Fővárosi Lapok 1878. augusztus (175-199. szám)

1878-08-02 / 176. szám

Péntek, 1878. augusztus 2. t?f). szám Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ....... * írt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden n­a­p. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A siklódi rabbi leánya. Szép, holdas az este. Lágy szellő ringat Fn­t, fát, virágot. Édes a lég. »Drága szerelmem !« — röppen a légbe. Forró csók csattan, a láng úgy nem égne. Ág a virágot hullajtja rég. Zsinagógában fölsír­ az ének : »Messiás jöjj el, jöjj mielébb !« Rabbi a könyvet forgatja, nézi, Máskor nem szokott ennyi láng égni S még sem lát mostan, minden sötét. Hosszan imáznak, közel az éjfél, Messze hangzik el síró daluk. Ősz rabbi könnye csorog a könyvre. »Mily szent — susogják — lelkünknek őre! Jehova irgalmazz, bűnösek vagyunk !« Hajnalra pirkad. — harmatos fűben Szép Sára bolyg és könyve fakad. Tépdes virágot, kérdi a fáktól: »Bűnös-e?« — de itt senki sem vádol. Visszasusogják: »Szeretni szabad.« Könnyű a lépte, nem hajlik alatta Fű, virág. Nyoma sincs, hogy hová bolyong? S mégis halványan, szomorú arccal Árny jár nyomában. Angyal a karddal. »Jaj atyám!« — sikolt fel. — »ítélni fogok.« »Nem vagyok bűnös.« — »Sáron rózsája illata nélkül mit ér neked ? Mocskot a hattyú, foltot a kócsag Türnek-e, lányom ? .. Oh, felelj, mondd csak !« Zokog a lányka : »Hagyd szerelmemet.« »Oly szép az arca, lágy a beszéde, Szive nemes, jó. Mint szeretem ! Szemével bűvöl, ajkával éget, Megszégyeníti csókja a mézet!« »Krisztust imádja. Jöjj, lányom, velem!« S vonja magával. Halk zokogás közt Szótlanul mennek. Bánatos ut ! Erdőnek árnyát űzi a hajnal, Fű, virág felek­, kérve marasztal, Mély patak habja mormolva fut. A nap is feljö, éjjel is támad, Hold fénye tör a gályákon át. A rabbi ott sir, ott bolyg a parton : »Jehova nagy vagy, hitedet tartom !« Tündérek élesztik áldozatát. Szabó Sándor: Lajos p­a­p. (Történeti elbeszélés Budapest múltjából.) irta Véka L. (Folytatás.) Már IV. László országlata alatt egyengette a római pápa a talajt, hogy hatalma Magyarországon, melyet a pápai udvar Szent István ideje óta mindig hűbérének szokott volt tekinteni, az eddigieknél szé­lesebb gyökereket verhessen, s ugyanazért, a­mind­ V. László a szép kun Edua megvetett szerelme boszújá­­nak áldozatul esett, uralmát tényleg bizonyítandó, híveinek segítségével azonnal megkoronáztatta követe által magyar királylyá Martell Károlyt, a szicíliai ki­rálynak a pápai udvar tiszteletében felnőtt fiát. De a német-római császár is szerette volna, már ez időben Magyarországot a kedvtelése szerint kizsákmányolható német gyarmat sorsára sülyeszteni s akadtak eme terv kivitelében is segédkezők az or­szágban, kiknek biztatása eredményezhette, hogy Kun László halála után merészelte Rudolf német-római császár Magyarországot a német birodalom hűbéré­nek nyilvánítani és a királyi méltóságot fiára, Alb­­rechtre, ruházni. Azonban a nemzet nagy zöméből nem halt vala­ki az önbecsülés, önállóság és függetlenség érzete. Lázas ingerültséggel utasította vissza az idegen be­­­avatkozók terjeszkedési vágyát, és sikerült a magyar­ság legjobbjainak támogatása mellett III. Endrének ősei trónját nemcsak elfoglalni, de minden fondorlat ellenére haláláig menten meg is tartani. Az ármány mindamellett nem hagyott fel a győ­zelem reményével. Csak visszavonult odúiba, várva a terveinek legkedvezőbb alkalmas idő bekövetkeztét. Emez idő elérkezettnek látszott, midőn Endre ■r­sírboltjánál az Árpádok felfordított pajzsa jelzi, hogy sorsának új várpontjához jutott Magyarország. Az egymással élesen szemben álló három párt országszerte újra megkezdette élethalálra vívott tusá­­ját, és a kedélyeket elmérgesítő hatásával beforako­­zott a legmagasb sziklavárakba s a társadalom leg­alsóbb rétegeibe is. Pest s főleg nyilvános életének központja, Pest­­újvár sem­ állott a mindent elsodorni kész vész hatal­mának körén kívül. Nem hiányzott itt az egekig csapkodó lángok szítására alkalmas gyúlékony anyag. Magában a köz­ségnek szervezetében rejlett a könnyelmű meghasonlás magva. A­ látszólag egységes község tulajdonképen a magyar, német és olasz lakosságnak nem mindig bé­kés házaságban élő három részére oszott, s ezek min­­denike külön érdekekért küzdött, talán még külön istent is imádott. Legalább egy templomban a három rész nem fért meg. A magyar­ ajkú és érzelmű lakos­ság Szent Mária Magdolna egyházában, a német a bol­­dogságos szüzében, az olasz végre evangélista Szent I Jánoséban imádta a maga istenét. Érvényesítette fajeredetének emlékeit eme há-­­­rom felekezet az országos párttusákban is. Most is az olaszok, utóló emberükig, a pápai udvar törekvései­nek győzelmét iparkodtak elősegíteni; a németek több­sége eleintén sürgette a csatlakozást a német biro­dalomhoz és csak midőn meggyőződött e kísérlete kivihetetlenségéről, sorakozott az olaszok mellé a pá­pai hatalom zászlója alá; a magyarok végre magya­rok maradjanak mindvégig. A pestujvári magyar pártnak nem kis töredé­két azonban olyan polgárok képezték, kiknek őseik nem származtak Etelközből, de kik, német erede­tük dacára is, szívben lélekben magyaroknak vallot­ták magukat s ebből folyó kötelmeiknek mindig hűen megfeleltek úgy a vértől párolgó csatatereken, mint békés­ polgári harcokban is. Megállták ezek hely­üket mindig, jó és rossz napokban, szorosan társulva a ma­gyarok mellé és közé. A pestujvári magyar párt pe­dig szívesen fogadta az utógondolat nélkül állhatato­san hozzája csatlakozó német­ eredetű polgártársakat, és a­hol tehette, jutalmazta is a kiváló érdemet polgá­raiban, tekintet nélkül az egyesek őseinek eredetére, — jutalmazta a polgárok legfőbb nyereményével, a polgártársak önkénytes elismerésével. Annyival elkeseredettebben gyűlölték az ellen­kező irányt követő német polgárok ama közülök ki­vált társakat, kiket hitehagyottaknak véltek gúnyol­hatni azért, mert nem akartak orgyilkosaivá lenni a nemzetnek, mely őket vagy elődeiket bizalmas ven­dégszeretettel fogadta kebelébe, viszonzásul a jövevé­nyektől jót és nem rosszat reményeivé. Hosszas zavargások kényszere szülte végre Pes­ten a törvény erejére emelkedett szokást, hogy a sza­bad község legfőbb tisztviselője, az annak élén álló városi főbíró, egyik évben a magyar, a következőben a német polgárok közül választassák s eme változatos sorrend hűségesen megtartatott, habár épen a magya­roknak gyakran volt volna okuk ez egyezményt megbánni s időnkint talán hatalmuk is azt felforgatni. A szószegéstől mindig irtózó magyarok ezt nem tevék, hanem a szenvedett bántalmakat az időben is azzal viszonozták, hogy — midőn az évfordulat őket jogosította kiválóan rendelkezésre, — ismételten meg­választották pesti főbírónak a szintén német­ eredetű­­­altért, Kún László királynak újbudai várnagyát, akkorban az ország önállósága és függetlenségéért küzdő magyar pártnak egyik legbuzgóbb tagját. Valter volt Pest bírája akkor is, midőn a III. Miklós pápa által Magyarországba követül küldött Fülöp, formianói püspök, 1279-ik évben Pestújvártt nemzeti egyházi zsinatot tartott, állítólag azért, hogy a IV. László király kicsapongásai által veszélyezte­tett vallás és egyház tekintélyét helyre­állítsa, volta­­képen pedig azért, hogy alkalma nyíljék a magyar­­országi főpapságot a pápai udvar tervei támogatására megnyerhetni. Az ügyesen szőtt tervet Valter főbiró ébersége hiúsította meg. Midőn éles szemei a cselszö­­vény horderejét felismerték, ő az egyszerű polgár, szembeszállott azonnal az egy­háznak akkorban még fejedelmek által is rettegett hatalmával és lehetet­lenné tette a zsinatnak együttmaradását az által, hogy tagjaitól az élet fentartásának feltételét meg­vonta, szigorúan megparancsolván, hogy senki se me­részeljen a főpapoknak élelmi­szereket kiszolgáltatni. A pápai követnek s a magyar főpapoknak, ha nem akartak éhen meghalni, távozniok kellett Pestujvár­­ról és Új-Budáról. A boszús magyar egyháznagyok ennek folytán szétszéledtek székhelyeikre és velük együtt megszökött a pápa követe is. Meg is lakott e merényletéért a városi biró, de még Pestujvár, Nagy- és Kis-Pest is. A város egyházi átokkal fujtatott, a szegény Valter életével adózott. Kimondani azt, hogy a királya és hazájához ra­gaszkodó város és bírája eme hűségéért büntettetik, nem lehetett. De nem volt nehéz a buszú kitöltésére alkalmas ürügyet találni. Ladomér esztergomi érsek szerencsésen kifür­készte, hogy néhány bécsi és regensburgi kereskedő árukat szállított a Dunán Pestujvárra, a­nélkül hogy az ennek fejében királyi kiváltságlevelek ér­telmében az esztergomi káptalannak fizetendő bért beszolgáltatták volna, — és meg volt lelve az alkalmi ok, melynél fogva Pest egyházi fenyítékkel bűntettet­­hetett. Ha a város bírája, ha az esküdtek s az összes polgárság oly keveset törődtek vallásuk és egyházuk érdekeivel, hogy még arra sem ügyeltek, teljesítik-e a nyerészkedés végett hozzájuk jött külföldiek a fő­­tisztelendő káptalan jólétét biztosító kötelességet­, csak méltó, hogy eme vétkes közönyükért s hanyag­ságukért az egész város lakoljon. Nyugodt lélekkel kimondhatta tehát az erélyes Ladomér érsek az egy­házi átkot az egész városra, bezárathatott kivétel nél­kül minden templomot és megtilthatta a papoknak a szentségek kiszolgáltatását, megrendelve, hogy senki se merészelje az anyaszentegyház kebeléből kitaga­dott pesti polgárokat egyházi segélyben részesíteni. Ki állíthatta volna most már, hogy a százados jogok vakmerő megsértését visszatarló ítélet a magánbo­­szúnak kifolyása? Valtert is utolérte végzete. (Folyt. köv.) A Canada del diabioi akna. (Kaliforniai regény.) írta Bret Harte. (Folytatás.) — Már kevés napunk van az ülésszak bezár­­táig, és legyen nyugodt, Wiles úr!, majd gondosko­dunk róla, hogy a dolgot kezünkbe vegyük és el is intézzük, mielőtt Thatcher bácsi tudná, hánya­dán van. — Ha elintézhetnék megérkezte előtt, — felelte Wiles — biztosan lehetne számítani a dolog jó kime­netelére. Két napot késett, — ha tőlem függne, még tovább maradhatna. E szavaknál Wiles erkölcsös kebléből nagy só­haj tört ki. Ha a baleset hegyi úton történik, — ha

Next