Fővárosi Lapok 1879. február (26-49. szám)
1879-02-15 / 38. szám
Az unokaöcs. (Elbeszélés.) Újvári Bélától. (Vége.) »Megállj, Arthur, — szólt Ajtai, — a galamb már tán nincs a fészekben s te hiába fáradnál. De tudok én egy más módot, hogy tudtára adjad, a mit.. .« E pillanatban a roskatag kis ház egyetlen szobájának ajtaja megnyilt s két nő lépett ki a szabadba: a »galamb« és a keselyű. Arthur, észrevévén azt, akivel találkoznia kell vala, megsarkantyúzta lovát, de Ajtai megelőzte őt, elébe vágtatott s egyik kezével Arthur karját, másik kezével a ló kantárszárát fogva: »Maradsz!« —szólt halkan, de határozottan. A két női alak ezalatt eltűnt, de Ajtai még mindig vasmarha közt tarta Arthur karját. Néhány percig tartott az Arthur fogsága, mosolyogva ekkor így szólt Ajtai: »Eddig a kis galamb már visszarepült a családi fészekbe, most hát szabad vagy«, s megindult a székváros felé. Arthur némán követte őt. Mintegy félóráig haladtak egymás mellett szótlanul. Ajtai törte meg a csöndet. »Arthur — szólt békéltető, nyájas hangon — Arthur, beszéljünk komolyan; nagyon szereted azt a kis leányt ? »Imádom! — kiáltá szenvedélyesen Arthur. »Hm ! — szólalt meg ismét rövid szünet múlva Ajtai — mondhatom jó ízlésed van ; Margitka nagyon szép leány.« »Angyal! — válaszolt Arthur, — ők azok a szép kék szemek!« »Igazad van, Arthur, nagyon szép kék szemei vannak.« »És az a dús aranyhaj!« »No már az igaz, Arthur, a haja különösen szép s nem is csodálom, hogy te oly igen nagyon szereted őt.« »Imádom!« »Jó, hát imádod — folytatá Ajtai —, de lásd Arthur, ez az éjjeli találkozás épen nem az az út volt, amely ez angyali gyermek leírására vezetett volna. Mit képzelsz? Ha Margit atyja csak távolról is sejtené, hogy lányával az ő tudta nélkül beszéltél... Engem, tudod, Arthur leginkább szives a környékbeli birtokosok közt, de jól tudom, hogy még az én kérésem sem használna, mert irgalmatlanul elutasítana és Margit soha sem lenne a tiéd.« Arthurt e szavak meglepték; Ajtai hát nem ellenezné viszonyát, csak az éjjeli találkozót ellenezte. Ajtainak igaza van: nem ez a módja a leánykérésnek ; ez a lépés csak veszélyes lehetett volna arra, a kinek nem veszélyt okozna, hanem a kinek egy egész életre szóló boldogságot akar nyújtani. Gyáva volt, de helyreüti, amit az ellen vétett, akit mindenekfölött szeret, imád s a kit nejévé tenni lesz élete főcélja. Ilyen és hasonló gondolatok nem engedék Arthurt szóhoz jutni; Ajtai nem zavarta őt gondolataiban s csak nagysokára szólalt meg ismét. »Én is voltam fiatal, Arthur — szólt Ajtai; — én is szerettem úgy, mint te most, lángolón s igazán és tudom, hogy az ily szerelem hatalom, hiába igyekeznek elfojtani, tovább lángol. Hiába voltak az én boldogult szüleim is ellene, Mari az enyém lett. Mivel ezt tudom, nem is ellenzem viszonyodat, de mégis látok egy bökkést a dologban .. . Nem azt akarom mondani, Arthur, hogy te vagyon és állás nélkül vagy, mert hisz, ha komolyan szereted őt . . . férfi vagy és majd fogsz tudni akarni, az erős akarat pedig minden akadályt legyőz .. .« Arthurnak hízelegni látszottak e szavak. »Én a bökkenőt abban látom, Arthur, — szólt pillanatnyi szünet múlva Ajtai, — hogy . . . hogy a leány nagyon fiatal, alig tizenhat éves.« »Várni fogunk néhány évig« — válaszolt Arthur. — »Igazad van, Arthur — szólt Ajtai, — ez idő alatt legalább rendezheted viszonyaidat, bevégezheted tanulmányaidat, majd amennyire tőlem telik, segítelek, Arthur. Hány éved van a műegyetemen? — »Kettő« — ismétlé Ajtai — s igy még három év van hátra és mérnök leszel. Majd csak eltelik ez a három év is. Nem haltok bele • tévé hozzá nevetve Ajtai— dehogy haltok! Én hét évig vártam boldogságomra, de Marim mégis az enyém lett. Oh, ha két szív érti egymást! De mielőtt elutaznál, Arthur, illik, hogy látogatást tégy náluk, ez által mintegy eljegyezvén magadnak a leányt. No majd mig te a leánynak megvallod, a mit egyébiránt ő már úgyis tud: komoly szerelmedet, addig én majd beszélek az apával s tudtára adok egyet-mást. Értesz? Holnap hát meglátogatjuk a Malvi birtokost. Kezet rá!« ... Közeledtek a kúriához s Ajtai odáig egy pillanatra sem hallgatott el, nem engedvén időt Arthurnak válaszra s mire e kúria kapujához értek, a passzív szerepre szorított Arthur beleegyezni látszott azokba az intézkedésekbe, a melyeket Ajtai az ő érdekében, az ő boldogsága érdekében oly jól kigondolt. Mikor Ajtai kezet nyújtva »jó éjt« kívánt neki s még egyszer figyelmeztette, hogy másnap készen legyen a Malvi látogatásra, Arthur szive hálával volt eltelve Ajtai iránt. Midőn elváltak, Ajtai utána tekintett s igy szólva: »Nem rossz fiú, csak bánni kell vele tudni; most majd én veszem kezébe a sorsát! — szobájába távozott. * Mialatt ezek a Malvi »boszorkány-malomnál« s az onnét az Ajtai-féle kúriába vezető úton történtek, Ajtai házában a következők fordultak elő. Miska visszatért a városból a tőkepénzes levelével, a levél nem lévén címezve s Miska sem tudván megmondani, hogy a »méltóságos urnák« szól-e kizárólag, vagy tán a méltóságos asszony is felbonthatja azt: Ajtainé feltörte a pecsétet. A rövid levélben a tőkepénzes azt írta, hogy a kért összeggel nem szolgálhat. Sajátságos, de úgy van, hogy az emberek az oly becsületes, rendezett viszonyok közt élő ember iránt, aki egyszer megszorul, ez egyetlen esetben kevesebb bizalommal viseltetnek, mint azok iránt, akik mindig zavarok közt élnek. Talán mert ezeknél megszokták! Marira nagyon rossz benyomást tett a visszautasító levél. Férjével ilyesmi először történt meg. És kiért ? Az ő könnyelmű öcscséért. »Nem tűröm meg őt tovább a háznál — szólt határozottsággal, Károlynak igaza volt; oh, hogy nem hallgattam rá!« És hivatta az öreg Bágyi gazdát, aki ispán, kasznár, számtartó és jószágigazgató volt egy személyben, és egy szekrénykét adván át neki, amennyire az öreg Bágyi gazda komoly arcáról olvashatjuk, fontos megbízással küldte be őt a városba. Ajtai és Arthur körülbelül éjfél tájban érkeztek haza , Ajtainé már lefeküdt. Mikor másnap aztán a reggeli előtt találkozott a férjével, így szólt hozzá: »Károly, én elhatároztam, hogy Arthurt ma megkérem, hogy hagyja el házunkat. íme a pénzösszeg« — folytatá, egy csomó bankjegyet nyújtván át férjének. »Honnét vetted e pénzt, Mari?« — kérdé Ajtai meglepetéssel. »Ne kérdezd,—válaszolt Ajtainé,— de vedd el és fizesd ki vele Arthur adóságait.« »Jól van, kedves Mari — szólt Ajtai, — de Arthurnak ne említs semmit.« »Nem, még ma kell távoznia!« »De kérlek, kedves Marim.« »Nem, nem tűröm meg őt tovább.« »Arra kérlek, kedves Marim, hogy csak ma délelőtt hagyd el a dolgot.« »Ám jó,« válaszolt Ajtainés a reggelihez indultak. Arthur már várakozott rájuk az ebédlőben. A reggelit majdnem szótlanul költék el. Arthur látszólagos zavarban volt, mintha akart is volna mondani valamit, meg nem is. Végre, a reggeli végeztével megvallotta nénjének, hogy letelvén a szünetidő, megköszönvén eddigi szívességeiket és elnézéseiket , távozik körükből, hogy ismét tanulmányai után lásson. Ajtainé hálás pillantást vetett férjére. »Igen — szólt ez — Arthur már nekem is megvallotta szándékát. Én sajnálom, hogy elhagy minket, de ő legjobban tudja mi áll érdekében s azt helyesen teszi, ha tanulmányait befejezi. De néhány napig maradhatnál, Arthur; az egyetemi beiratások csak egy hét múlva kezdődnek meg.« Ajtainé férjére nézett, de ez oly pillantást vetett rá, amely azt látszott mondani: »várj, mindent meg fogsz tudni.« Mikor Ajtai Arthurral egyedül maradt, így szólt hozzá: »Arthur, neked a városban adósságaid vannak; mielőtt távoznál, ezeket is rendezned kell.« Arthurt e szavak oly zavarba hozták, hogy csak anynyit szólt: »rendezni fogom.« »Azt el is várom — szólt a kedvező pillanatot megragadva Ajtai, — ime, fogd, itt van az egész összeg.« Ajtai, hogy ismét fölhasználja Arthur zavarát, átadván neki a pénzt, rögtön így folytatá: »Nem nekem, Marinak hálálkodjál; tőle kaptam ez összeget. Menj, nyergeltess. Egyenlítsd ki tartozásaidat a városban s várj rám a kaszinóban; onnét majd együtt megyünk Malvára. A Malvi birtokos elég szívesen fogadta Ajtait, Arthurt meg szemügyre vette s nem talált kivetnivalót rajta. Arthur, távozása előtt még kétszer volt ajtaival ,falván s mind jobban győződött meg a felől, hogy Margit valóságos angyal és hogy bámulatra méltó kék szemei vannak . . . Ajtai megtartotta szavát: Arthur sorsát egészen kezébe vette s őt havi segélypénzzel támogatta. Arthurnak pedig tán e segélypénznél is kedvesebbek voltak Ajtai levelei, mert mindig volt azokban valami új, Margit bámulatos fejlődéséről és azokról a gyönyörű kék szemekről.* Körülbelől három év múlva a történtek után, Ajtai ismét megparancsolta Miskának, hogy fogjon be, de most a könnyű kis kocsiba s hajtson a vasúti állomáshoz Arthur urfiért. Arthur ez idő alatt befejezte tanulmányait, kiállotta a mérnöki szigorlatot s egy erdélyi vesutnál nyert alkalmazást. Most rokonai látogatására jött, meg azért, hogy mindennapi látogatója legyen a Malvi kastélynak, melynek tulajdonosa tudvalevőleg csak »komoly szándékkal levő« fiatal embereket látott szívesen. psnmMiBiappigBvjpirnmnimmm Szombat, 1879. február 15. 38. szám. Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. 37. földszint. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt. Negyedévre.........................4 . Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Szent Cecilia. (Olasz regény.) Irta A. Barrili. (Folytatás.) — Bölcs és erényes nemesasszony volt, — szakítá félbe Cecilia, — mindenkinek szivében boldog emléket hagyott maga után. Calisto úgy érezte, hogy Di Villa Cervia grófnő eme szavainál, melyeket annyi hévvel és nyíltsággal mondott, láng fut végig erein. Nem szólt, csak könyben úszó, égő szemekkel intett, hogy folytassa. — Igen, — mondá a leányka — valahány embert csak kérdeztem, mind úgy beszélt felőle, mint valami szentről. Valóban szép a vonzalmak ilyen örökségét hagyni hátra. A szegényeknek gyámola volt, a szerencsétleneket vigasztalta s egész életében senkit sem utasított el e vendégszerető lakástól, a ki kenyeret kért, vagy halasztást a földárendára nézve; azért mindnyájan áldozták és imádkoztak értte, a jóság és nemesség példányképéért. Én, a Di Villa Cerviák utolsó sarjadéka, csöppet sem vagyok féltékeny az ön anyja emlékének eme tisztelésére, s csak azt kérem az istentől, hogy hasonló legyek hozzá. — Oh! kegyed angyal, mint ő! — kiáltott Calisto, térdeire rogyva. Amint látja, rövid idő alatt ugyancsak belejöttek. A leányka elpirult s visszahúzódott, Calisto elbocsátó kezét, melyet indulatának rohamában fogott meg.