Fővárosi Lapok 1876. február (25-48. szám)
1876-02-01 / 25. szám
Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 25-dik számához. gény kis lánykát, amint egy bolt lépcsőin alszik, az egyik kezét kitárva. Rögtön benyúlt a zsebébe s két hatost tett a lányka kezébe. A többiek is mind tettek s azzal haladtak tovább. De az »öreg ur« hirtelen megállt. »Mégsem jól tettük azt. Valami rosz fickó megláthatja a kezében s ellopja, vagy ha fölébred, szétgurul a pénz s mi jólét helyett bajt okozunk neki.« Visszament tehát s fölkelté a kis alvót: »Lányom ! pénz van a markodban, vidd haza!« Mindig nagyon szerette a gyermekeket. Hisz arcképe jövedelmét is az árváknak adta, kiknek javára az sok ezer forintot is jövedelmezett. * Nagy társaság ült szobájában, midőn bekopogtatott egy csinos fiatal lány. Az öreg ur fölkelt s a másik szobába ment vele. »A lány elpirult, — mondá egy képviselő — kapjunk ki az öreg uron.« Ki is kaptak, mihelyt a lány — ismét pirulva — eltávozott. »Bohók! — mondá az öreg, — én e lánynak hitelezője voltam. Svájci leány, kit Pestre hívtak egy családhoz, de mert oda hetekig nem állhatott be s pénze elfogyott, ez idegen földön eljött hozzám, (az egyedülihez, kinek legalább hírét hallá Pesten, s kért tőlem kölcsön negyven forintot, adtam neki, s lássátok, és most meghozta. Ritka eset.« * Legderekabb a »tiszteletes ur.« Hosszú fekete kabátban, sima arccal nagy hajlongások közt kopogtat be s igy szól: »Pártfogását kérem, uram! írtam egy cikket, de mivel a szerkesztőket nem ismerem, nagyságodat kérem, eszközölje ki megjelenését.« De elébb olvasnom kellene a cikket, hogy aztán ajánlhassam. »El is hoztam s itt hagyom.« Azzal megint mély hajlongások közt távozott. »Bontsd csak föl, — mondá az öreg úr egy nála levő hű barátjának,.— s olvasd a címet.« A képviselő olvassa: »Kárhoztatása Deák Ferencnek.« És ez időben sok méltatlan cikk jelent meg ellene egy lapban, fenyegető, névtelen levelek is érkeztek a »jogfeladás« miatt, s a képviselő a cikk címén felbőszankodva mondá: »Mindjárt utána megyek s megfogom az arcátlant!« »Sohase menj, — csilapitá az öreg ur, — hanem olvasd a tartalmát.« Az a tartalom pedig a magasztalások sztárja volt ama nagy hazafira, ki a nemzet hányatott hajóját bölcsen vezérlé a révpartra. Egyszersmind Araráthegynek is volt benne nevezve, melyen a szabadulás bárkája kikötött. S következett a fordulat: »Kárhoztatnunk kell azonban e nagy hazafit, e nagy bölcset, hogy mért nem házasodott meg, s mért nem nevelt a hazának magához méltó egy pár fiat!« »Szegény jó ember! — jegyzé meg az öreg ur, — szentül hiszi, hogy az alma csakugyan nem esik messze a fájától, pedig ha az a fa épen hegyen, (tegyük föl, az Araráton) áll, akkor a gyümölcse nagyon is messze gurulhat tőle.«* Az bizonyos, hogy Söjtörön született s Kehida csak kedves lakhelye volt a negyvenes években s pár évig a forradalom után. Szép ősi jószág volt az, a Zala kies völgyében, fele erdő, másik fele szántóföld, rét, szőllő. Volt egy vizi malom is, melyben Deák sokszor szivesen beszélgetett a molnárgazdával. Patriarchálisan éldegélt ott a hires ember. Gazdatisztjével egy asztalnál ebédelt, s volt egy gondos, pontos gazdasszonya, meg egy inasa, akikhez ő mindig igen jó volt. Jó volt különben még a két kocsi lóhoz is, melyeket nem engedett soha sem sebesen hajtatni. El is híztak azok a jó ablaktól, meg a lassú járástól. Az ablak még az ünnepelt hazafi nagyanyja (született Hertelendy-lány) idejében épülhetett. Homlokzatáról szép kilátás van a völgybe s egyik szárnyában volt a könyvtár, mely két szobát foglalt el, az alvó szoba, ebédlő, néhány vendégszoba, a másikban a konyha, éléskamra, cselédszobák. Télen nagy tüskék égtek a kandallóban. Vendég majd mindennap érkezett, rokonok, barátok, szomszédok, megyei tisztviselők, kiknek a házi gazda adomákkal szolgált. Csak akkor politizált igazában, ha országos hirü vendégei voltak. Nyáron a nagy kertben sétálgatott sokat vendégeivel. Szerette Kehidát, s midőn gr. Széchenyi István Döblingből 125.000 ftot ajánlott értte, (csakhogy a nagy hazafit az ország központjába juttassa, hol jobban élhet a »szerencsétlen hazá«-nak,) egy ideig vonakodott is eladni ősi birtokát. Később maga is belátta, hogy Pesten többet tehet s évi járadékért (hatszáz arany) adta át birtokát gr. Széchenyinek, a kinek fia ismét tovább adta, mig ma a birtok újra kegyeletes kézben van. Mikor Deák onnan elköltözött, sirt a ház és a falu népe. Olyan szomorú volt ez a búcsú, mint egy temetés. * Ő volt a környék bölcse, patriarchája, tanácsadója, noha még akkor nem volt »öregur«. Ha Pestre jött, sohasem hiányzott a sok megbízás. Egyszer egy barátja kérte: »Kérlek, vidd föl ezt a négyezer forintot Pestre s fizesd ki helyettem, legalább megkímélek egy utat.« »Add ide.« Deák estefelé érkezett a fővárosba s a színházba ment, (ahová később nem járt.) A négyezer forint egy tárcában volt s azt kabátja oldalzsebébe tette s mellé dugott egy aznapi hírlapot. Színház után haza menve, nyúl az oldalzsebébe s keze kiszalad egy széles lyukon. Se pénz, se újság! Valami gazember a tolongásban kimetszette a zsebét. Képzelhetni, hogy nyugtalan éje volt. Négyezer forint nem csekélység s még roszabb, hogy barátja megbízását (egy kötelezettség lerovását) nem teljesítheti. De beletörődött végre is a veszteségbe s bevarratta a kabát lyukát. Reggel aztán veszi fel a kabátot s érzi, hogy abban valami megüti a lába szárát. Odanyúl, hát érzi a tárcát. Vizsgálja a zsebet. Hát az alól lyukas. Elnevette magát: »Na az a gazember megjárta! A tárca lecsúszván a lyukon, prédául csak egy újságot csíphetett.« Sokszor elmondta barátjainak e történetét, mint a sors különös játékát, hozzátéve, hogy »néha jó a lyukas zseb is.«* Mikor vidéken nem volt többé saját otthona , sok nyarat töltött sógoránál, az öreg Osterhubernél, ki igen derék öreg ur és nagy gazda volt. Szerették egymást nagyon s Puszta-Szent-Lászlón az »öreg ur« ; mindig igen vidáman töltötte a napokat. De volt egy szomorú estéje is. A hatvanas évek elején graszszált Patkó bandája egy este az erdőbűl betört az udvarra , megkötözték a cselédeket s Patkó és egy társa beléptek a házba. A szobaleányt, kit vezetésükre kényszeritettek, kérdezte Patkó : »Ki van a házban ?« »A nagyságos ur még künn van a gazdaságban s itthon nincs más, mint a sógora, Deák Ferenc ur.« Patkó is hallhatta hírét a nagy hazafinak, mert kétszer is kérdezte : »Csakugyan Deák Ferenc van benn ?« A nagy ember ép hírlapot olvasott az asztalnál, midőn a két rabló belépett. Egy percre sem vesztette el lélekjelenlétét s ülve maradt. »Ne mozduljon az úr! — mondá Patkó, — mig a szobákat kikutatom. Te megfordúlt bűntársához, állj ez asztalhoz felvont puskával s vigyázz, hogy meg ne moccanjon helyéből.« Patkó aztán ment a szobaleánynyal tovább, mig a másik rabló, Deákra szögezve fegyverét, állt az asztal másik végén. Az öreg úr, mint később elbeszélte, mindjárt azt kezdte figyelni, hogy a »szegény legény« tud-e bánni a puskával, jól tartja-e azt, mert akkor nincs mitől félni; de ha nem tud, akkor ügyetlenségből is meglőheti. Látta azonban, hogy jól tartja a puskát s megnyugodott. E nyomasztó helyzet közben robogott be a házigazda kocsija az udvarra. A belépő házigazdát a rablók rögtön megrohanták, hogy adja elő pénzét. Mindjárt oda adott nekik pár száz forintnyi bankjegyet, melyeket könyvek lapjai közül szedegetett elő. De többet követeltek tőle : »Van itt több is, mert tudjuk, hogy gyapjút adott el az úr!« Aztán elkezdték kínozni, mi az »öreg ur«-nak igen fájdalmasan esett. »Ne bántsák szegény sógoromat, — mondá a rablóknak — hisz ha volna több, bizonyára odaadná s nem engedné üttetni magát. Aztán én is odaadom a magamét, ime a tárcám, ime az arany órám! S meglehet, hogy a könyvekben is találunk még néhány bankjegyet. »Hát ebben mi van?« — kérdé a rabló egy bőröndre mutatva. »Ruháim.« A rabló felbontotta a bőröndöt s egy arany tollat is lelve benne, kérdé : »Mi ez ?« »Arany toll, kedves emlékem Pozsonyból.« »Na, ha kedves, tartsa meg,«— szólt Patkó s visszavetette a bőröndbe. A rablók aztán maguk is körüljárták még a szobákat s mikor távoztak, azt mondták Deáknak : »Ne üssenek zajt legalább fél óráig, mert sokan vagyunk, s akkor baj lesz.« A csarnokban Deák azt mondá : »Az órámat sajnálom, mert kedves volt előttem.« »Na ha kedves volt, tartsa meg!« — felelte Patkó s visszaadta. Ez az egy még szép volt tőle. »Hanem annál csúnyább volt az, — jegyzé meg Deák valahányszor a történetet elbeszélte, — hogy mikor Patkó maga ment vissza szobámba, kikereste az aranytollat, melyet az imént visszadobott s elvitte magával. Ez mutatja, hogy egészen alávaló ember volt, ki a maga szavára sem adott semmit!«* Mikor Pestre költözött lakni, nem sokára nagy szomorúsága volt: harminc év óta benső barátja, Vörösmarthy a költő, meghalt, családját szegénységben hagyva. »Ha nem leszek — mondásira nejének a haldokló költő, — s ti szükséget láttok, forduljatok Deákhoz, ő megvigasztal.« A költő nem hiába bízott barátjában. Deák először kérte a kormányt, hogy engedné meg a nyilvános adakozást a költő özvegye és árvái javára, s mikor a Bach-kormány e kérést viszszautasította, Deák magánleveleket küldött szét s összegyűlt száztizenkétezer forint. * Gyulai Pál, mikor a »Vörösmarty életrajzá«-t irta, az összes művek kiadása ügyében levelet intézett Deák Ferenchez, s törte fejét, hogy az egykori minisztert hogy címezze. Végre is igy szólította meg : »Mélyen tisztelt tekintetes Ur!,« bocsánatot kérve, hogy e cimbórságos világban nem tudván eligazodni, csak a régi szokásos címet használja. Erre Deák Ferenc Puszta-Szent-Lászlóról 1864 aug. 9-én irt válaszát így kezdi: »Kedves barátom ! E pillanatban veszem szíves sorait. A címen kár volt tépelődni. Engem a »tekintetes« címnél nagyobb cím sohasem illetett meg, most pedig, miután a táblabírák megszűntek, a »tekintetes" címet is csak régi reminiscentiáknál fogva adják meg. Egyszerűbb lett volna, ha ön engem barátjának szólít, minek leginkább örülnék,csat. * A kiegyezés után, valahányszor Deák jó hangulatban volt, gr. Andrássy mindig megkörnyékezte, hogy fogadjon el valami gyöngéd ajándékot a királyi pár részéről. Nem kincs, rang, érdemjel volt szóban, (ki mert volna ő vele szemben ilyenekre csak célozni is ?,) hanem tán egy kézi munka vagy egy arckép. »Isten őrizzen ! — felelte az öreg úr, — mindjárt akadnának gyanakodók, kik azt mondanák : de mi volt ám abba a kézi munkába göngyölve s mennyi gyémánt lehet a kép keretén!« »Hát magadra nézve semmi legkisebb óhajtásod sincs a király részéről ?« »Van igen is, mert óhajtóm, hogy ha meghalok, Ő Felsége azt mondja el rám : becsületes ember volt.« »Hisz ez — mondá hevesen a célját nem ért Andrássy, — ha nem óhajtod is, meglesz!« Fővárosi hírek. * Király Ő Felsége e legfelsőbb kéziratot küldte Tisza Kálmán kormányelnökhöz: »Kedves Tisza! Deák Ferenc halála nagy gyászszal tölti el az országot. Én is mélyen meg vagyok hatva, s nem lehet, hogy ki ne mondjam, mily őszintén osztozom az átalános fájdalomban, mily sajnosan érzem magam is veszteségét e férfiúnak, ki egész életét a közjónak szentelvén, a trón és haza iránti hűsége, tündöklő jellemtisztasága és polgári erényei által oly nagy mértékben kiérdemelte fejedelmének szintúgy mint polgártársainak bizalmát és szeretetét. Államférfiéi érdemeit a történet fogja megörökíteni. Hírneve az országban és annak határain túl is fen fog maradni és emléke áldva lesz. Hálás elismerésem követi őt sírjába, melyre itt küldök egy koszorút! Kelt Bécsben, 1876. évi január hó 29-én. Ferenc József, s. k.« * Királyné Ő Felsége tegnap délután egy negyed ötkor Deák Ferenc ravatalára személyesen tette a koszorút, mely borostyánból s kétszáz fehér kaméliából állt, hosszú fehér selyem szalaggal s azon e felirattal : »Deák Ferencnek Erzsébet királyné.« A csarnok zárva volt s csak a meghívottak mehettek be. Ő Felségét Kovách László háznagy és Thaisz főkapitány fogadták. Egészen feketébe volt öltözve, fátyolos francia kalappal. B. Nopcsa főudvarmester és gr. Festetich Mária udvarhölgy kísérték; elébb jöttek Rónay Jácint püspök és Ferenczy Ida k. a. A nagy koszorút, mely addig egy feketével bevont emelvényen feküdt, a főudvarmester és Festetich grófnő adták át a királynénak, ki azt, fölmenve a ravatal lépcsőin, a holttestre helyezte. Meghatva nézte a nagy ember elhidegült, összeesett arcát, megrázkódott, ajkába harapott, szeme könybe lábadt. Aztán lábánál egy könyöklőre térdelt s öt percig imádkozott. Mind a kik ott voltak: Tisza kormányelnök, Károlyi György, Mikes János, Lónyay Menyhért grófok, Széll Kálmán és Szende miniszterek, Tisza Lajos (ki megbízás következtében ő Felségét a ravatalhoz hívta meg, mélyen meg voltak hatva. Nem egy férfi könyezett. A királyné a Kisfaludy-terem felé távozott el a csarnokból, melynek levegője nehéz volt a sok égő gyertya füstjétől. Ma és holnap az egész város meg fog fordulni e csarnokban. * A koporsó antikmiva, dús aranyzással. Tegnap reggel hat órakor vitték egész csöndben az akadémiába. Ráth Károly főpolgármester, gr. Szapáry István s Szivák Imre — az »Entreprise« emberei segélyével emelték a zárt halottas kocsira. Ott voltak Széll Kálmán, Zsibrik őrnagy, Szeniczey Ödön, Vörösmarthy Béla. A kora reggel dacára mind a háznál mind az akadémiánál sokan gyűltek össze. Az előcsarnok nagy gyászpompával van építve. A falakon, oszlopokon fekete lepel ezüst díszítéssel. A magas ravatalon üvegfedél alatt látható az elhunyt, rendes, fekete ruhájában, lábait köpenye borítja, összekulcsolt kezében feszület; az egykori hatalmas fej összeaszott, az arcon fájdalom nyoma látható. A ravatal mellett keresztek, gyertyák két lobogó láng s koszorúk. A folyosó emeletén nemzeti és gyászrobogók s előttük gyászleplen nagy fehér kereszt. A folyosó is gyászba vonva, kiemelve Vörösmarthy álló szobrának fehérségét. A ravatalon s oszlopokon Deák kék-fehér színű címere látható: félkar, mely i s felül is félkar, mely buzogányt tart. * A király koszorúja kaméliákból s fehér rózsákból áll, nehéz fehér selyem szalaggal átkötve. Királyné Ő Felsége tegnap küldte el koszorúját. Ezek és a Klotild főhercegnőé (borostyánból és fehér rózsákból, a nemzeti szin szalagone felirattal: »Tisztelete jeléül Klotild főhercegnő.«) a ravatal mellett külön piedestálra helyezték. A koporsóra a főváros, a belvárosi választók és az országgyűlés koszorúit helyezik , a többit a gyászravatal melletti oszlopokra; már tegnap délben több volt száz koszorúnál. B Sina Simon óriási virágfüzért küldött Bécsből, hg Coburg Fülöpné kék és sárga (belga színek) szalagos koszor 117