Fővárosi Lapok 1876. december (276-299. szám)
1876-12-03 / 278. szám
Vlado mindezt szó nélkül halgatta. Ő mit sem tudott a történtek felől s a szegény anyának láttára, kit ő áltatott, föl kellett ébrednie hideg szivében is a részvétnek és megbánásnak. Hallgatott, de hát mit is válaszolt volna ama kérdésekre, a nélkül hogy újabb gyávaságát, paltronságát be ne vallja ? Ott, túl a határon volt ő, a gyilkos házában, de nem azért hogy a boszú művét teljesítse, hanem hogy újabb nyomorultságot kövessen el. Abban a házban lakott egy másik leány, egy szép, csalfa szőke, ki Yellának a jegyesét hálójába tudta tonni s megnyerte őt kedveséül. Mariska mitsem tudott atyjának a tette felől, sem ama boszútervekről, melyeket Vlado kifőzhetett. Atyja azonban gyanakodott s mielőtt az erőszakot erőszakkal kellett volna legyőznie, más után igyekezett a veszélyt eltávolítani. A fiatal montenegrói szintett jóakarattal fogadta s megkínálta őt, hogy üljön le asztalához Ez volt a legegyszerűbb mód az ellenség kiengesztelésére, lefegyverzésére. Soha sem öljük mi azt meg — mondá a vladika — a ki velünk kenyerét, saját megosztja. Vlado könnyen tőrbe került, annyival is inkább, mivel ő átalában veszélyes vállalatokra nem nagy hajlamot érzett s előnyösebbnek vélte a leány kedvesének a szerepét játszani, semhogy az atya élete után leskelődjék. A kérlelhetlen öregasszony által sarkaltatva és saját lelkiismeretétől zaklattatva, Vlado a hazugságban keresett menedéket. — Távol voltam a falutól, — mondá — túl a határon. Hiszen tudja, hogy egyre a jó alkalmat keresem, a melylyel tervemet végrehajhatom, hogy leányának a kezét kiérdemelhessem. Az öregasszony éles, fenyegető tekintete Viadora volt szegezve, kikémlelendő, mi igaz lehet ez állításában ? — Nos, hát végrehajtottad tervedet ? Megérdemelted-e, hogy Dragonics leányának nevedet adjad ? Hol van az ő gyilkosának a feje? — Még nem keríthettem meg, — dadogá Vlado , — de elhozom azt, arra esküszöm! — Hej sokszor esküdöztél és ígérgettél te már; sokkal többször, hogysem szavaidnak hitelt adhatnék ! Te áruló vagy, visszaéltél bizalmammal, posestrimádat megcsaltad, őt gyalázatba ejted s a kétségbeesésbe taszítád ! Te nem fogod őt többé látni mindaddig, mig férjem kiontott véréért boszút nem állott el s hűségednek biztosítékát nem adod! Vlado menni készült, hogy az újabb kérdezősködések elől kitérhessen, midőn egyszerre Yella, ki a mellékszobából mindent hallott, halványan s lelkendezve kilépett s őt a távozásban megakadályozta. — Anyám, — szólt a leány elfojtott hangon, — te másnak a halálát kívánod, s nem látod, hogy én is csaknem haldoklom ! A szegény leány nagyon is igazat mondott; alighogy ama szavakat kiejtette, már is a Vlado lábaihoz omlott, ki nem merte őt karjaival fölfogni. — Ez a te műved, — kiáltott az anya, — Íme ennyire juttattad nővéredet! Miért nem ölöd meg mindjárt? Végezd be munkádat. Talán van még annyi bátorságod, hogy kioltsad belőle azt a kis életet, habár nem volt is bátorságod a hoszúállásra ! — Önök nem ismernek engem, — viszonzá Vlado, fölingereltetve e szavak s ama megvető hangok által, melyekkel az öreg asszony ő irányában élt. — Bocsássanak engem. Rövid idő múlva hallani fognak felőlem! Aztán a térdeit átkulcsoló Yella kezei közül kiszabadítván magát, fölnyitotta az ajtót s elhagyta a házat, hogy oda soha se térjen többé vissza. Az anya újra visszavezette Yellát fekhelyére s leült mellé. Mindaketten némán bámultak egymásra, anélkül hogy egyetlenegy szót avagy egyetlenegy könyet ejtettek volna, annyira erőt vett rajtuk a fájdalom meg a kétségbeesés. A törökök hazaszeretete. A törökök fogalomvilágában a mostani háborús idő nagy változást idézett elő. A »haza« és »nemzetiség« eszméi szikrát fogtak és nagy lángot vetettek kebelekben. S ez nem föl- és ellobbanó láng, mert a lelkesedés mély tüze táplálja; ama lelkesedésé, mely a szellemvilágban olyan szerepet játszik, mint a napvilág a természetben: éltet, termékenyít. Ennekelőtte a török az »Izlam« és »vallás« fogalma alá vonta mindazt, a minek mi a »haza« és »nemzet« nagy nevei alatt hódolunk. Még költeményekben is csak az Izlam és padisah voltak dicsőítés tárgyai. Most közszájon forog a »haza« és »nemzet« neve, s a nehéz idő súlya, a fenyegető válságok alatt a mohamedán nép hamar megtanult és oly hévvel lelkesedni a hazáért is, mely otthont ád, mint az Izlámért, mely paradicsomot ád. Mint a szeretet eszményi tárgyát emlegetik ma már a »haza« nevét, mely áldozatot kíván s melyért élni, halni dicsőség. Ez az eszme új erőt ad a törökségnek, mely eddig inkább sok nép volt, mint igazi nemzet. Előttem fekszik a konstantinápolyi »Vakít« egyik legújabb száma s abban egy a hazaszeretettől áradozó felhívás, mely a nemzettől segélyt kér a haza harcosai számára. A legközvetlenebb melegség sugárzik e felhívásból, melyet már csak azért is sietek megismertetni a »Fővárosi Lapok« olvasóival, mivel nálunk a török irodalom és sajtó ilynemű termékeihez csak kevesen férhetnek. A felhívás előtt vers áll, következő tartalommal: »Hazám földjének porát nem adnám oda Ispahan virányainak himporáért; egyetlenegy követ nem Vlado nem messze lakott a határtól s ama kereskedőkkel való folytonos érintkezése által, kik ügyleteikben egyik országból a másikba utaznak, sokat vesztett eredeti montenegrói jellegéből, a nélkül hogy azáltal kedélyben és erkölcsileg valamit nyert volna. Ő határozatlan jellem volt, ki mindig az első benyomásnak engedett, a nélkül hogy annak következésére gondolt volna. Egyenesen a véletlenre bizta magát. Midőn a Yelláék házát elhagyta, ingerülten az öreg asszony szavai által, de mégis részvéttel arája iránt, mely ezt ő miatta érte, egyenesen faluja felé vette útját. Bement a házába, fölfegyverezte magát pisztolylyal és késsel s ama cserjés, bokros pusztaság felé sietett, mely Montenegrót az osztrák területtől elválasztja. Vájjon hová sietett oly nagyon? Annyi bizonyos volt, hogy a buszú tárgynál kijelölt családfő háza felé irányozta lépteit, de bajos lett volna eltalálni, mily szándéklattal. Sokkal zavartabbnak és határozatlanabbnak látszott, mint bármikor. Abban a házban egy férfi lakott, kinek megölésére ő esküt tett, és egy szép leány, ki őt veszélyes hízelgésével magához vonta. Tulajdonképen nem a jó és rész közt való rendes tusa, mint inkább kétféle ösztönnek összeütközése volt ez, két gondolatsornak, melyek egy, magában véve büntetésre méltó tényt különböző világításban tüntettek föl. Ámbár a gyilkosság adnám Bedaksám drága rubinijaiért. Hazámnak tövise is drágább nekem, mint idegen földek virító rózsája : sivatagja énnekem virágkerek, károgó hollója dalos csallogány, bogáncsa illatos jácint. Itthon többet ér nekem még a bánat tömlöce is, mint más országban akár egy édenkert. A haza szolgálatában meggörnyedt férfiakat nem cserélném föl más nemzetek legdelibb embereivel. Minden csöpp véremet örömest ontom, de hazámat nem engedem át a haza ellenségeinek. Hitemet, hazámat lelkem üdvénél is többre nézem.« E keleti szóvirágokban, a képzelem meleg színeiben fénylő sorok után következik a fölhívás. Lényegesebb részei igy hangzanak: »A haza hasonlít egy irgalmas szivü anyához. Ismeretes a szent monda, mely szerint az anyát tisztelő gyermek a paradicsomba jut s Allah kegyelmében részesül. Oh ti, isten kegyelmére törekvő férfiak, mint ülhettek nyugton a csönd és bizalmasság zugában, midőn ellenségek törnek a hazára s minden oldalról szorongatnak minket, gyermekeit ? Tudjátok-e, hogy a haza nem hazája annak, ki őt nem védelmezi ? Tudjátok-e, hogy azok, akik ez idő szerint melleikkel acél sáncként tartják fenn az ellenség rohamait, kik — odahagyva házukat, családjukat, gyermekeiket — városaink, vagyonunk, becsületünk védésében résen állnak, ontják véröket s kockáztatják életüket: mennyire méltók a mi köszönetünkre, a mi hálánkra ? Bármily tőle telhető áldozatokat hoz is hazánk fejedelme vitéz hőseink ruházására és élelmezésére, annyi szükségnek, amennyi fenforog, még ő sem tehet eleget. Föl tehát, siessünk mi is, mindnyájan, egy kis könyöradománynyal, egy-egy darab meleg ruhával vagy legalább pár téli harisnyával járulni a mi bátor hőseink segítségére. Midőn ők a nekik szögezett ágyúk előtt fegyvert forgatnak érettünk, hogyne forgatnék mi is az ő számukra tárcánk tartalmát. Ők Szerbia, Montenegro és Hercegovina meredek szikláin kapaszkodva, a legkeményebb tusától sem tartózkodnak, s mi vonakodnánk némi kis áldozat lerovásától ? A nekik küldött ruhát, mint drága szülőföldjük ajándékát szívökhöz fogják ők szorítani, s kétszeresen fogja az melegíteni valamennyiöket. Szégyenünkre válnék e kötelességet elmulasztani. Ne mondhassák e hős testvéreink, ha majdan az ádáz ellenséget eltiporva, a csatatérről hazatérnek, hogy mi idehaza megfeledkeztünk róluk. Ha ezt mondhatnák, felelni sem volnánk nekik képesek arcunk pirulásában.« A felhívást ismét vers zárja be, ily tartalommal : »Adjuk oda, ami tőlünk telik. Ne mondhassák ránk, hogy nem ismerjük az áldozatkészséget. Gyámolítsuk a hazát, e mindnyájunk anyját. Ki az anyát cserben hagyja, megszűnik ember lenni!« E meleg, poetikus felhívásnak nagy viszhangja lett. Tettekkel feleltek rá s felelnek folyvást. Konstantinápolyból kapott hírek szerint: harmincnégymillió piaszter gyűlt be rövid idő alatt s téli ruhával, harisnyával, takaróval és gyapot kendővel megtelt már is tizenhat nagy raktár. Áldozik ur és szegény. Néha beteges, vén néger asszonyok jelennek meg, kik maguk is könnyű ruhában dideregnek, s egy darab téli öltönyt adnak át, miközben szemök könynyel telik meg. És az a köny melegíti őket, mert a hazaszeretet tüze ég benne. A török birodalomban, mint gyakran szokták említeni, »minden föld a szultáné.« így volt régóta. Most a török föld az egész nemzeté, mert mindenki lelkesedik értte, mint hazájáért. Tambéry Ármin, 1304 VI. Márk és Madonna, mindig bűn marad, a Yella ellen elkövetett árulás és egy más leánynyal való viszonya mindamellett sem tartozott az erényes cselekmények közé! Egy a vihar által kizavart fatörzsre ült le, mely szemközt állt ama házzal, melyhez őt oly ellentétes érzelmek vonzották. Fáradtnak érezte magát, nem annyira a hosszas úttól, mint a benső harctól, mely lelkiismeretét felrázta. Sokáig tartott töprengés, habozás után zsebéből egy kis rézpénzt vett elő, melyet valószínűleg más célból hordott magánál, mint hogy azt elköltse. Egy quatrinello volt ez, a köztársaság idejéből s akkoriban marcolinónak nevezték azt, a Szent Márk oroszlánától, melynek durván nyomott képmása a pénz egyik oldalán látható volt. A másik oldalán a Márk és Madonna képe látszott. A suhancok, sőt a már fölnőttek is, játékszer gyanánt használták a marcolinót, mely a régi és uj kockajáték egy változata volt s egyszersmind a sors kikérdezésének és megkisértésének egyik eszközéül szolgált. Azonban Vlado egyedül volt, komor szemmel nézegette ő e pénzt s tenyerén ide-oda forgatta, mielőtt a magasba dobta, hogy meglássa, a nyomásnak melyik oldala vetődik felül, ha azt tenyerével fölfogja. A boldogtalan ember »Márk és Madonná«-t játszott egy férfinak az életére s egy lány becsületéért, aki őt szerette. Jobb módot nem talált lelkiismeretének tisztázására. Ha Márk oroszlánja marad felül, — mondá magában, — az halált jelez, az oroszlán nem kegyelmez; ha pedig a szent szűz , akkor egészen máskép áll a dolog. Ez nem akarja a bűnösnek a halálát. Ekkor nőül veszem Mariskát s mindennek vége. Yella nem dacolhat a gondviseléssel, mely sorsa fölött dönteni fog. De a gondviselés, ugy látszott, nem akar e kísérletbe egyezni. A földobott pénz a földre esett s egy mély földhasadékban tűnt el. Vlado megkereshette volna azt, vagy másik darab pénzzel tehetett volna újabb kísérletet; hanem hát ő babonás volt s ez esetlegességet az ég intésének tulajdonította, mely ily módon nem akar döntetni sorsa fölött. — Annál roszabb ! — kiáltott fölugorva; — most egyenesen a háznak tartok, s az első lény a kivel találkozom, eldönti az ügyet. Ha az öreg jó velem szembe, meg kell halnia; ha pedig a leány, ezt megölelem — s történjék, a minek történni kell! Miután e határzatra jutott, fölkelt és sem jobbra sem balra nem tekintve ért a házhoz. Kopogtatott. Mariska nyitott ajtót s szokott enyelgésével fogadta az ifjút. — Az ég határozott itt, — gondolta a nyomoréit. — E szép gyermek feleségem lesz! (Folyt, köv.)