Fővárosi Lapok 1873. október (225-251. szám)

1873-10-19 / 241. szám

Cybo Veronika san­ giulianoi hercegnő. (Történeti elbeszélés.) Írta: Guerazzi. I. Az év legszomorúbb időszaka az ősz, a nap leg­­dúsabb órája pedig az alkonyat. Ez időszakban és ez órában közeledik sírja felé a nap, s ez a látvány pompás, nagyszerű. Délben e hatalmas égitest öszpontosítva tartja minden sugarát, hogy azokat hatalmasan lövelhesse szerteszét s ezáltal a természetet uj életre ébreszthes­se; de este felé ez az erő szétágazik, szélyelterjed,­­ s a napnak ekkor abban telik kedve, hogy minden világosságát az őt környező félgömbre szerteszét áraszsza. A menny boltozatját, mely leveti azúrkék köpenyét, az égi fény megaranyozza. A századok is igy szívják magukba ama nagy szellemek fényét, melyeknek uralma alatt álltak. A phőnixhez hasonlóan, ki saját máglyáját fa­héjból és mirhából rakja meg, a nap is bámulatra gerjesztő pompával ékíti sírját. Bíborvörös, arany, a drágakövek és tengeri kagylók pompás színeiből al­kotott színvegyülék veszi körül utósó perceiben. Az óceán remegve várja a dicső vendéget. Az egész ter­mészet izgatott, megfoghatlan bátortalanság lepi meg, de ennek dacára minden erejét megfeszíti, hogy ugyanabban a percben, midőn f­éltetője őt elhagyni készül, életerejét bebizonyíthassa. Az ember gondolatai pedig ilyenkor a távolle­vőkkel és a halottakkal foglalkoznak. Maga az érc­nyelv, a harang, panaszhoz hasonló hanggal hasítja át a levegőt. A dicső nap haldoklik. De haldoklása olyanéhoz hasonlít, a ki tudja, hogy nemsokára föl fog támadni. Egynapi teremtmények, forduljatok kelet fele s rövid idő múlva ismét győztesen és dicsően fog előt­tetek megjelenni! Félgömbünktől való rövid távol­léte alatt, ki tudja, hány hasonmásotok, megannyi élő levelek hulltak le az élet fájáról! S ha lehulltatok ___ „0i/__r„a teremtmények, még szomorú sírotok a föld belsejében! A titeket túlélő legkedveltebb lények fájdal­ma hamarabb csilapul le, mint ahogy a koporsó­tokra szórt levelek elhervadnak! A halotti lepel egészen, teljesen elfödött titeket! Némelykor a ré­gész tudománya kutatja fel sírjaitokat, s csak igen ritkán a későbbi nemzedék kegyelete. Mit reméltek a síron túl ? A halottak öröksége a feledés, vánkosuk a föld pora, társaik a férgek. Oh istenem! fogadd irgal­­masan ama szegények lelkeit, kik a földet elhagyják. II. Ha az édes mosoly, a lágy csók s a szerelem legszebb kései mind Vénus ölében voltak elrejtve, a mint azt költeményeiben az isteni Homér regéli, úgy joggal mondhatni, hogy Florenc halmai e várost oly szépen környezik, mint Cithére öve. »Oh, miért nem Toszkána az egész világ!« — igy kiáltott föl elragadtatva az a komoly lángész, kit Alfierinek neveztek; — se bámulatos szép táj képes volt homlokán egy redőt s szivében egy mási­kat elsimítani. De ime, az istenek mind elhagyták e hont, mely a nap gyönyöre volt, magunkra lettünk hagyatva. De dacára ennek, ama percben, midőn az iste­nek e földet elhagyták, szeretetteljesen nyugaszták rajta tekintetüket és palástjuk rojtjait mintegy ál­­dásként rázták meg, minek folytán a környék leve­gője ambróziából és balzsamból lett alkotva, s a leg­­roszabb és legkártékonyabb szélvész sem volt addig képes e dicső alkatrészeket elűzni. A babér- és mir­­tus-erdőkben ma is a régi hires lantok utósó zengé­sei susognak lágyan. A halál ugyan lecsukta hirneves dicső költőnk ajkait, de azért a mi csarnokaink, törvénykezési ter­meink és templomaink ezeroszlopzatú hajói közt még most is az ő végső igéik viszhangzanak. Mily szépnek tetszik Laura arcán a halál e gyönyörűséges földön! III. Iszonyatos történet az, melyet most el akarok mondani. A Salviati-féle villában, mely ott emelkedett a Florencet környező gyönyörű halmok egyikén, kez­dődik e történet, melynek elolvasására nem hívok fel senkit, a kinek nincs kedve hozzá. November elseje volt 1637-ben. Toszkánában III. Ferdinánd uralkodott, a halhatlan, dicső emlék­­zetü, alattvalóit atyának szerető" fejedelem, a­mint bizonyítja ezt a sírfelirat, melyet számára az udvari költő irt. A villa oly szép volt, hogy tündérek is szívesen választhatták volna lakásál, de azzal, hogy tüzete­sebben leírjam, nem akarom időmet vesztegetni. Mi­óta észrevettem, hogy a törvény szolgái, kiknek hi­vatásuk az adósok bútorait lepecsételni és összeírni, Scott Walterhez és Balzachoz hasonlóan veszik lel­tárba a bútorokat és öltönyöket, föltettem magamban, hogy egészen e tisztelt egyéniségeknek engedem át az ilyféle leírások dicsőségét. Csak annyit akarok megemlíteni, hogy az egyik szobában sárgacsíkos, kék damaszt függönyökkel ellátott menyezetes ágy volt, köröskörül pompásan aranyozott faragványokkal díszítve. Ez ágyban pedig egy igen szép fekete-fürtös gyermek aludt. Szempillái a selyemhez hasonlóak s hosszúk, arca virágzó, ajkai pedig tüzesek voltak. Egészen a Bronzino »Ego dormio, sed cor meum vi­­gilat« festvényén látható gyermekhez hasonlított. Kis kezével időnkint egy szúnyogot hárított el, mely ajkai és orra körül alkalmatlankodott. Ajkait dühö­sen bigyeszte, orrát pedig mérgesen fintorgatta, mert a szúnyogcsípés által előidézett viszketés volt a leg­nagyobb fájdalom, mit eddig rövid gyermek életében érzett. Félig nyitott szemekkel aludt, mivel a lég hullámzásában gyakran hangos kacaj és víg­beszéd hangjai zavarták álmát. Olyan hangok voltak ezek, minek akkor szoktak keletkezni, midőn a vendégek fesze a bor hatalmának enged s a lakmározási jókedv zajosan habzik, némelykor ugyancsak emelve az átalános derültséget, de gyakran vérrel mocskolva be az ünnepi asztalt. Salviati Jakab lovag, San Giuliano hercege, e napon nemes barátjait nagy, fényes lakomára hívta volt meg, s noha a lakoma alatt gyakran szórako­­zottnak látszott, mégis valódi nemes emberhez illően teljesítő házigazdái tisztét mindenki iránt. A ven­dégeit lekötelező udvariasságban az úrnő sem állt hátrább: Cybo Veronika, a Massai hercegi család sarja és Salviati neje, ki bár gőgösebb és büszkébb volt, mint gyöngéd nőhöz illik, de azért szükség ese­tében ugyancsak tudott uralkodni magán, és hogy a legszeretetreméltóbb házi­asszony legyen. A Salviatik abban az időben, mint mindenkoron, Florenc legelőbbkelő családjaihoz tartoztak s a Me­­diciekkel vérrokonságban álltak. Igaz, hogy a Sal­­viatiak némelykor a Mediciek élete ellen törtek, s hogy gyakran a Mediciek sem voltak igen gyöngé­­dek e nemes rokonaik iránt, a mint ezt a híres Pazzi­­féle összeesküvés is bizonyítja, melynek következté­ben az uralkodó nem átalotta Salviati Ferenc ura­mat, ki pizai érsek és bíbornok volt, a Palazzo Vec­chio ablakára fölakasztatni; de ez korántsem gyön­­gíté a rokoni kötelékeket, sem nem zavarta meg a kö­zöttük fenálló barátságot, sőt ellenkezőleg úgy tűnik föl előttem, mintha őket a hóhér kötele még szoro­sabban fűzte volna egymáshoz. (Folyt. köv.) A cárnék életéből. (A »Revue des deux mondes« okt. elsei füzetéből.) (H. S.) Moszkvában van egy ódon palota, me­lyet I. Miklós cár visszahelyeztetett eredeti állapo­tába. Ez a cárok régi palotája, melyet az oroszok — egész magyarosan hangzólag — »Terem«-nek hívnak. Csak öt szobából áll, hat sokszínű torony­nyal, orosz stylü szent képekkel és falfestvényekkel ékítve. A lak egész berendezése a régi orosz ízlés­nek felel meg: sok fény, sok aranyozás, sok szín, kevés kényelem, kevés ízlés. Tele van rakva min­denféle ódon bijouterie­vel és ritkasággal, a mi csak századokon át a cárnőknek élvezetet vagy mulatsá­got szerezhetett, a szent képtől a gyermekjátékig. E palota, melynek neve oly magyar hangzású, sok ideig volt az orosz cárok lakása, s felső részét min­dig az apácai zárkózottságban élő cárnők foglalták el. A cároknak a vallás sok akadályt képezett nő­­süléseikben. Addig, míg Oroszország több apró feje­delemségre oszlott, a moszkvai, mojalski, tveri és k­azani fejedelmi családok rendesen összeházasod­tak. De mikor Oroszország egygyé lett, a cári leá­nyok sem külföldi fejedelmekhez, sem belföldi urak­hoz , mint »rabszolgákhoz« férjhez nem mehetvén, többnyire apácákká kellett lenniök. Csak a protes­tantizmus terjedése segített rajtok. A cárok azon­ban, hatalmuk növekedésével, eltulajdoníták azt a bizánci szokást, hogy verseny útján választottak ma­guknak feleséget. Tudjuk, hogy a kilencedik század­ban Euphrosina görög császárné tett úgy először, hogy meg akarván házasítani fiát, Theophilt, ki csak tizenkét éves volt, követségeket küldött Európa és Ázsia minden tartományába, hogy vigyék el neki a legszebb leányokat. Ezeket aztán összegyűjtő palo­tájának nagy termébe és arany almát nyújtott fia kezébe, hogy azt szive választottjának adja át. A fiú kit a versenyző szépségek közül leginkább egy Ica­­sia nevű leány bajolt el legjobban, zavarba jött és vele a társalgást igy k­ezdé meg: »A nők sok rosz­s­nak okai«, a mire a nő szerényen felelte: »De sok , jónak is kútforrásai.« A fiatal ember, e szék által s meglepetve, megharagudott, igen eszesnek tartá Ica ■­­­siát és az almát a Paphlagoniából való Theodorá­­­­nak adta. Emlékeztet ez a zsidó Eszter történetére. Minthogy Oroszország a 15-dik században egé­szen bizánci befolyás alatt állt, ez időben már az orosz udvarnál is e keleti szokás uralkodott. Nagy Iván neje görög volt és az udvart görög tudósokkal és görög szokásokkal árasztotta el. A görög iroda­lom sok termékét ültették át az oroszba, s főleg a »Kegyes Philaret« életrajza tetszett nagyon a moszk­vai női társaságnak. E könyvben van leírva az, hogy Irén görög császárné, a nyolcadik században, fiának , Konstantinnak megházasításánál épen úgy járt el, mint Euphrosina követei; bejárták Anatoliát, Bulgá­riát, a kazánok földjét és Olaszországot, hogy a csá­­szárfinak méltó hitves­társat keressenek. A követség beszállott a szegény Philarethez is, ki szívesen látta őket. A követek megbámulták már idős nejének szépségét, ki már nagyanya volt és unokáknak ör­vendett. Ekkor mondák el a követek utazásuk célját és erre a fiatal leányok is előjöttek rejtekhelyükből, közülök Máriát, kilenc társával, Konstantinápolyba küldték — a császár bírálata elé. Mária, mielőtt a versenytérre léptek volna, azt indítványozta, hogy kössenek szövetséget, s a­ki győz, köteles legyen a többit is tisztességesen férjhez adni és róluk gon­doskodni. Csak a gőgös Geronteia nem egyezett bele s mivel nem ő, hanem Mária lett a győztes, ő beválta szavát és gondoskodott versenytársnőiről. A­mit a Philaret-mese tartalmaz, az a 15-dik században valósággal megtörtént Oroszországban. Onnan is elmentek a követek mindenfelé a cárnak feleséget keresni, azzal a rendelettel, hogy minden szép leányt, szegényt vagy gazdagot, nemest vagy nem-nemest bemutassanak, mert a cár nem tesz kü­lönbséget a »rabszolgák« közt. Iván, ki a »rettentő« melléknevet vívta ki, 1546-ban szórül szóra ezt az útlevelet adta követeinek : »Elküldtem N. és N-t és megbiztam őket, hogy megvizsgáljanak minden leányt, ki nekem való menyasszony lehet. Mikor ez a levél hozzátok ér, azok, kiknek eladóleányuk van, azonnal elindulnak vele Nagy - Novgorodba. Azok, kik közületek elrejtik leányaikat és nem vezetik őket a mi bojárainkhoz, kegyvesztést és borzasztó büntetést vonnak magukra. Körözzétek levelemet magatok közt, anélkül, hogy egy percig is magatok­nál tartanátok.« E levél elküldetett Novgorodba és ilyen küldetett minden tartományi fővárosba. A városokban aztán kiválaszták a legcsinosabbakat és ezeket a fővárosba küldték. Ily különös módon leg­először a görög nő fia, Vassili Ivánovitch nősült. Ezerötszáz fiatal leányt vittek Moszkvába Oroszor­szág minden részéből, családja kíséretében. Mily sok­féle érdek versenyzett itt az ártatlan leányokkal! Mert míg ezernégyszázkilencvenkilencet megaláz­tatás, családi veszteségek és áldozatok értek, ad­dig egyre hatalom, dicsőség, befolyás várakozott! A második cár, ki így nősült, »rettentő« Iván volt. Mikor ő harmadszor házasodott, kétezer nemes és nem-nemes fiatal leányt hozatott maga elé. Hosz­­szas bírálgatás után eleintén huszonnégyet, azután tizenkettőt bocsátottak versenyre. Orvosoknak és szülésznőknek kellett véleményt adniok. De a tizen­kettőt minden tekintetben egyenlőknek találták.Végre hosszas habozás után, a cár magának Sobakikine Marfot, fia számára pedig Saburof Eudoxiát választá feleségül. A versenyre bocsátott fiatal leányok egy­­ nagy házban együtt laktak, s mindenik szobában­­ tizenkét ágy volt és mindenikben egy trón állt, melyre­­ a cár leült, aztán mindenik fiatal leány eléje térdelt és miután a cár kedve szerint megszemlélte, drága gyöngyökkel körül varrt zsebkendőt vetett a lány lábaihoz, aztán pedig visszavonult. E szokás annyira átment az oroszok erkölcsei­be, hogy Romanos Elek, mikor özvegy lett, megláto­gatta Matvéef bojárt és meg lévén lepve a házában lévő csinosság és rend által, bemutattatá magának Folytatás a mellékleten. 1046

Next