Fővárosi Lapok 1879. május (100-125. szám)
1879-05-04 / 103. szám
Dal egy árva leányról. Magadban állsz, elhagyatva, egyedül, Mosolyodba könyhullatás elegyül; Fejed fölött borult, felhős lett az ég, Mintha fájna, mint ha szived vérzenék ! Ifjú, szép vagy, egy élet áll előtted, S puha vállad milyen korán legörnyed ! Rövid múltad, mely könnyekkel van teli, Jövendődnek koronáját tördeli. Hányódsz-vetődsz, van is, nincs is otthonod, Elhamvadt a tűz, mely egykor lobogott. Kihűlt a szív oda lenn a por között, A mely egykor bölcsőd felett őrködött. Árva leány hol találjon illatot ? Hogy születtél, bizony méltán siratod ! S a kit szeretsz, az is csak bút küld feléd: Jobb volna, ha azt is rég eltemeted! Ingó virág sorsa lett az életed, Kóbor szellők fugalma is tépeget; Felröpüthet, a hol fény lesz világod, És lesújthat, hol a poklot találod. Gondviselő angyalok az egekben, Védjétek őt, őrködjetek felette; Ti lakoltok, rátok száll a bűn ára, Ha e földön boldogtalan egy árva! Szász Gerő. A színfalak mögött. (Elbeszélés.) Írta F. Gyújtó Izabella. (Folytatás.) A fölkelő nap épen Karola arcára veté az ablakon besütő első sugarát, ki miután elolvasta anyja jegyzeteit, a szék támlájára hajtott fővel csendesen elaludt, midőn Alice fáradtan, kimerülten az erdei lakba tért. Az asztalon s a padlón szétszórva ott hevertek a napló elhullt lapjai. — Szunyadj csöndesen, szegény gyermek, — susogá gyöngéden az alvó leányka fölé hajolva Alice; — az éj tán könyörül az ártatlanul szenvedőn s édes boldogságra ébreszt majd szenderedből. Aztán egy csókot lehelt kedvence homlokára, gondosan összevonta a függönyt, nehogy a kiváncsi napsugár idő előtt fölkeltse őt; fölszedte, szépen összerakta az iratokat s estélyi öltözékét kényelmes pongyolával cserélve föl, kevéssé pihenendő, egy nyugágyra dűlt. Mi pedig használjuk fel a kedvező pillanatot s ha már a leány iránt érdekkel viseltetünk, olvassuk el az anya hagyományát, melynek címe: Egy elhibázott élet története. Midőn e sorokat kezedhez veszed, egyetlen kedves gyermekem, tán végkép el lesz enyészve lelkedből boldogtalan anyád emléke, vagy ha fenmaradt is annak egy parányi része, miként sötét felhő lebeg az tiszta lelked derűit, fényes ege fölött, mert tudom, az emberek mindent megtettek arra, hogy a legsötétebb színben tüntessék eléd múltamat. De én azt hiszem, a gyermek szívében mindig rejlik az anya iránti szeretetnek egy szikrája, melynek jótékony melege élesztésére egy lenge fuvalom is elegendő. Tekintsd ily fuvalomnak vallomásaimat. Nem tudok meghalni azzal a tudattal, hogy emlékezetem örökre utálat tárgyát képezze leányom, gondolkodó, ítéletképes leányom előtt; én, bár tökéletesnek képzelem őt a jövőben, valódi nemesnek csak úgy hihetem, ha arra, ki leközelebb állott egykor hozzá, kegyelettel gondol, és saját lényének tisztaságával igyekszik fedezni annak hibáit. Ez egyik célom; a másik, példaként állítni elődbe életemet, hadd okulhass rajta, oh mert oly szomorú minden vezérszövetnek nélkül lépni az élet tömkelegébe, hol gyakran későn veszszük észre, hogy eltévedünk, s menedékül csak a halált látjuk magunk előtt. E sorokban leplezetlenül akarok előtted állani; olyannak ismerj, amilyen valóban voltam. Sok hibám volt, de voltak jó tulajdonaim is, és lelkemben szilárdan áll a meggyőződés, hogy ha gyermekkorom első, ingatag lépteit szerető kezek vezetik, serdülőidőmet gondos nevelés tölti be s ha később az életben több szeretettel s kevesebb rosszalással találkozom, amazok csekélyebbek lesznek s ezek túlsúlyra vergődhetnek. A te zsengekorodat, bár sok szenvedés közepett, az én szeretetem fonta körül meleg sugaraival, hogy gondos nevelésben fogsz részesülni, arról kezeskedik Zalavári nagybátyád nemes jelleme, —oh bár szeretet, gyöngédség környezne majd az élet utain! A nevelés áldásaiból meríts majd erőt a szenvedések elviselésére, amelyekből, miként mindenkinek, neked is kijut majd a magad része. A nevelés nyújtson neked kellemes szórakozást s óvjon meg a fényűzés és a zajos élvezetek csábító kisértéseitől, amelyek reád, ki nemcsak árva, de szegény is leszel, s kétszeresen végzetesekké válhatnának. A gondviselés élénk észszel, ragyogó tehetségekkel áldott meg, édes gyermekem, ha majd komolyabban fogsz tudni gondolkodni,igyekezzél azokat tökélyre fejleszteni, hátha még egykor magasra emelkedhetsl általuk?— Halálunk le fogja mosni a nevünkhöz tapadt szennyfoltot s te még ünnepelt, boldog lehetsz! Ez a remény biztat végperceimben, ez ad erőt életem ellen intézni a végcsapást; csak is az a tudat teszi az elválás fájdalmát elviselhetővé, hogy halálom ! által kedvezőbb fordulatot adhatok jövődnek, szeretett , egyetlen gyermekem! És most arra kérlek, légy enyhe bírája szüleidnek ; mondd ki elébb szived mélyében felettük a bocsá- s natot s csak azután fogj szomorú jegyzeteim olvasásához. Midőn eszmélni kezdtem, árva, fényes nevű, nagybirtokú, de csak árva voltam. Első gyermekéveim színhelye kisded, szegényes falu végén levő ódon kastély, nagyanyám ősi birtoka volt. Egész láthatárom kopár hegyektől környezett, szűk völgyre szorítkozott. Bár gyakran éreztem élénk vágyat résztvenni a falusi gyermekek élénk játékaiban, soha sem tehettem, mert ez, mint méltóságomhoz nem illő leereszkedés, tiltva volt s csak nagyon ritkán volt alkalmam kilépni a kastélyt körülvevő mohos kőfalkerítés közül. Nyáron, ha csak nem esett, majdnem az egész napot az elvadult, ápolás hiányában összevissza bokrosodott parkban töltöm, mert a kert művelt része, az egyenes ágyúsokra osztott veteményes, nem bírt rám nézve vonzerővel; utat törtem magamnak a sűrűben, hallgattam a madarak énekét s koszorúkat fűztem az erdő vadvirágaiból. A tél közelgése nagyon elszomorító volt rám nézve, nem mehettem többé a szabadba, ott kellett ülnöm napestig a komor, boltíves termekben, azokkal a mély ablaküregekkel, hegyes csúcsban végződő ólomkarikás ablakokkal, amelyeket még sokkal komorabbakká tettek azok a sötét kelmével bevont, ódivatú bútorok, a komoly ősök s az olykor borzalmat keltő szentek képei. Órákig elültem egy egy ablakmélyedésben, hallgatva az öreg óra egyhangú ketyegését s számlálva a lehulló hópelyheket. Nagyanyámat ritkán, többnyire csak az étkezéseknél s a kastély kápolnájában naponkint kétszer tartott istentisztelet alatt láttam, azon kivűl saját lakosztályában tölté, szent könyvek olvasásával s más vallásos gyakorlatokkal idejét, a vasárnapot kivéve, mikor a falusi tisztelendő a kastélyban ebédelt s vecsernye után a káplánnal és az én felügyelőnőmmel egyjó házból való de elszegényedett nemes asszonynyak — mint ahogy nagyanyám mondá — egy kis whistet játszottak. A nap legnagyobb részét az említett Pálné asszony társaságában töltöttem, az ablakon kibámulva vagy valamely játékkal foglalkozva, mig ő csendesen kötögetett s olykor el-elszunyadt munkája mellett. Szüleimről csak annyit tudtam, a mennyit Pálné egyszer unszolásaimra elbeszélt. Mint mondá, atyám kitűnő szép, deli és ünnepelt lovag volt, nagyanyám imádta őt, az egyetlen fiút, s az ország első leányai közül akart nőt választani számára; de atyám meghiusítá terveit, egy bájos színésznőt tett nejévé s ezáltal nagy mérvben magára vonta haragját. Halálának is e házasság volt oka; párbajban esett el oly egyén által, a ki gúnyos megjegyzéseket tett neje egykori életpályájára. Anyámat a bánat nemsokára sirba vitte, nagyanyám pedig, fia halála után világot, embereket meggyűlölve, visszavonult minden társaságtól s valódi zárdái magányban tölté napjait. E magányban óhajtott engem felnevelni s megóvni a hiú világ minden befolyásától. Így remélte, hogy nem fog bennem felébredni a könnyelműség csírája, melyet az ő hite szerint okvetlenül örökölnöm kellett. És pedig nagyon rosszul számított. Ha természetem búskomolyságra lett volna hajlandó, okvetlen azzá fejlődtem volna e zárdás élet közepett, de élénk véralkattal lévén felruházva, az csak fokozta bennem a titkon szunyadó vágyat egy szebb, vidámabb világ után, melyet szűk völgyünkön túl létezni véltem s képzelmemben a legélénkebb színekkel rajzolom magam elé hosszú unalmas óráimban. Nyolc éves koromban nagyanyám parancsára a káplán naponkint kétszer fölkeresett. Írásban, olvasásban, számtanban és vallásban adva oktatást. Bár tanárom unalmas, vontatott modora kevés vonzerőt gyakorolt rám, örömmel kaptam a változáson; az Írásban, olvasásban csakhamar bámulatos előhaladást tettem, de a számtan és különösen a katekizmus kimerítő magyarázatai sehogy sem bírtak meghonosodni fejemben, amiért nagyanyám nagyon haragudt rám. Mintha most is látnám magas, száraz alakját, amint uszályos fekete ruhájában végig lépdelt a hosszú palotán, rám szegezte hideg, szigorú tekintetét, megfenyített száraz, csontos ujjaival s rossz, haszontalan gyermeknek nevezett, a kiből soha sem lesz semmi. (Folyt. köv.) . ■ i : Vasárnap, 1879. május 4. 103. szám. Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: rr Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ...........................8 írt. Negyedévre........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden nap. FŐVÁROSI LAPOK. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. a kiadóhivatalba küldendők. em Toe. (Orosz beszély.) irta Leontyev K. N. (Folytatás.) IV. Alig telt el egy hét, mióta Khaireddin bey háremétől elvált, midőn Petropulaki orvos meghívta őt estélyére. Mivel pedig a francia konzul megdicsérte Pembét, ki az orvosnak is megtetszett, egyszersmind a cigányokat is magához rendelte. Azok, akikkel Pembe járt, némileg ismerték az európai zenét is. Alkonyaitól viradatig nem hallgatott el a hegedű, klarinét s a tambura az orvos tágas termeiben. Ott volt Korfiot aranyműves , Czukala, ki archeológnak tartá magát; két konzuli tolmács, s egy rokona az orvosnak, az ifjú athenei tanuló, olyan arszlán, minőt Janinában még alig láttak. A szünidőre jött haza atyjához s mindenkit lenézett. Még egy éltes tagja is volt ott ama medzslisznek, melyen részt kellett vennie Khaireddinnek; családos, eszes férfiú, Kir Kosztaki Dzsimopulo. Ős az órás mindenben felülmúlták a többieket, csak az öreget nem, az óvatosságban, ki az erős borból nem ivott, és mél