Fővárosi Lapok 1875. május (99-121. szám)
1875-05-05 / 102. szám
102. szám Szerda, 1875. május 5. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« ápril.júniusi évnegyedére ajánljuk az olvasó világ figyelmébe. A lap ára: évnegyedre négy forint, félévre nyolc, egész évre 16 forint. A posta utalványok és pénzes levelek e cím alatt küldendők: a »Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapesten.« Régi nóta. Régi nóta, régi bánat merre vagy ? Régi csillag, régi fényed hol ragyog ? Hej a csillag, hej a nóta rég oda, Csak a bánat nem hagyott el, de soha ! Hűvös szellő kinyitotta ablakom, furulya szól a kert alatt, — hallgatom , S mintha azt a régi nótát hallanám, S mintha az a régi csillag nézne rám. Őszre hajlik, — zörög a fán a levél, Rég hallgatom, de ki tudja , mit beszél ? Bánom is én, ha már úgy is megesett, Ha el hagyott, a kit szivem szeretett. A fecskék is, hej itt hagyták az ereszt, Mennék én is, de ha sorsom nem ereszt, Házastársam lett a bánat, s én vagyok, A ki tőle elszakadni nem tudok. Szelestey László: A lassú viz. (Elbeszélés.) Irta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) Marie e séták alatt hallgatagon és majdnem semlegesen viselte magát. Arca nyugodt volt, de szive belül reszketett ama veszély gondolatára, melynek bekövetkezését sejté, s mely Liviát ez ismeretség miatt fenyegette. A társalkodónő ez esti találkozásokról mit sem tudott, s ha Marie arra az okvetetlenül bekövetkező eseményre gondolt, hogy a társalkodónő e sétákat megtudja , a vér megállt ereiben, mert tudta, hogy Livia e tilalomnak engedni nem fog. Egy nap a leányok a kertben dolgoztak, midőn az udvarról lódobogás hangzott. Kíváncsian hagyták el helyöket s az ajtóhoz sietve a lovas kilétét fürkészték. Ez egy szolgaruhás férfi volt s a kulcsárnak levelet adva át, gyorsan távozott. A kulcsár a levelet a kastélyba vitte. — Kinek szólhat a levél ? -!- tűnődik Livia, mire kevés perc múlva Arcyt látták sebesen lefutni a lépcsőkön az emeletről, hol az dolgozni szokott. Sietett ki a kastély kapuján. Livia visszatartott lélekzettel nézett utána, s a kulcsárt magához inté, ki az udvaron e percben megjelent. — Kinek szólt a levél ? — Arcy urnák. — Kitől jött ? — Nem tudom, kisasszony, de nem lehetett valami kellemes benne, mert az ifjú úr elsápadt és sietve dobva el ecsetjét, lélekzet nélkül futott az istállók felé, hol paripáját azonnal fölnyergeltette. — És elment ? — Azonnal. Úgy hiszem, a városba, hol, mint mondják, az orvos leányába szerelmes, a ki talán már menyasszonya is. — Mehet! — mondá röviden Livia s egy közel álló fába fogazott. A kert forgott vele. Oly éles éles fájdalmat érzett szívében, hogy kezeit keblére nyomva, majdnem fölsikoltott. Marie hozzá sietett, de nem merte őt megszólítani. Félt e villogó szemektől, e reszkető ajk szavától. Pár percig tartott e fölindulás. Azután leereszte karjait. A halványságot égő pir váltotta föl, s kezeibe rejtve arcát, hevesen zokogott. — Miért is jöttünk ide, Marie! — mondá panaszos hangon. Aztán egy padra ült és sírt, míg Marie reszketve állt mellette. Többet nem beszéltek együtt s midőn az ebéd ideje volt, elhagyták a kertet s az este nem mentek többé oda. Livia az ablaknál ült s a kastély kapujára szögezte szemét. Másnap a rendes órában jelent meg a festő s azonnal a felső emeletre sietett. A két leány egész nap nem volt látható, s este sem hagyták el szobájukat, habár mind a ketten jól látták, hogy Arcy a kert ismert utain járkál, s koronkint az ablakokra néz, így tartott ez néhány napig. Livia heves, izgatott volt, majd nyugodt, szelíd és magába vonult. Órákig ült kezére hajtott fővel s arca halványabb és soványabb lett, tekintete bágyadt, noha szemei lázas fényben égtek. Marie észrevette, hogy valamely elhatározásra készül. Egy napon levelet írt anyjának, de midőn azt elküldte, heves könyekbe tört ki, s kétségbeesve boruit Marie karjai közé. — A kocka el van vetve, — mondá, — anyámnak írtam. Itt többé nem állom ki. — Az istenért, Livia, mit tettél ? Elhagyni e helyet és ily érzelmekkel! — Meg kell lenni; itt megőrülök. És valóban úgy látszott, hogy igaza volt. Egész nap szünet nélkül föl és alá járt, lehajtott fejjel; arca halvány volt s napok óta nem evett és nem aludt. Sötét, holdvilágtalan este volt, s Marie kilopózva a szobából, sietve futott le a kertbe és nesztelen léptekkel haladt végig az utakon, midőn egy fordulatnál a jól ismert férfi futott hozzá. — Grófnő, — mondá örvendő hangon. — Csalódik, Arcy úr; nem Livia, hanem én vagyok, aki önnek akar valamit mondani. — Mennyire hasonlít ön hozzá. Epen olyan alak s ugyanazok a mozdulatok. — De ha most látná őt! Livia igen megváltozott. — Beteg ? — kiáltó elfojtott hangon Arcy. — Nagyon beteg! Az ifjú megragadta a leány kezeit. — Oh, — mondá heves izgatottsággal, — nem láthatom-e őt? Csak egy percre, egy pillanatra. Nem tudom tovább így kiállni. Marie egy örömteli sikoltást hallatott. — Ön szereti őt ? — Napok óta e kertben töltöm az éjszakákat, hogy legalább ablakát lássam ! — Feleljen őszintén, Arcy úr, — kezdé Marie, — ön nem vőlegény ? — Én ? — kiáltó csodálkozva az ifjú. — Hogyan és kinek a vőlegénye ? — Az orvos leányának ? — Esküszöm, hogy ez soha sem jutott eszembe. — Hála istennek ! — mondá Marie nagy örömmel. — Most már minden jól van. Holnap este Livia is lejön. Addig isten önnel, — folytatás az ifjút hirtelen magára hagyva, elfutott. Szívdobogva ért Líviához, ki egész kimerülten feküdt pamlagon. — Livia, Livia! — kiáltá gyermekes örömmel. — Arcy nem vőlegény. Ő csak egy lényt szeret e földön és ez te vagy! Livia kábultan függeszté rá a szemét. Oly váratlanok voltak e szavak, annyira ellenkezői az eszméknek és érzéseknek, melyekkel napok óta foglalkozott, hogy feje szédülni kezdett. — Álmodol ? — kérdé aztán reszketve. — Nem, nem, e percben beszéltem vele. Ő éjjel nappal a kertben van, hogy ablakaidra nézhessen. — Marie! — Ő maga mondta nekem, — folytatá Marie, sebesen ragadva meg Livia kezét, ki kételkedve hallgatta őt. Végre sikerült elhitetnie Líviával, hogy Arcy nem vőlegény; hogy házasodni eszébe sem jut; hogy kétségbe van esve, mert nem láthatja őt; de azt, hogy szereti, azt Marie női finomságánál fogva nem ismételte, tudva, hogy ezt kedvesebb lesz Líviának az ifjú ajkairól hallani. És Livia e szavakra újraéledt. Alig várta az éjszaka elmúltát, a reggelt, az ebéd végét s a nap lementét. Midőn az utósó sugarat is eltűnni látta, Mariéval haladt le a lépcsőn s égő arccal ment végig az ismert utón, hol az első fordulatnál Arcy lépett hozzájuk. Az első halkan kiejtett köszöntés és elfogult társalgás után nemsokára enyelgő hangok, vidám nevetés hangzott. Livia boldog volt. És midőn Marie olykor virágot szedni el-elfutott tőlük, Arcy ajkához vonta a Livia kezét s az nem vonta vissza, s az ifjú halkan kiejtett szavait mosolygó arccal, fényben úszó szemekkel hallgatta. Midőn sötét lett, a leányok elhagyták a kertet. Arcy az ajtóig kísérte őket, aztán szemével követte, míg el nem tűntek. Az utósó lépcsőrül még egyszer visszanéztek feléje. Odafönn fölcserélték a szerepet. Marie hallgatott s Livia beszélt. Kifogyhatatlan volt érzelmei festésében, boldogsága leírásában, Arcy magasztalásában. Egészen átadta magát a pere élvezetének. Sem az elküldött levél, sem a jövő, sem a kiállott szenvedések nem jutottak eszébe. Marie azonban, ki korai gyermekségétől fogva ismerni tanulta az életet s az iránta oly sokszor tanúsított előítéleteket, jól tudta, hogy a Villeroix család sokkal büszkébb, mintsem Livia házasságába egyeznék Arcy Gastonnal. Ezért barátnőjének vidám és boldog csevegésére keserű érzések szállták meg szívét. — Te nem is örülsz az én boldogságomnak Marie ! — kiálta végre türelmetlenül Livia, s gyanakvó szemekkel mérte végig a hallgatag leányt. — Te nem szeretsz engem, vagy Gastont szereted! Marie megrázkódott e szavakra. Fájdalmas tekintettel viszonza Livia kérdését. — A levélre gondoltam, — mondá önkénytelenül, — arra a levélre, melyet anyádnak küldték Liviát mintha villám érte volna e szavakra. Rögtön eszébe jutott minden, a mit az elmúlt nehány boldog óra alatt feledett. Zokogva borait a pamlag vánkosára s ép oly szenvedélyesen adta át magát a bánatnak, mint imént a boldogságnak. — E levél azóta már anyám kezében van. Tán már nagybátyám is tudja tartalmát. Most örülnek, hogy végre is diadalmaskodtak rajtam. Oh Marie, miért emlékeztettél e borzasztó jövőre? Marie maga is átlátta, hogy ez kegyetlenség volt tőle. De már megtörtént. Csak nyugodtsággal lehetett a dolgon segíteni. — Gondolkoznunk kell, hogy segítsünk ez elhamarkodott lépésen. Először is mondd el, mit írtál, mert bár sejtem azt, de biztosan nem tudom. — Azt, hogy innét mielőbb távozni akarok , Párisba menni, bármily áron! — Az ár nagy! — viszonzá szomorúan Marie, — és az adott szó visszavonhatatlan! — Miért ? — kiáltá dacosan Livia , — midőn ama levelet írtam, máskint álltak a dolgok. Nincs hatalom, mely engem ama házasságra kényszerithetne. Azután hosszasan mondá el Mariénak az okokat, melyek férjhezmenetele elé gördülni fognak, s addig beszélt, élénk képzelődése oly élénken festé le neki a jövőt, hogy ismét vidám lett s Mariét is fölviditá. Mindketten nevetve, tréfálva törték az estét s Livia boldog álmok közt az éjszakát. (Folyt, köv.)