Fővárosi Lapok 1875. szeptember (199-223. szám)

1875-09-17 / 212. szám

Péntek, 1875. szeptember 17. 212. szám Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre................................. frt. fi­gyedévre...............­ „ Megjelenik ti ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épü­let) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október­­decemberi évnegyedre ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára : évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők : a »Fővárosi Lapok kiadóhivata­lába Budapesten.« »Hamlet« fölött. Hamlet mély­ségén, magasságain Ámult gyönyörrel himbálom magam : Parány e bús lét szűk korlátain, S mily mérhetetlen láthatára van ! Ti rögre láncolt törpe szellemek, Repülni még, ha van s hír szárnyatok : Ily meredély ormára törjetek, Ily ösvények mélyére szánjatok ! Mély bú alá nyilalló sejtelem, Szivszaggató eszmélet, tétova, Vércsillagok kietlen éjjelen. Hová mutattok — őrizz’ ég — hova ?! Alőrület, magába veszni kész, Hazug közöny, gúny, mely jajgat nevet!­üj Tyrtaeusz : te gyáva és merész, Bujkálva csattogsz harci éneket. A lét és nem lét ! Ifjú, óh megállj ! Eme kiálló szírt felé ne menj. Sorsod halandó, és nem az e vágy. Zenith, nadir, örvénylő végtelen, Magába fordult búvár szellemed Se lát, se hall, csak mormol, kérd, kutat, Önnön mélységin hintál, szédeleg. . . Jer nympha, jer, ints néki más utat. Ti átkosan kerengő csillagok, Egymást szeretve összetördelek , A lélek bennem úgy sír, úgy zokog Ily pusztulás, ily omladás előtt ! Szavad gyilok, anyád felé repül, Őrjöngsz, — megállj, boldogtalan fiú ! Sírj és lihegj, de ítélj emberül: Gyarló az asszony, gyönge és hiú ! Romlott agyadban mennyi értelem. Lazult eredben mily tűz, mennyi láng ! Erőt bírsz venni annyi ellenen, Nem ver le kín, hú, a rád dőlt világ ! Az élet fáj, az élő undorít, Holtak közé ver terved, ösztönöd. Rád koponyák szemedva hunyorit; Dévaskodol, borzongsz és nyöszörögsz. Mi az mi föntart­ ? A hú, fájdalom ! Te abbul élsz, mi másnak kész halál. Birkózni lát egy szétnyílt sirhalom, Viaskodol holt nymphád álminál, Hány, rég pihenne csöndes hant alatt, Te lángban állsz, mint boszuló kherub. Remegtet érted minden pillanat, Míg csillagod kilobban és­­ lefut. Divat-bolondok, sár-por szellemek Ha van még egy szikrányi lángotok Eme csudás pályára nézzetek, E kép előtt döbbenve álljatok. Én nem tudom bükörben forgok-e ? Melyből kitörnöm sírig nem lehet. De csak legyek ez őrült gondoké, Csodáljak istent, embert, szellemet! E. Kovács figusa: Hová lett a báró? (Titoktartás feltétele alatt) Elbeszéli Munkácsi Jenő­. (Vége.) Én magam is el voltam ragadtatva, csak Elza maradt hideg és felelte gúnyos leereszkedéssel : — Keljen fel, kisasszony! Térdelni csak isten előtt illik. Ön nagyon mélyen alázza meg magát, még pedig hiába. A lányka fölegyenesedett és remegve egész testében, a földre szegze tekintetét. A delnő pedig kaján gyönyörrel nézve az áldozatra, folytatta : — Ez sok! Ön valóban vakmerőn játszik, de én már egyszer belenéztem a kártyáiba és nem en­gedem tévútra vezetni magamat. Ha maga ked­vese volt a báró úrnak, mielőtt ő még az én jegyesem lett volna, az egyedül a maga dolga és nekem semmi közöm hozzá. Ha aztán a báró úr, ismerve kötelessé­gét, midőn jegyesemmé lett, eltaszita magától kedve­sét, akkor csak érdemei jutalmát nyerte el a kisasz­­szony, és ez ismét a maga baja. De ha a kisasszony, belátva heveskedésének káros voltát, csakhogy kedve­sének talán nem is annyira szívét, mint inkább tárcá­ját hatalmába keríthesse: egy mindenesetre ügyesen kigondolt terv folytán, jónak látja ide tolakodni s érzé­keny jelenet rögtönzésével a nemest,a szenvedő nagylel­kűt, az önfeláldozót játszani: ez már az én ügyeimbe is belevág és határozottan kijelentem a kisasszonynak, hogy amaz esetre, ha álnokságait továbbra is űzni megkisérlené, úgy fogok vele elbánni, mint ahogy azt az ilyen hölgyek megérdemlik. Adieu! Szivet rázó, metsző sikoltás volt a lányka felelete s szegényt másodszor is az én karjaim tárták fel. — No lám, milyen jól játsza szerepét ez a kis ördög! Kern siet ön, báró úr, ápolására ? Ez a hallatlan fagyosság már az én békességes­­ türelmemet is kimerítette, a bárót pedig épen föl­­l lázitotta. Felindulástól reszkető hangon mondá : — De igen, úrnőm! Valóban meg is teszem. — Csak tessék, s akkor én teljesen fölöleges vagyok ez idillh­ez. Megengedi, hogy távozzam. — Akár örökre. Hanem előbb meg kell önnek mondanom, hogy áldom istenemet, a miért valódi alakjában láthattam lelkét. És indulatosan dobta jegygyűrűjét a menyasz­­szony elé. Megszeppentem, mert a csőd jutott eszembe s csilapitni akartam Aladárt. — No, no, Aladár! Járj eszeden! Látom már megint megrohant tegnapi lázad. — Ejh, mit! Nincs nekem lázam. Tegnap sem volt. Eszemben sem volt hazamenni. Színházban vol­tam ez ártatlan angyallal, kinek egy elvesztett haj­tűje is többet ér, mint ez úrnő legkülönb gondolata. Jó, hogy így esett. Azt hiszem, drága hölgyeim, mondanom sem kell, hiszen önök igen jól tudják azt, hogy az igazi delnőnek elkerülhetlen kötelessége ily körülmények közt elájulni. Elza is teljesíti kötelességét és miután egyikünk sem ugrott, hogy feltartsa esésében, valami finom érzék neki is megsúgta, hogy messze van még a támlásszék, és nem ütötte meg magát. Sőt mi oly barbárok voltunk, hogy nem őt, de a szegény varró­leányt igyekeztünk mielőbb életre hozni. Marinak pedig, a­mint felnyitó szemét, legelő­ször is azt kellett látnia, hogy feje a báró karjaiban nyugszik. Előbb elpirult, aztán gyorsan felszökve he­lyéről, egyenesen n­álam keresett menedéket. — Mari! Egyetlen Marim! — könyörgött a báró, — megbántam, keservesen megbántam mindent. Egész éltemen át vezeklek, csak bocsásson meg. — Nekem nincs mit megbocsátanom. — Akkor hát legyen az enyém. — Soha! Mi nem ismertük, s nem ismerjük egymást! — Ezentúl fog megismerni, s feledje bennem, a kit eddig ismert. — Ne közelítsen, — felelé a lányka, és hangjá­ban annyi határozottság volt, az a szelíd szem oly haragos szikrát lövelt s az a szende, méla arc oly hideg, oly parancsoló tudott lenni, hogy a báró nem merte követni. Aztán hozzám fordúlva folytatá : — Vezessen haza, ügyvéd úr! Nyújtsa karját, mert nagyon gyönge vagyok. És a nélkül hogy csak egyetlen pillantásra is méltatná a bárót, távoztunk. — És a báró, mit tett a báró ? — türelmetlen­­kedik az elbeszélés egyik hallgatója, — miután dús menyasszonyát elhagyta, kedvese pedig eltaszita ma­gától ? — Nos, mit gondolnak, hölgyeim? — Agyonlőtte magát. Nem tehetett egyebet. — Nem. — A Dunába ölte magát. Hiszen tudva van, hogy az a két hét múlva kifogott holttest az övé volt. — Nem, hölgyeim! A megtért küzd­és hitéért és győz vagy nem, üdvözöl. A lányka szive végre sem volt köbül, s miután én megértettem vele a dol­gok valódi állását, miután a báró is biztosította, hogy a szegénység őt nem fogja keseríteni, ha őt leírhatja, hogy dolgozva, küzdve és nélkülözve is boldog lesz, ha Mari lesz a neje s miután végül a mama is szö­vetségesünk lett, a lányka nagysokára beleegyezett. Esküvőjük után, melyen csak én és a mama voltunk jelen, azonnal elutaztak. — Hová, hová ? — hangzik öt alakról egy­szerre. — Mondtam már, hogy Árkádiába, és élnek boldogan, mint Philemon és Baucis. És biztosítha­tom önöket, hölgyeim, hogy ha a nők többet és őszin­tébben éreznének és kevesebbet érzelegnének, és midőn jövendőbelijüket választják, inkább annak lel­két, jellemét vennék figyelembe, semmint a kényel­met, melyet az nekik nyújthat, bizonyára sokkal ke­vesebb volna az elégületlenek száma. És bizonyára önök is .. . — Oly boldogok s oly hosszúéletűek is lenné­nek, mint Philemon és Baucis, — Keveskedik a hall­gatóság. — Az erkölcsi leckét elengedjük, csak azt mondja meg, hogy hol van és mit csinál a báró ? — Hogy hol van? Azt nem mondom meg, mert akkor önök elárulnák hitelezőinek s én nem egyezkedhetném ki azokkal. Pedig néhány év múlva vissza akarom adni egész vagyonát, mert a báró itt hagyta rangját adósságaival, és elment üzletvezető­nek egy elsőrendű selyemszövődébe. Tizenkétezer frank­éri fizetésből tizezeret küld nekem adósságai törlesztésére, a mihez még a csőd alatt álló vagyon jövedelmei is járulnak. — De hát akkor hogy él meg kétezer frankból, midőn itt százezernél is többet költött. — Dolgozva egyszerűen és mégis boldogan. Aztán meg a kis mamzell üzlete is szépen jövedelmez, ki már most is a legkeresettebb divatárus Árkádiá­ban. Ha kívánják, szívesen rendelek az önök részére is tőle, és biztosíthatom, hogy meg lesznek elégedve, íme, hölgyeim, most már teljesítettem kívánságukat, legyen szabad önöket még egyszer adott szavukra és a legmélyebb titoktartásra kérnem. A terem a hölgyek ünnepélyes fogadásától visz­­hangzott, hogy e titkot soha senkinek és semmi kö­­­rülmények között el nem árulják. És szavukat meg is tartották rendületlenül, egész másnap délelőttig, a­midőn is mindenik sietett a maga kebelbarátnőjéhez és a legmélyebb titok pecsétje alatt mondá el, a mit tegnap hallott. így jutottam én is hozzá s igy mondtam el ezt én is önöknek, olvasóim!, titoktartás pecsétje alatt. Kis madarak segélyzése. (Francia beszély.) Bauby Edétől. Megható és költői szokás Elzászban, hogy mi­kor a tél eljő, hóköpenynyel vonva be a talajt, zúz­mara-virágaival ékesítve a fákat s jég-szalaktittal bo­rítva el a kutakat, az utcák hosszában, sőt az utak mentén táblákon e szavak olvashatók: »Kis madarak segélyzése!« És az emberek reggelenkint, midőn fölkelnek, lesöprik az ablakpárkányzatokat, hogy azokra fehér kenyérmorzsákat hinthessenek, nehogy a szegény kis madarak éhen veszszenek tápszerhiány miatt, mint ez más vidékeken megtörténik. Elzász Vogelsingen falujában egy ab­

Next