Fővárosi Lapok 1875. július (147-173. szám)
1875-07-01 / 147. szám
Csütörtök, 1875. julius 1. 147. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 írt. Negyedévre ...... 4 „ Megjelenik az, ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a július-decem- iberi folyamra ajánljuk olvasóink figyelmébe A lap ára : évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők : a »Fővárosi Lapok kiadóhivatalába Budapesten.« Tartós emlék. Kedvesed ha útra kell szivszakadva váltok el nincs mit néki adj emlékül . Menni még se hagyd anélkül. Törj egy rózsát legalább ! Kérd, hogy rejtse kebelébe. Hervadást is az ha lát: Hulló gyönge levelébe’ Hosszan tartja illatát. Valahányszor megszagolja : Rád fog emlékezni róla! Örök válás életünk : Jöttünk s tova sietünk. Nyílnak s hervadnak a rózsák, És csak egy perc a boldogság. Oh ragadja meg kezed Azt a röpke boldog percet! Mert ha szivből élvezed : Soha többé el nem veszhet, S róla az emlékezet Aggon is még szivedig hat, Mint tört virágrul az illat ! Szász Károly: A karancsi kastély urai. (Történeti elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. I. A karancsi kastélynak romja sem maradt. Néha talán egy-egy legelésző tehén megbotlik a köves talajon ; más nyoma nem igen van, hogy itt valaha épület állt. De amaz időben, a mikorról szólni akarunk, a tizenhetedik század végén, bár kissé megviviselt állapotban, de még fönállt vaskos bástyafalaival a »Castellum Karancs.« Várnak sajátkép nem igen lehetett mondani s nem is volt egyéb jól megerősített úri lakásnál, a milyenek a tizenötödik, tizenhatodik században épültek. Tömör, erős épület két sor lőréssel földszint s az emeleten s közben nehány csúcsíves ablakkal, melyek azonban majd mind be voltak rakva félig, némelyik felénél is magasabban téglával; a be nem rakott rész pedig újjnyinál is vastagabb dupla vasrácscsal elzárva. Ez oldalról dombon állt az épület s mesterséges lemetszésekkel igyekeztek a följáratot még meredekebbé tenni. Úgy hogy ez oldalról nem igen lehetett mitől tartani. Alatta a völgyben a falu terült el s úgy látszott, mintha meggörnyedt szalmafedeles kunyhói az apró ablaklyukakkal félénken tekintenének föl a komor, kopaszhomlokú úrilakra. A domb azonban, mely a falu felé eső oldalon meglehetősen magasra emelkedett föl, tovább nyúlva széles, lapos síkká vált. Innen fenyegethette veszély a kastélybelieket s azért ez oldalról még egy magas, rovátkos fal szolgált védelmük Ez kerítette be az udvart, hol az istállók s a cselédség épületei álltak. A fal előtt utóbbi időben még jó széles árkot is ástak s csak egy fölvonó hídon lehetett az udvarba bejutni. A fölvonó hidon belépve, az udvarban mindig néhány ácsorgó embert találhattunk. Félig cselédeknek, félig katonáknak látszottak, afféle napbarnított, marconaképű alakok, a milyenek amaz időben minden úri udvarban tanyáztak, főképgy béke idején, mikor nem volt hol katonáskodni. Tollas süvegeik mutatták, hogy sajátkép a vitézlő rendhez tartoznának; némelyik most is oldalán hordta a rezes kardot, ámbár a szolgálat, amit a nemesi udvarban végeztek, nem csupán a kastély őrzésére szorítkozott, hanem ki lovász volt, ki meg pecér az agár falka mellett. Nem volt ugyan tulajdonkép mindegyiknek szolgálata, hanem mind megéltek az uraság konyháján. Ki így, ki úgy. Az istállók előtt heverészve, az agarakkal versenyt sütkéreztek a napon. Asitoztak, vagy egy-egy nyers tréfán röhögtek. Némelyikük lószerszámot tisztogatott , mások csak bajuszaikat pödörték és kustaszárú pipáikból szítták a füstjét annak a keserű növénynek, melyet tengerjáró hajósok hoztak az amerikai rézbőrű vademberektől s mely csak ez időben kezdett átalánosan lábra kapni hazánkban is. Ilyen heverésző katonaviselt embereknek különösen alkalmatos eltölteni vele az időt. A kard most úgyis tokjában rozsdásodik, a kopja, muskéta valami zugban hever. Olyan idő jött, hogy tán háború sem kerekedik többé , vagy ha kerekedik is, elvégzi a német maga. Övé már most a hadi mesterség, bent ülnek a várban s tele velők az ország. A törököt kiverték, a kurucság elzüllött, kibujdosott, ki Lengyel, ki Törökországba. Vissza sem tér soha többé. Itt-ott egy pár nekibúsult legény bujdosik még az erdőkön s és ahogy tud. Kenyér, szalonna kikerül a faluból, ahol puskaszóval beköszöntenek; bort ad hozzá a lengyel kereskedő, akit megállítnak az országúton, mikor Tokajból viszi a hordókkal az isten áldását. Ruhának való posztót is csak szolgáltat valami vásárra utazó kalmár; a kardlap hatalmas fizető eszköz, rendesen beéri vele a kalmár s nem igen vár rá, hogy az élével mérjenek neki belőle. Hanem azért mégis csak kutyaélet az. Üldözik a szegény bujdosót, mint a vadállatot. Az a vén legény, a ki oly egykedvűen szívja a pipáját a kapu mellett s még csak füle dobját sem mozdítja a sihederek incselkedéseire, próbálta. Zaklatott, nyomorúságos élet, s mi haszna ? A németé már az ország úgyis; magyar ember alighogy megmoccan, ráteszi már a talpát a német. Az urak majdhogy kezet nem csókolnak a német generálisnak s Bécsből várják az üdvösséget; a szegény ember meg örül, hogy most legalább nem gyújtják föl a faluját, csak a marháját hajtják el. Kuruc, labanc, mind egy ördög most már örüljön, a ki valami úri eresz alá huzódhatik. A vén kuruc morogva fordult meg egyik oldaláról a másikra. A pap ment át az udvaron. Egy pár siheder fölállt s oda ment kezet csókolni. Pater Medárd a »Dicsértessük a Jézus Krisztus« után még azzal a nyájas leereszkedéssel is boldogította őket, hogy hozzá tette : — Jó reggelt, fiaim! Aztán, amint tovább ment, arca ismét visszanyerte szokott szigorú, büszke kifejezését. Magas, sovány alak volt s a hosszú fekete reverendában még magasabbnak és még soványabbnak látszott. A roppant széles, háromszögű kalap, melynek fölhajtott oldalait zsinegek kapcsolták föl, beárnyékozta sápadt arcát, mely így még sötétebbnek tűnt föl s villogó fekete szemeivel csaknem megijesztett. Még a vén kuruc sem szeretett e szemekbe tekinteni. A sajátságos selypítő kiejtésen, melylyel a magyar szavakat hangoztatta, mindjárt észre lehetett venni, hogy a pap idegen. Azt beszélték róla, hogy valami olasz grófnak a fia, hogy fényes házban született s nagy vagyonról mondott le, beállván a jezsuita rendbe. Mindezt azonban csak úgy suttogták, mert Páter Medard maga soha sem szólt erről. Bárki volt is ő azelőtt, most csak a Jézus társaságának egyik legalázatosabb, legengedelmesebb tagja, semmi egyéb. Neki nincs saját neve, saját akarata, saját egyénisége ; ő csak egy szeme amaz óriási láncnak, mely körülfogja az egész világot s mely kiterjed Amerika őserdőire és úgy, mint Amerika pálmafás szigeteire. Óriási hatalom, mely uralkodik a pór kunyhókban s a királyi palotákban egyaránt. Tagjai mindenütt ott vannak a gyóntató székben s a kormányrúdon, meghajlítják a bajnokok kardját s asszonyok szivét, befolyást nyernek mindenhol, behatolnak mindenhová. Az a két betű, S. J., mely kacskaringósan egymásba fonódik rendházaik kapuja fölött, varázshatalom, mely előtt minden zár fölpattan s minden térd meghajol. A Jézus társaságának semmi sem lehetetlen. Páter Medárd úgy érzi, mintha melle kitágulna s lábai alatt ruganyosabbá válnék a föld. Ő csak egy porszem, de e porszemekből áll a rend hatalmas épülete; ő csak eszköz a provinciális kezében, mint a provinciális is csak eszköz a generalis vicarius kezében ; de büszke ama gondolatban, hogy ez ezer meg ezer eszköz mind csak egy nagy célra működik, mindegyiket egy akarat lelkesíti, s mind egy intésre mozdul. Kit a felsőbb akarat palotába rendel, palotába megy, kit a kunyhóba küld, a kunyhóban foglal helyet. A büszke Bentivogli grófok sarjadéka, a fejedelmi ház fia, mint udvari káplán szolgál idegenek házánál, idegen nép közt, durva, bárdolatlan férfiak társaságában, hol gyakran reggelig eltart a vad tivornya s mámoros fejjel jön a misére a kastély ura. Hanem azért eljön. Convertita s az ilyennek mindig buzgóbbnak kell mutatni magát. Aztán az is tudja, hogy lesnek rá, hogy ezt a jezsuitát kém gyanánt küldték ide a nyakára. Ő maga kérte, az igaz, de hát ráerőtették, hogy kérje. Azt mondták, hogy hit dolgában különben is újonc lévén, nagy hasznára válik, ha mindig mellette lesz egy lelki tanácsadó. Karancsy Adorján megértette, hogy mire céloznak vele, de azt is tudta, hogy nem ellenkezhetik. Azok a férfiak, akik elég hatalmasak voltak megszerezni az ősi birtokot, elég hatalmasak arra is, hogy elvegyék tőle. Mert hát a karancsi uradalom bizony csak úgy odacseppent neki. Esze ágában sem lehetett számitni rá. Bátyját, Simont illette a kastély meg az egész jószág s mikor az belekeveredett valami összeesküvésfélébe, mert hát ez a felvidéki nemesség nem nyughatott még most sem, mikor Thököly régóta Törökországban nyomorgott, a karancsi jószág is a királyi fiskus kezére jutott nóta infidelitatis címén. Karancsy Simon örült, hogy a saját bőrét megmenthette. (Folyt. köv.) A stsigrowi kerület Hamletje. (Elbeszélés.) Irta Turgenjew Iván. Kalandozásaim közben egy alkalommal a gazdag és vadászatkedvelő Mihailovics Sándor meghitt ebédre. Birtoka öt versenyire feküdt egy kis falutól, akkori tartózkodásom helyétől. Frakkot húztam, mely nélkül senkinek sem tanácsolnám még vadászatra is indulni, s öt órakor, bár az ebéd hatra volt határozva, beköszönték Mihailovics Sándorhoz. Ekkor már nagy számot találtam egybegyűlve egyenruhás és egyenruhátlan nemes uraknak s egyéb, körülírásra kevésbbé méltó külsőknek. A gazda szívélyesen üdvözölt, de csakhamar a szakács és pincemester foglalák el őt. Egy magas állású egyéniséget várt és ez okozta bizonyos ideges izgultságot tükröző hangulatát, mit egyátalán nem valók képes összeegyeztetni gazdagsága és független állásával. Mihailovics Sándor nem nősült soha. Nem szerette az asszonyokat és csak férfitársaságot látott magánál. Nagy házat vitt. Atyja halála után az ősi lakot feltűnő pompával s kényelemmel rendezte be. Moszkvából évente 15.000 rubel értékű bort szállíttatott s egyébként kiváló tiszteletnek örvendett székében. Az államszolgálatot rég hagyta el, a nékül hogy valaha rendjel, vagy egyéb kitüntetésre áhítozott