Fővárosi Lapok 1876. augusztus (174-199. szám)
1876-08-29 / 197. szám
megborzadtam gyermekem iránti közönyösségem fölött s kérdést intéztem magamhoz : vájjon roszabb volnék-e én, mint a többi nő ? De hát mit tehettem ? Szerettem fiamat, azonban lehetetlennek tartottam egész nap mellette ülni. Untatott ez engem s képmutató nem akartam lenni. Mihailits Sergeinek nagy fájdalmat okozott anyjának elhalta. Nagyon nehezen esett neki, nélküle élni Nikolskiban; én ellenben, noha meggyászoltam napomat, s részvéttel voltam férjem bánata iránt, e birtokunkat nyugalmasabbnak, kellemesebbnek találtam, mint régenten. Mi három év alatt csaknem folyvást a városban éltünk s csupán egyizben voltam pár hónapig Nikolskiban. A harmadik évben külföldre utaztunk s a nyarat Baden-Badenban töltöttük. Huszonegy éves voltam akkor; vagyonunkat elégségesnek tartottam; a házasélettől nem követeltem többet, mint amennyit adott; valamennyi ismerősöm szeretni látszott; egésségem ellen nem volt panaszom; öltözékem a legszebb volt a fürdőben; tudtam, hogy szép vagyok; az idő pompás volt; a szépség és elegancia légkörében éreztem magamat s nagyon vidám voltam. Nem az a vidámság volt ez, mely Nikolskiban eltöltő lelkemet, ha éreztem önmagamban, hogy boldog vagyok, mert megérdemeltem, hogy az legyek, és mert tudtam, hogy boldogságom, bármily nagy volt, még nagyobbnak kell lennie. Oh, akkor még máskép volt! De e nyáron is igen jól éreztem magamat. Mit sem akartam, mit sem reméltem, mitől sem féltem; életemben minden hézagot kitöltve véltem s öntudatom nyugodt volt. Ama fiatal emberek közt, kik amaz évszakban Baden-Badenben időztek, egy sem tűnt ki nagyon a tömegből. Még az öreg K . .. herceg sem, a mi követünk, ki nekem szintén udvarolt. Az egyik fiatal, a másik öreg volt; az egyik egy szőke angol, a másik egy hegyes szakálú francia — ennyiben különböztek egymástól. Mindnyája iránt közömbös voltam, de egyiket sem nélkülözhettem, mert mindnyája külön-külön járult ahhoz, hogy a derültség légköre terüljön körülem el. Csupán egy volt közöttök, D . . . olasz őrgróf, ki figyelmemet magára vonta ama hetyke modorával, a melylyel irántam való csodálatát kifejezte. Egy alkalmat sem mulasztott el, hogy velem találkozhassék, velem táncoljon, lovagoljon, a kaszinóban velem cseveghessen s elmondhassa, hogy szép vagyok. Olykor láttam őt ablakomon át, a ház előtt ácsorogni s villogó szemének fölmeresztése arcomba szöktette a vért s kénytelen voltam szememet félrefordítani. Ő fiatal, szép, elegáns férfi volt s mosolyában s homlokának idomára nézve némileg hasonlított férjemhez, de szebb volt, mint ez. A kettő között való hasonlatosság annál érdekesebb volt rám nézve, minthogy az őrgróf úgy átalában, mint ajkán, tekintetében stb., a férfi eszményi nyugalma és jóságának kifejezése helyett valami nyerseség, állatiasság látszott. Én azt hittem akkor, hogy ő engem szenvedélyesen szeret s olykor büszke szánakozással tekintettem rá. Néha meg is kisérlem őt megnyugtatni s némi barátságot, bizalmasságot tanúsítani iránta. Ő azonban e kísérletet határozottan visszautasította s ki nem mondott, de minden pillanatban nyilvánulni kész szenvedélyével folyvást kínos zavarba hozott. A fürdői évszak végével beteg lettem s két hétig a szobát el nem hagyhattam.. Mikor először újra kimenve, este a hangversenyben jelen voltam, hallottam, hogy a szépségéről hires Lady S. megérkezett. Mint rendesen, egy kör alakult körültem; figyelmesek voltak irántam , de még nagyobb kör képződött a most érkezett Lady S. körül, s közelemben is mindenki csak róla és szépségéről beszélt. Megmutattatták őt nekem, — valóban igéző volt, — kivéve az öntetszelgés egy vonását arcán, mely rám —amint azt nyíltan is kimondtam — kellemetlenül hatott. Mindaz, ami eddig nekem oly kedélyesnek tűnt föl, ma unalmas volt rám nézve. Másnap Lady S. egy kirándulást rendezett a várhoz, melyben azonban én nem akartam részt venni. Csaknem senki sem maradt vissza nálam s minden megváltozott szemem előtt. Mindenki és minden unalmasnak s hitványnak tűnt föl előttem; szerettem volna sírni s elhatároztam magamban, hogy a kúrát mihamarabb bevégezem és viszszautazom Oroszországba. A gyűlölség érzete támadt föl lelkemben, noha azt még magamnak sem vallottam be. Azt hittem, roszul vagyok, s megszűntem a társaságba járni. Csak reggelenkint mentem elvétve a kúthoz, vagy sétáltam ki olykor délutánkint a vidékre L. M. asszonynyal, ez oroszországi ismerősömmel. Mihailits Sergei akkor Heidelbergen volt, hol ő húrám végét s Oroszországba visszatérésünk idejét bevárni akarta s csau nena-nena vanualt hozzám. Egy nap Lady S. az egész társaságot vadászati kirándulásra gyüjté össze ; én pedig L. M. asszonynyal a várba kocsiztam. Mig kocsink lassan fölfelé haladt s mi a százados gesztenyefák közül, melyek az utat beárnyékozták, mindig nagyobb tért szemlélhettünk Badennek bájos vidékéből, a melyet a nyugvó nap sugarai világítottak meg, elkezdtünk beszélgetni, még pedig komolyabb dolgokról, mint rendesen szoktunk. L. M., kit én már rég óta ismertem, csak most először tetszett előttem okos, derék asszonynak, kivel mindenféléről lehet beszélni s kinek barátságát valóságos nyereménynek lehet tartani. Beszéltünk családjainkról, a gyermekekről, az itteni élet tanulságairól ; fölébredt bennünk a vágy az orosz falusi élet iránt s midőn arra visszaemlékeztünk, örült is, fájt is a szivünk. Ez érzés hatása alatt léptünk a várudvarra. A falak között árnyas, hűvös volt, de a romokon még megcsillantak a nap sugarai; léptek zaja s beszédhangok voltak hallhatók s a kapun át a bájos, de ránk oroszokra nézve hideg tájkép mutatkozott, mintha keretbe lett volna foglalva. Leültünk, hogy kipihenjük magunkat s hallgatva, mélázva tekintettünk az elhunyó napra. A beszédhangok mindinkább érthetőkké váltak s úgy rémlett előttem, mintha nevemet említették volna. Önkénytelen figyelni kezdtem s minden szót hallottam. A hangok ismerősek voltak előttem ; a D .. . őrgróféi voltak azok, meg egy francia barátjáéi, kit szintén ismertem. Felőlem és Lady S. felől beszéltek. A francia összehasonlított kettőnket s részletezte szépségeinket. Semmi sértőt nem mondott ugyan, de nekem mégis szívemhez tolult a vér, mikor hallottam a mint ő a mi előnyeinket egyenkint fölsorolta. Azt mondta, hogy nekem már gyermekem is van, míg Lady S. még csak tizenkilencéves, nekem szebb hajam van, ellenben a lady igézőbb alak. »És aztán — tévé utána — a lady valódi belnő,mig ennek a szépe amaz apró orosz hercegnők közé tartozik, kik most oly nagy számmal jelentkeznek.« Megjegyzését azzal zárta be, hogy én nagyon jól tenném, ha nem versenyeznék Lady S.-sel, és hogy én Baden-Badenre nézve meghaltam. »Sajnálom e nőt, — tette utána, derülten kacagva föl — ha ő magát önnel meg nem vigasztalja!« (Folyt. köv.) A mohácsi vész évfordulóján. (1526. aug. 29-dike.) Ma háromszázötven éve volt a szerencsétlen mohácsi csata ! A történelem gyónószéke előtt teszszük az őszinte töredelmes vallomást, hogy bár nem oly huzamos és rettentő mértékben, mint másfélszáz évig suttattunk, e csapást megérdemeltük. »Hajh! ezt visszavonás okozá és durva irigység,« mondá a költő röviden. Ugyanezt mondja a történetíró terjedelmesebben. Hisz Német- és Olaszország is pártokra, sőt több apró fejedelemségre volt ekkor oszolva, kik egymást haddal megtámadták. A német császár nem volt egyéb, mint első a hasonló fejedelmek közt. Itt is, mikint Magyarországban, a túlhatalmas oligarchia, a királyság középponti hatalmát megbénította. Németországban tizenegy évvel utóbb volt vészes pórlázadás, mint hazánkban. Miért jön hát a mohácsi vész az a förgeteg, mely a magyar államiságot, mint odvas fát, a nemzetek erdejében oly hirtelen kidönté ? Mert a magyar államfa törzsén csakugyan sok szú rágódott s merd a török izlám vihara a Balkán félszigeten tert elsőben is a magyart érte. A német, olasz, lengyel keresztyén nemzetek a magyarnak köszönhetik, hogy róluk elfordította az izlám rombolásait. Hunyadi Mátyás, a népből kiemelkedett hős király, uralkodása első felében folytonos küzdésben állt az oligarchiával, de utóbb a meghódított morvasréz és osztrák tartományok költségén tartott fekete seregben királyi hatalmának oly támaszt szerzett, melylyel szemben az imént dacos oligarchia meghunynyászkodott. Az erélyes Mátyás gyáva utóda, Ulászló léc királysága alatt az imént megkushadt száz oligarcha ismét fölüté kevély fejét s megkezdődött az udvari és a Zápolyai párt közti viszály, melynek az ország romlása sem vetett véget. A dölyfös Bakacs (Bakócz) Tamás érsekprimás, miután Rómában a pápaság tiaráját el nem nyerhette, Kapisztrán János dicsőségére áhítozva, azzal, hogy a török ellen idétlenül keresztes háborút hirdetett, a pártok viszályába, mintegy lőportoronyba égő kanócot vetett. A keresztes pórhad a török helyett saját földesurai ellen támadt. Mi lett a vége, tudjuk. Az 1514-diki könyörtelen törvényhozás urai a legyőzött lázadók ellen ezt a lapot írták be a törvénykönyvbe: »Bár az urai ellen föllázadt valamennyi paraszt megérdemelné a halált, nehogy mégis annyi vér ontassék, s az egész parasztosztály kiirtassék, mely nélkül a nemesség keveset ér, azért csak a főbb cinkosok végeztessenek ki; a többiek a leölt nemesek vérdijának fizetésére, az okozott károk megtérítésére fegyveres erővel s minden vagyonuk elkobzásával kényszerítendők. Hogy mindazáltal ez árulásuk emlékezete örök időkre fönmaradjon, s a büntetés utódaikra is kiterjedjen és késő unokáik lássák : mily szörnyű bűn uraik ellen föllázadni, mostantól fogva elvesztvén szabad költözési jogukat, földesuraiknak valóságos örökös szolgasággal legyenek alávetve. Minden jobbágy urának egy arany forint fejadót fizessen, hetenkint egy napot szolgáljon, minden állat s növénytermékétől ötödöt, két ludat, hónaponkint egy csirkét, tiz jobbágy egy sertést adjon. Végül a pórszármazású Bakócz érsek boszantására, ki ez iszonyú állapotot — noha szándéktalanúl — előidézte, végeztetett, hogy a paraszt vérből származott pap püspökké, érsekké sohase lehessen, s ha mégis lenne, tizedet neki senki se fizessen.« E törvényjavaslatot királyi megerősítés alá, a Rákosról Budára, a legdühöbbek közül hat nógrádi követ vitte át. A Dunán átkelés közben hirtelen szél kerekedik, a ladik fölfordul s mind a hatan a törvényjavaslattal együtt a Dunába vesznek. Ez intő jelre sem hagyott alább a nemes urak dühe. Uj küldöttség vitte át az uj leiratot,, és a király a vészterhes törvényt megerősítette. És beköszöntött csakhamar a még roszabb idő. Harmincnégy évvel utóbb, 1548- ban, midőn az ország nagy része török járom alá jutott, az országgyűlési nemesség igy sohajtozott: »Megismerjük, hogy a hajdan virágzó Magyarországnak legtöbb ártalmára volt a jobbágyoknak elnyomatása, kiknek jajai az isten színe elé hatnak. Hogy tehát a mindenható haragját magunkról elhárítsuk s kegyelmét visszanyerjük, a jobbágyok szabad költözési jogát megengedjük.« Már későn ! Mindjárt az elnyomatás után, a török készülődéseinek hírére, a gyermek II. Lajos kormánya segélyért fűhöz-fához, a pápához, Velencéhez, a német fejedelmekhez, a lengyel királyhoz kapkodott, de segély sehonnan sem jött. Ezalatt az ifjú Szolimán új szultán a csak négyszáz zsoldos által védett Nándorfehérvárat, Magyarország kulcsát 1521. aug. 29-én, negyvennapi ostrom után bevette. E fontos végerőd védelmére 1456. nyarán az ország déli vidékeiről ötvenezer ember sietett, s a vár alól H. Mohamedet, Konstantinápoly megvívóját elűzte. Hét év előtt a magyar köznépből több mint százezer ember állott elő a török elleni háborúra, míg most, a veszély hírére, egy lélek sem mozdult. A nádor Báthori és Zápolyai hadaikkal tüntetni akartak, de,a veszély helyétől magukat bölcsen távol tartották. És mintha már elmúlt volna a külveszély a Zápolyai hívei és az udvari párt folytaták viszályaikat. Eközben a török a másik fontos végvárat, Szörényt és vidéket foglalta el 1524-ben. E csapás sem bírta egyetértésre a pártokat, sőt 1525-ben, a hatvani lármás diétán a köznemesség, Báthori helyébe, a maga emberét, Verbőczit tette nádorrá, míg néhány hónap múlva Báthorit a maga pártja ismét visszahelyezte a nádorságba. Újra híre jött, hogy a szultán nagy készületeket tesz Magyarország ellen. Az 1435 és 1459- diki törvények a földesurakat kötelezték, hogy minden 33, majd 20 jobbágyuktól egy-egy fegyveres emberrel álljanak ki a fenyegetett haza védelmére. Igen, de 1514-ben az urak dühe a jobbágyokat elkeserítvén, ezeket, nehogy ismét ellenök forduljanak, nem merték fölfegyverezni. Az elkényszeredett jobbágy pedig, a mese szamarával tartva, úgy hitte, hogy a török sem fog rá több terhet rakni, mint a saját magyar földesura; holott bizony szegénynek utóbb mégis kettősnyereg, a magyar és török ur nyerge, nyomta vállait. 1526 tavaszán a szent-györgy napi országgyűlésen elhatározták, hogy a véres kard minden vármegyében meghordoztassék, s minden nemes ember julius 2-dikára személyesen a király táborába Tolnára gyülekezzék. Julius 2-dika elmúlt s Tolnán alig pár ezer ember jelent meg. A király a pápa pénzén fogadott 2800 német- cseh- lengyel zsoldossal s megannyi maga fegyveresével, julius 24-kén, tehát három héttel a kitűzött határidő után, megindult Budáról, hova többé viszatérendő nem vola. A király és halotti kísérete augusztus elsején érkezett Földvárra. Itt esett tudomására, hogy a török Péterváradot bevette s a Dráván átkelni készül. Az ekkor csak három-négy millió lakosú egész Magyarországból alig 25000 em-