Fővárosi Lapok 1879. január (1-25. szám)
1879-01-14 / 10. szám
Kedd, 1879. január 14. 10. szám. Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. 37. földszint. Előfizetési dj. Félévre...............................8 frt. Negyedévre...........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, Barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az elpusztult úri család. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) Az ex-kántor újra integet. Az asszony nem bánja. Neki ne integessenek, ő mindent elmond. Eddig is talán azt kellett volna cselekedni, akkor talán nem esett volna ez a veszedelem. Most hát tudja meg a tekintetes úr, hogy Laci urfi egy idő óta minden este elment hazulról, és sokszor csak úgy éjféltájban vetődött haza. — Az én fiam ? — szörnyűködik Bertalan ur. Az ő jó, szelid, ártatlan fia, a ki oly félénk és oly szemérmes, mint valami kis leány! Annak a Terkának talán mégis elment az esze! Nem, nem ment el. A mit mond az szent igaz s nagyobb nyomaték végett csípejére is teszi a kezét — De hát hol járt az én fiam ? . . . az én fiam éjjel ? — fakad ki Bertalan úr csaknem siránkozva. A gazdasszony azt már nem tudja. Iteszelte megkérdezni Laci urfit. — Megkérdezem hát én, — kiált föl az elkeseredett apa. De a bű ivótárs útját állja. — Tekintetes uram . . . tekintetes uram! . . . Csak a szemével hunyorgat hanem a tekintetes úr megérti abból, hogy a derék férfiúnak valami fontos közlendője van. El is mondja azt, de csak négyszemközt. Nagy feneket kerít neki, s azon kezdi, hogy az ifjúság megfontolatlansága gyakran akadályokat gördít a szülők bölcs gondoskodásának útjába. Aztán magát mentegeti, hogy ámbátor tudtára volt légyen a dolog, mégsem szólt a tekintetes urnak. Kajáry Bertalan valami rettenetes dolgot vár e bevezetés után, s nem meri félbeszakítani a vén korhelyt, ki végre hosszú, tekervényes ide-oda kerülgetés után kinyögi, hogy Laci urfi esténkint bizony a Várföldiek kastélya körül kóvályog. Bertalan ur még akkor is csak bámul, úgy látszik, még most sem érti jól a dolgot. — A kastély körül? Szentandrássy Mihály bátyánkümmöget. — Fiatal ember szeme megakad ám a szép leányon, tekintetes uram. — A Várföldi leányon? — hebegi Bertalan ur. — Hát mi tűrés-tagadás, biz az úgy van, — fűzögeti odább a szót a vén korhely cimbora; — de ne tessék azért úgy megijedni, tekintetes uram. Fiatalság, bolondság. Laci urfi majd jobban meggondolja a dolgot. De Kajáry Bertalan ur még arra sem felel, csak a rendkívüli s mindegyre növekvő bámulás tükröződik arcán. Aztán egyszerre berohan a másik szobába, hol az ifjú betegen fekszik. — Fiam! édes fiam! — kiált föl s nyakába borul az eszméletlen fekvőnek. IV. Nagy gondolatok keringhettek Kajáry Bertalan ur fejében, mert arca egész nap oly komoly és ünnepélyes volt, hogy sem a vén gazdasszony, sem a mindenes gyerek, de még Szentandrássy Mihály bátyánk sem tudott kiokosodni belőle. Az ex-kántor ugyan eleinte vigasztalni kezdte a tekintetes urat, hogy a baj nem lesz talán még sem oly nagy, a jó isten majd segítni fog a betegségen, a mi pedig azt a leányhistóriát illeti, hiszen a tekintetes ur majd előveheti atyai tekintélyét. Ne tessék félni, hídi urfi engedelmes fiú volt mindig. — Az volt, mindig az volt, — bólint fejével nyájasan Bertalan ur. Úgy látszik, mintha az egész beszédből csak ezt az egyet tartotta volna meg fejében. Szentandrássy Mihály bátyánk látja, hogy ma semmire sem mehetni a tekintetes úrral, de azt is látja, hogy az a komoly, hallgatag ünnepélyesség nem csupán a fia betegsége miatt aggódó apai szívből, hanem talán egyéb okból is származik. Egy darabig próbálgatja a vén ivótárs a tekintetes urat, hátha mégis ki tudna belőle csavarni valamit, aztán abba hagyja az egész igyekezetet. Hanem mikor elválnak, Bertalan ur mégsem állja meg, hogy ki ne ejtsen annyit: — Bekény Józsának kellene írni a nógrádi jószág végett. — Az ám, — ismétli a büviszhang, — a nógrádi jószág végett kellene irni. Nem adjuk halálig. Bertalan ur kissé zavarodottnak látszik. Nem felel, csak magában motyog valamit. A mindenes fiú is hallja, amint a tekintetes ur végig kullog a folyosón. — Irni kellene . . . igazán irni kellene. Másnap várja az ex-kántor, hogy a tekintetes ur újra előhozza a dolgot; de Bertalan ur nem szól sem másnap, sem harmad-, sem negyednap. Egyszer végre mégis megszólal: — Itt már Bökény Józsa. — Dehogy! — kérdezősködik Szentandrásy Mihály bátyánk. Kajáry Bertalan ur kihúz a zsebéből egy levelet s zavartan hajtogatja ujjai közt. — Azt hiszem, hogy keveset igér a nógrádi jószágért. — Nem adjuk oda, semmi árért sem adjuk, — viszonozza tüzesen Szentandrásy Mihály bátyánk. Bertalan ur köhécsel és elhallgat. Úgy látszik, mintha gondolatokba mélyedne, ami bizony nem igen szokása. Néhány napig aztán ismét nem került szóba a nógrádi jószág. Aközben az ifjú Kajáry betegsége szerencsés fordulatot vett. A láz lecsilapult, a beteg eszmélete visszatért, ereje napról napra javult. Mikor legelőször fölkelt az ágyból, Bertalanul mosolyogva szólt oda hozzá: — Már látom, Laci, hogy meg kell venni neked a négy lovat. A jövő hét végén vásár lesz Debrecenben. Elmegyünk. Az ifjú elpirult. Megértette, mire céloz atyja, de gyöngéd tréfánál egyébnek nem tekintette. Négy lovat vegyenek ők ? Honnan vegyék ? Hiszen a mindennapi szükségre is alig van pénz. Estefelé azonban Bertalan ur megint csak előhozta : — Már csakugyan be kell menni Debrecenbe. Laci elmosolyodott. Szentandrássy Mihály bátyánk bámulva nézett a tekintetes urra. Másnap még néhányszor előhozta Bertalan ur a dolgot s a mindenes fiút is odaszólította a folyosóra, amint épen egy kis tüzelőfát készült aprítni valami rozzant szekéroldalból. — Már be kell menni Debrecenbe, Gyurka fiam. Meg kell venni azt a négy lovat. — Azt a négy lovat ? — bámészkodott a suhanó. — Hát aztán hová teszszük azt a négy lovat ? Bertalan ur megvakarja fejét. Úgy látszik, ez a gondolat még nem jutott eszébe. De nem törődik sokáig s nyájasan mosolyogva felel: — Az istállóba teszszük, Gyurka fiam. Az istállóba. A fiú még jobban bámészkodik. Nem szól, de magában affélét gondol, hogy a tekintetes ur fejében talán kissé megzavarodott valami. Szentandrásy Mihály bátyánk is mindinkább megerősödik ebben a gondolatban. Sehogy sem érti, hogy mit akar a tekintetes ur a négy lóval. — Ha volna itt a vidéken valakinek eladó négy lova, — folytatja töprenkedését Bertalan ur. — Debrecen mégis messze van. Aztán ki tudja mit kap az ember a vásárban ? Mégis csak jobb szeretném valami ismerőstől. S ezen a dolgon ismét elgondolkozik pár napig Kajáry Bertalan. — Nem volna jó a Gémesy Muki négyes fogata? — szólal meg aztán. Most már nagyon komolyan félti a vén kántor a tekintetes urat. Laci maga aggódva tekint atyjára ! A Gémesy Muki négy lova? Hiszen annak legalább kétezer forint az ára. Mialatt Kajáry Bertalan ur környezete azon töri fejét, hogy mit jelent mindez, aközben egy ügyvéd érkezik a faluba s bemutatja magát, mint Bökény Józsa ur meghatalmazottját. Küldője kész kiegyezkedni a zálogos jószág végett. Szentandrásy Mihály bátyánk közbe akar kiáltani, hogy »nem adjuk«, de a szó elhal ajkán, a mint látja, hogy Bertalan ur helybenhagyólag bólint fejével az idegennek. (Folyt, köv.) A kis öreg. (Francia elbeszélés.) Írta George Vautier. (Vége.) Margueritenek a képe folyvást előttem lebegett ; mindenütt üldözött ez engem. Majd tudomásomra jutott, hogy Gabriel kapitányi ranggal odahagyta a katonai szolgálatot és Párisban telepedett le, hol bizonyos gyár igazgatását átvéve, oly után haladt, melyen nagy vagyonra tehetni szert, megcáfolva ezáltal Florimond nagybátyámnak jósolgatásait, ki bölcs tapasztalatai nyomán azt jövendölte, hogy az az eleven ifjú vagy a vérpadon vagy gályarabságban végzi be életét. Egy nap ama ház felé vetődtem el, ahol ő lakott; de féltem, hogy észre találnak venni s gyorsan elsiettem onnan. A halál, mely oly sokáig leselkedett, végre elragadta Clarisse nénit. Florimond bátyám azonban nem követte őt egyhamar a temetőbe. Sok évig élt még mint megtört, elerőtlenedett aggastyán, és ez időt folyvást mellette töltöm, soha el nem hagyva őt. Csaknem százéves volt Florimond bátyám, mikor elhalt. Én újra egyedül álltam a világon, másodízben, kilenc éves korom óta. Loucket ügyvéd, egykori pártfogóm, már rég óta ott nyugodott szülőföldem amaz igénytelen sírkertjében, hol apám és anyám aludták örök álmukat. Nem csatolt többé az élethez semmiféle kötelék, sem szeretet, sem valamely hivatás betöltése. Mindenre alkalmatlan voltam én, ki, fájdalom, az önzésnek estem áldozatul. Az első pillanatban élénk fájdalmat éreztem , majd legnagyobb szomorúságom közepett egyszerre bágyadt sugár hatott át lelkemen. — Most már mint fiatal ember élhetem világomat ! Nem akarom palástolgatni hibáimat. E pillanatban eszem ágában sem volt, hogy búsuljak azok után, akiket tőlem a halál elragadt; a megszabadulás érzetével egyszerre annyira megtelt a szívem, hogy nem maradt abban hely egyébnek, mint a határtalan örömnek. Egy név lebbent el legott ajkaimról: — Marguerite ! Jól tudtam én azt, hogy Marguerite nem volt többé szabad; azt is tudtam, hogy nem fogom őt többé olyannak találni, mint midőn egykor szerelmes voltam belé, de én valósággal olyan valók, mint a tébolyodott s nem elmélkedtem legkevésbbé sem ama