Fővárosi Lapok 1874. június (124-146. szám)

1874-06-03 / 125. szám

Szerda, junius 3. 1874. 125. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. u. földszint. Előfizetési díj: filérre ....... 8 frt. negyedévre.......................­ Kegysletik a nanogi utáni napokat kivév. mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. A szellemek strike-ja. A temetőt szél járja át. A toronyban éjfélt ütött, Kecseg a korhadt fakereszt A düledező sír fölött. Dagad a sirdomb s úgy mozog Mint vakandtúrás gyep alatt, S íme fehéren, mint a fal, Előlép egy nagy rémalak. Előlép s csontkarjával int Észak, kelet, nyugat felé, S fölremeg rá a temető, S ahány szellem, mind jön elé. »Halljátok csak ! — vihognak ők, ■— Mily hihetetlen vakmerés, Elégetik a holtakat És nem lesz többé temetés. Sőt nem lesz többé temető, A kripta vig lakóra vár, A szellemnek hely nem marad, A honnan kísérteni jár. Hamuvá égetnek legott És skatulyába tesznek el, Később holmi rongyok mellé Kasznitetőre tolva fel. S ha mi — ősi szokás szerint — Onnan járunk kisérteni, Azt mondja még a gyermek is : Ni, tán a bábunk ugra ki! Nem, nem , mi ezt nem tűrjük el! Ez ellen óvást emelünk ! A sötét éjnek urai, Azok örökre mi leszünk !« * Régi dolog, hogy a szellem Egy jogától el nem áll: Szellemének tette ellen Örökösen protestál. Gr. Zichy Géza: Ideális lelkek. (Elbeszélés.) irta: Endrő­di Sándor. (Folytatás.) A mi a bazsarózsa-utcában látható volt: minden tárgy és jelenség megilletődést, meghatottságot mu­tatott. Ködfi előtt elveszett az éj szépségeinek és köl­tészetének nagy része ; ő jobban megszokta a söritalt, mintsem néhány nyomorult pohár kihozta volna ren­des kerékvágásából s megzavarta volna természetes vérkeringését. Ahhoz pedig, hogy valaki a tavaszéj csodáit kellő mértékben tudja méltányolni (különö­sen, ha a tavaszéj egy szűk sikátor falai közé szorul) szükséges a vér szokatlanabb izgalma, bizonyos ter­­mészetellenesség, mely nyílt ellentétben áll a rideg józanság koldusnyomorúságaival. — Mily fenséges éj! — kiáltott fel egyszerre Ti­hamér. Ködfi (ki még folyton Felhösit bámulta) lelke­sedetten mondta utána. — Valóban, fenséges éj ! — Megszállt az ihlet! Agyam ég, szédül. — ri­adt fel újra Tihamér s erősen megragadta Gusztáv karjait. — Gusztáv ! nincs nálad plajbász ? — Nincs, de mindjárt elérjük lakásomat.... — Siessünk ! S rohanni kezdtek. Ha valaki látta volna őket, így rohanva és közbe-közbe dülöngve, minden egye­bet gondolt volna, csak azt nem, hogy e sajátságos futás eredetileg az ihlet következménye. Tihamér ha­sonlított egy széllel űzött felhőhöz s Gusztáv úgy csüngött karján, mint egy melléklet ködből, vagy árnyból. Felvették a szellemvilág alakjainak bizarr kinézését s ha lépteik nem okoznak zajt a kövezeten, bizonynyal két kisértetnek nézik őket, melyek a fal mellett tovasuhannak. . Tihamér a suhanás dacára, mely bizonyos len­gést feltételez, bizonyos távolságot a durva talajtól, egyszerre megbotlott s majdnem orrára esett. A bot­lást egy gyors káromkodás s egy sikoltás követte. A káromkodás Tihamér ajkairól, a sikoltás egy közeli ablakból hangzott. Tihamér miután rendbe szedte magát s minden erejét megfeszítette, hogy újra egyenes állást foglal­jon el, a sikoltó ablak felé fordította arcát. Egy fehérbe öltözött nőalakot látott az ablakban. Meghökkent és majdnem sóbálványnyá válto­zott. Savaszina szemét oda meresztette a fehér alak­ra és nem tudott továbbmozdulni. E költői jelenség, a­mint a holdfény arcára hullt s a leomló fürtökön is végig folyt; ez ábrándos, és szelíd tekintet egy isme­retlen ház földszinti ablakából; ez epedés, e szépség ily magányosan s ily tündéri alakban megtestesítve, feléje tündökölve: mindez nem hétköznapi zavarba hozta Tihamért. A csodálatos alak szemben ült vele. Mintha valamely boszorkányvarázslat egyszerre oda­­büvölte volna. Nem álom volt, de létezett: ingott, fe­jét mozgatta, könyökével az ablakpárkányon pihent, nem úgy mint képzeletének alakjai, melyek a felfe­dezés első gyönyörei közt rendesen szárnyakra kel­tek s mindörökre, visszahozhatlanúl tovasuhantak. Ez a valóság legszebb s meglepőbb játéka volt. Majd­nem hihetetlen és mégis igaz. A durva, prózai való­ság iparkodott az álmokat megszégyeníteni. Dacolni látszott a költő vádjaival s megmutatta erejét, mire képes. Tihamérnak nem kellett attól tartani, hogy valamely váratlan esemény (az istenek szeszélye) ez alakot ködgomolyra bontja fel s szétmossa a levegő­ben. A hófehér alak ott maradt továbbra is s minden vonása elárulta, hogy él! Tihamér egy ideig küzdött a kedves meglepetés hatásaival; nem törődött vele, hogy Gusztáv úr erő­sen szemügyre vette s minden áron tovább akarja vonszolni. De nemcsak a meglepetés hatásaival, saját gyávaságával is bírókra kelt. A sör korántsem pá­­rolgott el még annyira fejéből, hogy bátor ne lehes­sen. Az izgalom kisebb-nagyobb mértékben vakme­rőkké teszi az embereket s Tihamér érezte, hogy e csodálatos pillanat hőssé alakítja. Megszűnt gyáva lenni s felhasználta az ihlet és a mámor perceit. Ki­szakította magát Gusztáv karjaiból s előrerontott. Közvetlen az ablak előtt hadarni kezdett: — Venus, Diána, Psyche, Roxane, Euridice, He­lena, ti a nagy mindenség csodálatos, bűvölő halha­tatlan, örök ideáljai, — egy alakot öltöttetek-e ma­gatokra, hogy szememet megvakitsátok ? Istennő, ne hozz zavarba! Valld be, hogy most hagytad el az eget s leheletlábaid még nedvesek a mennyei ma­gasság harmatcseppjeitöl. ... Ki vagy ?! Szólj, mert megőrülök. . . . Gusztáv előretört a homályból, hogy megmentse barátját. — Kisasszony! — szólt Perjei Tildához. — Íme bemutatom önnek Felhősi Tihamért. . . . Tilda felsikoltott. Tihamér és Gusztáv egymásra néztek. Tilda elpirult s valamit hebegett. Nem lehetett érteni, mit mond. Hihetőleg az angyalok beszédét akarta utánozni. Az éj e regényes alakjai az első za­varban nem tudtak egy becsületes mondatot kisütni. Az ideál nem kevésbbé szeretett volna a föld alá búj­ni, mint a merész lovagok, különösen Tihamér, ki ek­kor már ismét kezdett a hősbül visszafelé alakulni. Mint sötét vészfelhő, lebegett egy ideig felettük a pau­za ólomszárnya s elnyomta agyvelejük könnyű gon­­d­­latait. Végre is Gusztáv törte meg a csendet: — Igen, Tilda kisasszony, a mai naptól kezdve Felhősi Tihamér jóbarátom, a kinek szép költemé­nyei mellett annyiszor lelkesedtünk. Tilda csak egy sóhajt hallatott: — Ah! De ez »ah!« mindent elbeszélt s oly romantiku­san hangzott, hogy Tihamér lassan kint kezdett ma­gához térni kábultságából s képes volt ismét be­szélni : — Valóban? . . . szerencsés lehettem a kisasz­­szony tetszését megnyerni ? Mily boldogság! Mily fényes kárpótlás a század közönyével szemben! s mily meg nem érdemlett jóság az ön áldott szivétől! — Oh, uram. . . . — Igen kisasszony, e naptól kezdve számitom életemet, mert ön adott vissza engem újra az életnek. Az átszenvedett évek után ime­ egy boldog pillanat, mely mindörökre feledhetetlen marad. Gusztávnak nem nagyon tetszett a lelkesedés. Megrémült e gyors fellobbanástól; barátja nagy szen­vedélyei komolyan aggasztották őt. Azonnal (bár mégis későn) megvillant agyában a gondolat, hogy elvesztheti Tildát s képes lett volna rögtön felordita­­ni a fájdalomtól, mint egy szívig sebzett vad ; de at­tól tartott, hogy ezzel zajt csinál. Tűrni kényszeri­­■tette lelkét, megfékezte indulatait s e nemes törek­vésben sok része volt annak, hogy Felhesit nem szűnt meg folyton bámulni rendkivülisége miatt. Legyen ez est egészen az övé, az ünnepelté; a holnapot majd ő fogja felhasználni s Tilda ma ingadozó hajlamait másnap ismét egyensúlyba hozza! — Hogy tévedtek e magányos utcába, Felhősi úr ? — kérdé Tilda csöndesen. — Én imádom a magányt! — válaszolt Tihamér. — Ah, én is ! — sóhajtott Tilda. — A magány a szellem legjobb tanítója, — je­gyezte meg Tihamér. —• S az éj csendje bizalmasabb világok megte­remtője, — egészítette ki a kisasszony. — Nincs szebb mint a csillagos, csöndes éj! — sóhajtott a költő. Tilda lesütötte szemét. — Kegyed szereti a költészetet ? — kérdé Ti­hamér. — Végtelenül! — volt a válasz. Gusztáv úr fészkelődni kezdett. — Mintha egy kissé hűs lenne, — szólt Tiha­­mérhoz. — A kit a költészet melege hevít, az nem fázik sohasem, — felelt amaz méltóságosan, mindazáltal öszszébb vonta kabátját. (Folyt, köv.) Garbas kapitány. (Francia beszély.) Írta: Pontmartin. (Folytatás.) Beszédem alatt hősies arca bánatos jelleget öltött. — Ezt csak a megtorlás törvénye követelte! — szólt. — Ez a rettenetes harcok következménye ! Majd kimondhatlan jósággal megfogva kezemet imigy folytatá: — Paolo ! Ön kegyetlen volt ugyan hoszúállá­­sában, de megbocsátható az. Ama véres esemény, melyet ön nekem elbeszélt, válaszfal legyen múltja és jövője közt. Paolo Garba calabriai pásztornak, amaz embernek, ki az ellene elkövetett árulást tőrrel bo­­szálta meg, nem szabad többé léteznie; ő meghalt, ő agyonlövetett a martoranói ároknál. Ön ezentúl Paul Garbas lesz, először a sereg gyermeke, majd katona, kit az egyenruha ujjáteremt s a lőpor megtisztítand. Óhajtja-e ezt ?

Next