Fővárosi Lapok, 1874. július (11. évfolyam, 147-173. szám)

1874-07-01 / 147. szám

Előfizetési fölhívásunkat a julius-decem­­beri folyamra ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 forint. A posta-utalványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők be: a »Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába.« Húsz év múlva. (1871.) Régi szeretőmet láttam ... Mintha csak a másvilágban, Vagy álomban legalább. Mint egy ködfátylon keresztül, Melyben árny kél s tovarezdűl, Mint a tünde délibáb. Népes utcán jött rám szemben, S a mint ismét tova lebben : Olyan ismerős nekem ! Csak utána néztem szófián —■ Vájjon ő volt-é valóban ? Mégis olyan idegen ! A­mint utójára láttam, Ragyogó tündéri bájban, Most is előttem lebeg, Sarkig omló éj­ hajakkal, Égő rózsaszín ajakkal, S­ok azok a szép szemek ! Azt hivém, hogy lelkem tükre, Fátyol alatt, mindörökre, Képét igy megőrzi bűn ; S ha föllebben álmaimban, így látom meg szépen, ifjan, Mindörökre gyönyörűn. Aztán szétvetett az élet, S bár szivem rég a másé lett, S őt is régen birja más : De ha néha-néha még föl- Lebben : a tündéri képből Nem veszett el egy vonás! S álmomban ha föl-föltünék : Bárha képe olyan hű még, Szivem höbben még se’ ver. Bár vakító ragyogása, De csak szépsége varázsa Tölte ámulattal el. Mint művészi kép a vásznon, Bár szinte megbabonázzon, De belé nem szeretünk : ügy az emlék s álom vásznán, Túl a szenvedély hő láttán Képe ha előmbe tűnt. Oh mért kelle igy, imerten Látnom őt! Vagy mért feledtem, Hogy ő is vénül velem ! Hogy azóta húsz esztendő........ S hogy a szépség is veszendő, Nem csupán a szerelem ! Szász Károly. A társaság színe. (Beszély.) Degré Alajostul. Végre a sok nevelő, gyám, gondnok és nagy­bátya beszélhet a falaknak. Lajos urfi huszonnégy éves! Fel is sóhajtott szive mélyéből. — Most tehát tetteimnek s vagyonomnak korlát­lan ura vagyok ! — és teljes életében először kezdett komolyan gondolkozni — — tán arról, mikint foly­tassa a gazdaságot ? Majd bizony, hát vakandok, hog a földet túrja! Vagy arról, minő pályát válaszszon? Mire a pálya annak, ki kétezer hold birtokosa. Csen­­héjázóbb, ő a világban szerepelni vágyik. »Szerepelni ám, de ehhez sok kell. Tartsunk szemlét« — se gondolattal tükör elé állt. »Külsőm ki­fogástalan, eszemet tanáraim nem nagyon magasz­talták, ez csak annyit bizonyít, hogy nem vágyó szobatudósnak való, mert a vígcimborák és pin­érek lángésznek kiáltottak ki, valahányszor egy-egy talp­raesett mulatságot rendeztem, s miután kitűnőn tán­colok, tehetségeim olyanok, minekkel a világban sze­rencsét szoktak csinálni. De hol tegyem a kísérletet? Falun? Mit ér a gyémánt, ha földbe van elrejtve? Ehhez nem vagyok elég szerény. Akarom, hogy cso­dáljanak, rólam beszéljenek, s nélkülözhetlen legyek. De hol ? A fővárosban ? Egy csillaggal több vagy kevesebb az égen senki sem tűnik fel, s hogy túlra­­gyogjam valamennyit, ezt képzelni nem vagyok elég elbizakodott. Igényeimnek, vágyaimnak csak vidéki város felel meg. Ott mindenki ismeri egymást, az egész mivelt társaság egy családot képez, az ember szép tulajdonai inkább kidomborulnak, s a­ legjobb ajánlólevél négy lovat jól hajtani, pedig ehhez mű­vészileg értek, annyira, hogy egy szellemdús és ün­nepelt delnó az őszi futtatásnál azt mondá rólam : va­lóságos kocsisnak születtem. Négy lóval egy kisvá­rosi hölgy szívének legmélyebb rejtekébe lehet be­vágtatni, míg a nagyvárosi előtt csak úgy van értéke, ha kincses kocsit vontat maga után, a falusi liba pe­dig rá sem hederít, mig vőlegényt nem hoz. El tőlem főváros és falu ! a fővárosba több furfang kell, falura pedig nagyobb balek. Határoztam, éljen a kis város !« E pillanattól kezdve tervét kivinni volt minden gondja; inasát kárpitos kíséretében L. .. városba küldé valami alkalmas szállást fényesen berendezni, maga pedig hét vármegyére szóló négyes fogat össze­állításán fáradozott. Öt héttel később, egy bűbájos őszi napon, s hoz­zá még ünnep is volt, . . . a valóságos mozgalom ütött ki; a lányok szebben öltöztek, az asszonyok pe­dig nem akartak háttérbe szorulni; a férfiak két­­annyi szivart füstöltek fel, mint egyébkor, mert az utcai ácsorgást csak el kellett ölni valamivel. E napot megelőzőleg fölemlítendő, hogy mér he­tek óta a város színe másról sem beszélt, mint Kar­­taly Lajosról, ki széles Magyarországon e várost vá­­lasztó lakhelyéül, pedig ötezer hold birtokkal nagyon válogathatott. Az szerényen nagyított, ki a kétezer holdat ötezerre növesztő, legtöbben tiz és tizenötről beszéltek. — Honnan jutott e városnak ily szerencse ? — volt az átalános kérdés. — Kies fekvése,. . . egésséges levegője, hires bora, — találgatók az öregebb urak. — Kedélyes táncvigalmaink, jó cigányzenénk, mű­kedvelő előadásaink hire, — bizonyítgatják az ifjak. A fiatal nők csak mosolyogtak, mintha rejtelmes mosolyuk mögött e gondolat rejlenék: szépségünk vonzereje. Egyik lányka valamely császárfürdői bálban jól mulatott egy déli ifjúval, ki tömérdeket bókolt neki, nincs kétsége, hogy az idegenben őt fogja felismerni, ki az ő kedvéért választó itteni lakását. A másik visszaemlékezett, hogy a nemzeti színházban egy ret­tentő kardos dráma előadásán szive szerint magát ki nem sírhatta, mert valaki a látcsövét róla le sem vet­te ; azóta ébren és álmában e daliás alak lebeg előt­te ; bizonyosan ő az, ki eszménye hollétét fölfedezvén, most siet közelében élvezni a boldogságot. A harma­dik a futtatásnál váltott néhány szót szomszédjával, kinek eredő tekintetét máig sem képes feledni; az ide­gen nem lehet más, mint a kiről azóta oly fellengzőn ábrándozik s ki őt most felkeresni siet. A város vidéki levelezője nem hagyta magától elvitatni az érdemet, hogy az ő tolla tette oly vonzó­vá a várost; ő ecsetelte a lapokban oly műveltnek, kedélyesnek s családiasnak az itteni társaséletet, hogy ez uj Monte Christonak kedve jött ide települni. Ily eszmék járták izgatottságban a városkát, mig Kartaly Lajos ur szállásán a kézművesek serege derekasan szépített, díszített és rendezett. Végre minden elkészült s beköszöntött a nagy nap, melyen az uj üstökös meg fog jelenni. Ez talpra villanyozta az egész város szine-javát. Az országútról bevezető utcákon kisebb-nagyobb csoportok alakultak, kiváncsian várva a bevonulást. Körülbelől négy óra tájt, természetesen délután, hatalmas lódobogás közé ostorcserdítés vegyült. A folyamatban levő beszélgetések félbesza­kadtak. — Ő az! — Már jön! — Lássuk, lássuk ! — hangzott mindenfelől. És a porfelhőből gyönyörű négyes fogat bonta­kozott ki. A kocsiban Kartaly Lajos ült. A kiváncsi szemek majd elnyelték. Midőn a kocsi a főutcából a nagy térre kanya­rólt, mint villám csapott le a lovak elé egy papiros­sárkány, melylyel ott nehány mezítlábas gyerkőce futkosott. A lovak megszilajulva, mint valóságos sárká­nyok ragadták a kocsit. A kocsis kétségbeesve küz­dött a megvadult állatokkal. A közönséget roppant ijedelem fogta el, ami fokozódott, látván hogy a sze­rencsétlenség elkerülhetlen, mert a fékezhetlen lovak egyenest a várost átmetsző mély és meredek árok felé vágtattak ; az árkon két kőhíd vezet át, de a kocsis nem volt képes a híd felé terelni őket. Volt futkosás, mi a lovakat csak jobban vadítá. Mindenki lélekzete visszaszorult, némelyek elfordulva tenyerü­­­ket szemükre nyomták, nem akarván látni a hajme­resztő jelenetet, melytől már csoda sem mentheti meg a szerencsétleneket. Annyira az árok szélén voltak, hogy az első lovak lábai már a mélység felett nyúl­tak ki. A kocsis leugrott, ebben a pillanatban a ben­­ülő ifjú előre hajolva a gyeplőbe markolt oly erőtel­jesen, annyi gyakorlottsággal, mi a leghíresb lóidomí­­tót vagy akármelyik csikóst is meglepné. A lovak mintegy varázsütésre az ároktól elkanyarultak s még vagy öt­ölnyi távolra ragadván a kocsit, ágas­kodva, prüszkölve s minden tagjukban remegve meg­álltak. A minden osztályból összegyűlt sokaság mint­ha nyomasztó tehertől szabadult volna, mély lélek­­zettel roppant »éljen«-ben tört ki. Jó hírneve L. . . n meg lön alapitva. El is gondolta magában: ha most látott volna az a delnő, nemcsak született kocsisnak, de a kocsi­sok fejedelmének nyilvánítana. Kapálózó lovait féken tartva, kitüntetések közt ért szállására, hol a legszebb rendezést s legkényel­­mesb beosztást találta. Alig ment végig lakosztályán, már egy divatosan öltözött igen vékony szál legény­ke, feje közepén elválasztott hajjal állított be hozzá, e szókkal: — Bocsánat, a kegyed sorsa iránt roppant ér­deklődik a közönség. Hogyléte után tudakozódik az egész haute-volce. — Hát van itt haute-volée ? — Meghiszem azt, kicsinyben vetekedik a pes­tivel. Van grófunk, arról nem is szólok, mert elzár­kózott, különc és szegény. — Tehát haute-volée parterre. (Folyt, köv.) w Szerda, julius 1. 1874. ___________________147. szám.________ Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: NI ■ ■■■■ Z Ä AB mmm mm m — Hirdetések PfÍPA P HQT T A POTT mint előfizetések * vVaiiv/ui ijärun. "sät ■■•■■•S*'"*'" SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. a kl‘ll.IIi.”u",a Izabella. Jules Janin elbeszélése. Elbeszélem önöknek a magam módja — vagy­is inkább a Bussy-Rabutin módja szerint egy fiatal ember szerelmét, kinek Fosseuse lovag volt a neve. Legifjabb testvére volt ő annak a Fosseuse herceg­nek, kit családja dúsgazdagsága, ősrégisége, fényes összeköttetései s királyaink iránt oly sok századon keresztül tanúsított kitűnő szolgálatai a legtekinté­lyesebb főurak egyikévé tettek Touraine vidékén.

Next