Fővárosi Lapok 1879. szeptember (201-224. szám)
1879-09-11 / 208. szám
Csütörtök, 1879. szeptember 11. Tizenhatodik évfolyam. 208. szám. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ..........................8 írt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A nevelőnő. (Elbeszélés.) Irta báró Horváth Miklós. (Folytatás.) Csak tanítványa, a fiatal gróf, emlegette olykor mestere nevét, s ilyenkor könyek tolultak szemembe, melyeket, hirtelen elfordulva, letörték. Jött más nevelő, évek múltak, változtak a viszonyok, s a fiatal grófból férfi lett, s bárha mindenkor kegyeletben tartaná fiatal szive nemes érzelmeit! Vilma grófnő pedig férjhez ment, egy magasrangú kérőhöz, kinek tizenhárompróbás ősei ellen atyjának kifogása nem lehetett. A főúri jegyes untalan dicsérte aráját, de lelkesedni nem tudott; egyébiránt voltak ragyogó gyémántjai s ő maga udvarias gavallér. Igaz, hogy drága gyémánt s belbecs nélküli udvariasságok egymagában nőt még nem boldogítanak , de Vilma, az első csalódásából kiindulva, maga is hitte, hogy legjobb esetben is csak ennyit követelhetünk a férfitól, s hiú képzelődés a többi mind, mert az életben, a valóságban eszményképünk föl nem található. A nászünnep napjával bekövetkezett egyszersmind az én elválásom ideje is. Változatosabb órák rám nézve igen, de boldogítók nem következtek. Hányódtam, vetődtem az életben, mint annyi más, ama hálátlan pályán, melyet nevelőinek neveznek. A világ ferde rendje az, hogy bár a szülők ránk bízzák gyermekük legbeesebb kincsét, a fiatal s fogékony kedélyt, nem istápolnak eléggé nehéz föladatunkban ; reánk hagyják a csemete gondozását s kijelölik előre a sivár talajt, melyben annak fogamzania kell; azt mondják : remekelj, teremts dicsőt s magasztost, s reánk tukmálják egyszersmind előítéletes nézeteik törpeségét; felelőssé tesznek minden hibáért s ők maguk bűnöket követnek el a jó példa rovására; kivetkőztetik gyermeküket a természetességből s azt követelik, hogy tanítsák meg az egyszerűségre; maguk komédiát játszanak az élet színpadán s meghagyják, hogy őszinteségre oktassák a gyermeket szülei iránt; férjhez adják szive vonzalma ellenére a leányt, s kárhoztatnak, hogy mért nem neveltünk leányaikból boldogságra termett lényeket! S a szegénysorsú nevelőnőnek, ki e tövises pályára szánta magát, biztosítva van-e minden esély ellenében jövője? Öt, akinek oly igen szüksége van a kedély nyugalmára, hogy soha nem lankadó türelemmel taníthasson, megóvják-e gondosan a kedvetlenségtől, s nem kell-e untalan tűrnie a szeszély méltatlankodásait ? De minek kellene e tárgygyal bővebben foglalkozni. Szenvedtem én is évek során eleget, s volt idő, midőn órák adásával keserűen kerestem kenyeremet. Egy este, midőn vándor tudományommal bebarangoltam volt a külvárost, egy kávécsarnokban megpihenve, valamely napilap hirdetési rovatában olvastam, hogy társalkodónő kerestetik vidékre, egy előkelő házhoz. Végére jártam, hogy ki amadelnő? Férje után Z . . . grófnénak hívták. A fiatal gróf, Bálint egykori tanítványa, tehát megnősült. Értesültem arról is, hogy Bálint iránti barátsága az évek során nem lankadt, sőt mi több, falusi birtokán lakik az egykori nevelő is. Megragadtam az alkalmat és hozzájuk siettem. XII. Szivem lázasan dobogott, midőn a kastély előtt kiszálltam. A gróf azonnal rám ismert, a legszívesebben fogadott s bemutatott nejének, mint a várt társalkodónőt ; megjegyezte egyszersmind, hogy fiatalkori botlásairól sokat mesélhetnék, egész sorát a megrovást érdemlő cselekedeteknek. Részemről egyet sem tudok, mert amaz emberek közé tartozott, kik a szív nemes ösztönével születnek, s megóvják azt, az élet minden körülménye közt. A gróf külsőleg sem sokat változott, tekintete bizalmat ébresztő, modora barátságos és fesztelen, szavai őszinték. Ami a grófnét illeti, noha igen szép, nem tett rám kedvező hatást; édeskés szavai, ahelyett hogy leköteleznének, kétkedővé teszik az embert, válogatott kifejezésekkel él, lesüti szemét, mint a bűnösök vagy hízelgők, és soha sem lehet szive mélyében olvasni. Igaz, hogy nagy figyelmet még nem fordítottam jelleme tanulmányozására, mert hisz nyugtalanul arra a percre sóvárogtam, melyben Bálintot viszont fogom látni. A gróf néha egy-egy szóval őt is emlegette, nem sejtve, mily érdeklődéssel hallgattam. Későn este léptek nesze hangzott az előteremben ; szivem lázas dobbanásáról éreztem, hogy ő az. Az ajtó föltárult s valóban Bálint lépett be. — Egy régi ismerősöd! — mondá a gróf, egykori nevelőjét elém vezetve. Arcára néztem, mely komoly és sápadt volt, mintha méla emlékek bukkantak volna föl lelkében. Oh, mennyi elmosódott emlék frisül föl ily alkalmakkor, csak néhány évi távollét után is; a fiatal szív minden küzdelme, melynek baja is édesebb olykor azoknál az örömeknél, melyeket a jelen és jövő nyújthatnak. Kedves tetszhalottak támadnak újra föl s magunk köré gyűjtjük a hervadásnak indult sok virágot, melyeknek illata még el nem szállt. — Az idő már derét hullatt a fejemre — mondá, — de azért megvan még fogékonyságom minden nemes és szép iránt; ez az egyetlen kincs, mit az elrohanó ifjúkortól kicsikarhatunk; nem nyiladoznak immár virágok számomra, de gyönyörködöm fűtött szobám ablakain a tél jégrajzain, hisz ezek is csak a tavasznak fehérbe öltöztetett alakjai. Volt valami bánatos elszánás tekintetében, mi rendkívül meghatott, s hogy illetődésemet elpalástoljam, vndorabb irányt adtam a társalgásnak. A gróf és grófné közben-közben magunkban hagytak, s eleintén e percek voltak tán a legnyomasztóbbak. A múlt lebegett lelkünk előtt szüntelen, a múlt édes bújával, melynek részleteibe bocsátkozni mégis a legfájóbb lett volna Bálintra nézve. Beszéltünk tehát a gróf háztartásáról és apósáról is, ki a szomszéd helységben lakott, s ki — mint Bálint célzataiból megértettem, — nem a legszívesebb viszonyban élt saját fiával sem, a ki nem rég került elő utazásaiból s minden tekintetben igen jeles fiatal ember. Báró Kerényi Zsigmond, igy hívták az apát, özvegysége alatt egy nőbe szeretett, kit házához vett, s ki korlátlanul rendelkezik szive és vagyona fölött. Az öreg ur, mint koros embereknél gyakran előfordul, (mintha gyöngeségükkel növekednék hiúságuk is, makacsan ragaszkodott ama hithez, hogy kedvese nagyon szereti őt, s neheztelt mindazokra, kik ezt kétségbe vonni merészkedtek. Kényes viszony fejlődött ki e miatt az apa és fiú közt, ki mint teljes kort ért férfi, jó szemmel nem nézhette a dolgok rendjét a kastélyban, s untalanul összeütközésbe jutottak keblében a gyermeki tisztelet, a kötelesség, a szív és az ész parancsai. Oly helyzet volt ez, mely legtöbb esetben állandóvá teszi a családi viszályt, az elkeseredést és gyűlölséget, mi csak két módon kerülhető ki: ha a fiú könnyelműen szemet huny minden eshetőségre, vagy ha hízelgőül szegődik az apa gyarlóságainak, s lealázza magát egy hiús uralomvágyó asszony zsoldjában. A báró fia igen becsületes és igen férfias jellem volt ily szerepre. Gróf Z ... né azonban egy alkalmat sem mulasztott ki, hogy atyja kegyeibe, fivére rovására, magát be ne hízelegje. Az asszonyi hízelgésnek s alattomos fondorkodásoknak előre látható eredménye az lesz, hogy az öreg báró majd gondoskodni fog arról végrendeletében, nehogy legengedelmesebb leánya a rövidebbet húzza. Neki fog jutni bizonyára az oroszlánrész. E tájékozás után meglehetősen tisztában voltam úrnőm, Julia bárónő jellemsajátságaira nézve, s beláttam, hogy közvetlen társaságában örömekre nem számíthatok. Julia csaknem mindennap meglátogatta atyját a szomszéd helyiségben, hogy szemügyben tartson mindent a kastélyban, legkivált az öreg úr szándékait fia irányában, kitől atyai szivét elidegenítnie már sikerült. A grófné illőnek tartá bemutatni társalkodónőjét is atyjának, s alkalmul szolgált erre egy általános meghívás a báró részéről, ki nyílt házat tartott, szerette a vendégséget s most egy rendkívüli lakomát rendezett, melyről legkedvesebb leánya s hozzátartozói, önkényt érthetőleg, nem hiányozhattak. »Papot választunk!« — ez volt a meghivójegy lakonikus tartalma, melyet azok, kik a báró szokásait és hajlamait közelebbről ismerték, úgy értelmeztek, hogy majd lesz dáridó a kastélyban s hatalmas ivás az ebéd alatt öblös bilikomokból, miközben az öreg ur elszánja magát, hogy melyik lelkésznek juttassa az eklézsiát, melynek patrónusa volt. (Folyt. köv.) A marquis kastélya. (Rajz.) Gozlan Leótól. Álmodozva, félig behunyt szemmel ültem lovamon, mely szintén szunyókált, néha-néha horkolva szíván be a fris széna illatát. Mentünk, hová a szél s az árnyék vezettek. Megálltunk a malom zsilipje előtt, mely alól tajtékozva omlott ki a víz, majd a bársonypuha réten próbáltunk meg egy kis futást, így értünk el a kis folyó egyik ágán át vert hídra. E hídon járt fel s alá egy fiatal ember, reggeli pongyolában, fején olyan kalappal, aminőt az Antillák kényelemszerető gyarmatosai hordanak, s egészen belemélyedt a kezében tartott könyv olvasásába. — Bocsánat, uram, — szólítom meg, — minő fasor ez, mely sehová sem vezet ? " Fület csinált a könyvébe s feltekintett. — Ez a villeroi-i kastély fasora volt, de a fekete sereg, melynek kétségtelenül hallotta hirét, ezelőtt pár évtizeddel lerombolta. — Hogy hallottam-e hirét? Fájdalom nagyon is gyakran. Hát nem hagytak ezek meg semmit Franciaországban ? Nem elégedtek meg a pusztítással, mit idő, tűz, viz s viszontagságok vittek végbe ?, még kötelet is hurkoltak hazánk történelmének nyakába s teljes erejökből összeránták azt? Azt mondják, hogy voltak köztük, s ezeket még a bande noire philanthropjai közé kell számítanunk,akik nem érték be a pusztítással, melyet kalapács, véső és csákány okozott, hanem a faragott talajú szalonokba beállítottak pár bordó lőport, meggyujtották a kanócot s aztán biztos távolból nézték, hogy mily szépen röpül a levegőbe minden: a négy torony, a folyosó, a kapu, a sok lakszoba. Ismeretlenem mindenelőtt megjegyezte, hogy a fekete sereg sohasem használta a lőport pusztításainál , sőt ellenkezőleg, akárhány esetben nagy figyel