ez itt szobánk, mit szólsz hozzá ? Kék szőnyegzetet választott, szőke hajam miatt. De hát mi is az a szőnyeg ? nem egyéb ruhánál, mely távolról diszít. Neked, fekete szemű barnám, alkalmasint rózsaszín selyem szőnyegeid vannak. — Úgy hiszem, — felelt Lucile álmodozva. — Hogyan úgy hiszed ? Hisz úgy felelsz, mint angol nő. Bizonyos pontig én is angol nő vagyok. Ne képzeld magadban, hogy ide mindenki beléphet! Titoktartók és gyöngédek vagyunk, és ha te, nem te lennél, nem is ültél volna ezen a karosszéken: tudod, hogy magam vetem meg ágyamat ? Az igaz, hogy Robert is segít kissé. Lucile nem felelt. Az ajtó kinyílt és Robert lépett be hirtelen, eldobva szalmakalapját. Midőn meglátta Lucilet, viszszahökkent és tiszteletteljesen köszöntötte. Neje minden tartózkodás nélkül nyakába borult, és bájos, egyszerű mozdulattal, a marquisera mutatva, mondá: — Robert, ez Lucile. Ez volt az egész bemutatás. (Folyt. köv.) A könyvolvasás hanyatlása. A könyvolvasás egy idő óta nagy hanyatlásnak indult. E sajnos jelenség annál meglepőbb, mert a népesség hazánkban folyvást szaporodik, a népnevelés emelkedik, tanulás, gondolkodás és tudomány nagyobb tért hódítanak maguknak, a művelt emberek száma egyre növekszik s az irodalmi osztály is naponkint uj elemekkel gyarapszik. E valóban kedvező viszonyok, amint látszik, csak épen a könyvolvasási kedv és vágy emelését hagyták egészen érintetlenül. Az írók, tudósok legnagyobb része ma is eleget olvas, hisz nekik az olvasás kenyerük és lelki táplálékuk is; de vannak írók, leginkább hírlapírók, kik annyira el vannak foglalva, sőt halmozva hivatásuk napi teendőivel, hogy csakis a nyugalomra szánt időt használhatják föl könyvek olvasására ; viszonyaikhoz képest ők is eleget olvasnak, részint kötelességből, részint élvezetből, s a szellemi téren mindazzal megismerkednek, ami csak érdekes, figyelemreméltó s a mellett hasznukra is válhatik. De már magáról a nagy közönségről bátran elmondhatjuk, hogy a sokoldalú és figyelmes olvasásnak nem nagy barátja. A könyvolvasás és írás, legalább mostanában szomorú »circulus vitiosus«-ban forog . Írnak az írók és olvasnak — ismét csak az írók. A szellem férfiai a tömeg feje fölött cserélik ki egymással gondolataikat. Ha tekintjük az értelmes, művelt emberek roppant számát, kik minket környeznek, az okszerű, sokoldalú nevelés örvendetes elterjedését s visszaemlékezünk — ne tovább, csupán az ötvenes évek nemzedékére, kénytelenek leszünk elismerni, hogy a könyvolvasás tekintetében hátrafelé — haladtunk. Hány emberrel találkozhatunk most a legműveltebb társaságokban is, oly emberekkel, kik maguk is műveltség hírében állnak, s mégis a jelenkor irodalmának legkiválóbb termékeit is legfölebb hírükből ismerik! A legtöbbje őszintén bevallja, hogy valamelyik lapban olvasott ugyan ismertetést azokról, de magát a művet »még« nem olvasta; álszeméremből a »még« szót oda teszik, el akarva hitetni velünk, hogy majd elolvassák, ha idejök lesz, csakhogy soha sincs idejük — erre. Még most is jól emlékszem, hogy mikor tanulókoromban az »Ember tragédiája« megjelent s az olvasó társaság könyvtárának meghozattuk, mily mohón kapkodtuk ki egymás kezéből; öten-hatan is olvastuk egyszerre, csakhogy hamarább hozzá juthassunk. S így volt ez akkor irodalmunk többi feltűnőbb jelenségével is; alig volt kis város, vagy kissé műveltebb, népesebb falu, hol egyik-másik családnál nemcsak a Jókai és Józsika regényeit, hanem a komolyabb irányú történelmi vagy bölcsészeti munkákat is meg ne lehetett volna kapni. És most? — minden könyvkiadó panaszkodik. Mi a változás oka? Annak tulajdonítsuk-e , hogy tán irodalmunk régibb termékei sokkal jobbak voltak a mostaniaknál ? Teljességgel nem akarhatjuk kétségbe vonni egy oly irodalom érdemeit és kitűnőségét, mely korának nemzedékét annyira meg tudta nyerni; de napjainkban már a legkitűnőbb termékeit sem fogadják oly melegen és nem olvassák oly hévvel, mint egykor a sokkal gyöngébb műveket. Akkor a harmadrendű könyvek is elég szívélyes fogadtatásnak örvendhettek, s legalább annyi érdeket, amennyit megérdemeltek , tudtak ébreszteni maguk iránt. Egy-két nevezetesebb könyv emlegetése, bírálgatása mindig napirenden volt a társaságokban. Úgy van-e ez most ? Hányan olvasták azok közül, kikkel naponkint találkozhatunk a műveltebb körökben, csak legalább az utóbbi pár év kiválóbb irodalmi termékeit ? Elolvassák amit azokról a lapok írnak, s ennyi elég a könyvek megismerésére. Nem tudjuk, hogy e tünemény oly »tünemény«-e, mely ami kint jött, úgy el is fog tűnni, vagy pedig oly maradandó baj, mely megrontja az irodalmat és közízlést. Nem szeretjük az ok nélkül való rémitgetést s nem is szoktuk sötét szemüvegen át szemlélni a dolgok állapotát. Szerencsére, a legtöbbször azok bizonyultak be hamis prófétáknak, kik kortársaik legszigorúbb bírálói voltak és keserves jeremiádokat csaptak a dolgok sajnálatraméltó folyása miatt. Irodalmunk, hála istennek, épen most elég egésséges, erőteljes állapotnak örvend. Bajjal, nehézségekkel gyakran kell küzdenie, de küzd kitartással, bízva a jövőben. Aztán az is távol van tőlünk, állítani, hogy a nagyközönség átalán véve nem olvas eleget, sőt ellenkezőleg nagyon sokat is olvas, hanem amit olvas, az a hírlap és nem a könyv, s a mi panaszunk csupán a könyvolvasás hanyatlására vonatkozik. Napjainkban az egész világnak csak az újság kell. Bátran, minden habozás nélkül kimondhatjuk, hogy a könyvolvasásban mutatkozó lanyhaság egyenesen a hírlapok »félelmetes« jóságának tulajdonítható. És ez így van másutt is, ha kitűnő írók csoportosulnak körülötte, nagyobb esemény az irodalom terén, mint bármily kitűnő könyv megjelenése. Hírlapirodalmunk leghűbb, legigazibb tükre korunknak. A francia lapok tele vannak emelkedett ékesszólással és szellemmel; a német lapok jóságát és sokoldalúságát hazai közönségünk nagy része — fájdalom ! — talán a magyar nyelvűekénél is jobban ismeri; az angol népies hírlap- és »magazin«-irodalom pedig a tökély igen magas fokára emelkedett, hogy e részben csakis az amerikai versenyezhet azzal, sőt ez utóbbit részemről hajlandó vagyok majdnem kitűnőbbnek és feladatát megközelítőbbnek tartani. Volt alkalmam Liptay Pál barátom szívességéből a legelterjedtebb amerikai néplapok, heti és havi közlönyök utóbbi évfolyamaival közelebbről megismerkedni és mondhatom, hogy a tudományok és hasznos ismeretek oly nagy tárházét, mint a »Harper’s New Monthly Magazine«, »Scribner’s Monthly«, »Lippincott’s Magazine« és »Appleton’s Journal« egy-egy számában föltalálható (nem is említve a népszerű tudományos folyóiratokat). 908