Fővárosi Lapok 1879. október (225-251. szám)
1879-10-01 / 225. szám
Szerda, 1879. október 1. 225. szám Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ................................8 írt. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik ünnep utáni napokat kivév mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október-decemberi folyamra ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 ft, félévre 8 ft, egész évre 16 ft. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: a »Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« A második asszony. Egyszer úgy éjféltájt, ablaküveg koppan. Második asszonynak szíve nagyot dobban. Felriad ijedten : — halotti ruhába’, — Álom-e vagy látás ? — ki van a szobába’ ? „Mit akarsz, mi dolgod, eltemetett asszony ,„Kérdeni jöttelek, te második asszony ! ,„Volt nekem egy édes, szőkehaju lánykám ; Hol van az én szelíd, kézbeli báránykám „Mit tehetek róla ? ! Gondosan ápoltam ; Ha baja sulyosbúlt ... én oka nem voltam !“ ,„Látnak a halottak! Elő ne hazudjon ! Nincs titok a földön, mit az ég ne tudjon! Sirt sokat! azt mondtad, tőle nem alhattál. Néki fejes mákból álom-italt adtál. Oh az a két szép szem ! Mák hogy elaltatta! Alszik már! De te még csak most nem, miatta !“, „Menj ! Ne gyötörj. Hadd el! Gyilkos a beszéded! El el a szememből! Látnom iszony téged !“ „,Volt fiam is nékem. Én drága szerettem ! Szófogadó, kedves; soha se büntettem. Gyenge fűszál a mint lenge fuvalomra. Jó szive úgy hajlott anyai szavamra.“ „Elmakacsult; kértem , rá se ügyelt; fedtem — Elment bolyongóba, arról se tehettem.“ ,„Látnak a halottak ! Elő ne hazudjon ! Nincs titok a földön, mit az ég ne tudjon! Űzted, elüldözted ! Téli hideg éjjel Verted ki a házból a vizes kötéllel! Kivül az ajtónál még leborult térdre , ,Megfagyok, ereszsz be !‘ De hiába kérte. Anyja, te, az élő, nem vette fülébe. Akkor a halotthoz jött a temetőbe. Sírását síromnak mélybre hallottam, Oda befogadtam, álomba ringattam.“ „Menj ! Ne kínozz. Hadd el! Megöl a beszéded ! ,s Él el az ágyamtól! Látni halál téged!« ,„Hát szeretett férjem, gyermekeim atyja ? Mert hogy a hajlékát éjjel ide hagyja „Mit tudom én, hol jár ? ! Más örömi vannak, Cimbora, vigasság, tivornya kell annak !“ ,„Látnak a halottak, élő ne hazudjon! Nincs titok a földön, mit az ég ne tudjon! Nagy teher a bánat, kín a hordozása, — Nem tüzes bor , hűvös hab a gyógyulása! Nézzem oda messze, mély Duna partjára ... Ott állt a sápadt hold halovány arcára.“ „Vidd a kezed innen ! Sirba vissza véled! Százszor halált inkább, mint a te beszéded !“ ,„Halál a kínoknak boldog megszűnése ; Ne legyen tiednek ilyen enyhülése! Életedet isten még hosszúra nyújtsa, Bűnödet éjenként jövetelem sújtsa. Minden éjjel itt láss : jövök, előkérjem Szőke hajú lánykám, árva fiam, férjem !“‘ Györy Vilmos. ------------------- A szerencse fia. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. I. »Anno Dni 1732 die 15. Julii az oroszlánjegy alatt született Gergely fiam. A kegyelmes isten nevelje nagyra, familiájának ecclesiának, communitásnak tisztességire.« így jegyezte fel a biblia hátulsó lapjára fia születését ns. Kocsárdy Gergely, a ns. csutoragyártócéh egyik érdemes tagja ns. Debrecen városában. Leánygyermekkel már hárommal áldotta meg az úristen a derék férfiút, de azokat később egymásután el is vette; csak a fiú maradt életben, az egyetlen fiú, ki a biblia hátulsó lapjára írt szavak tanúsága szerint, arra volt hivatva, hogy a família elhomályosult fényét újra földerítse. Hogy mennyire felelt meg e hivatásának, az majd e történet folytán kiderül. Egyelőre azonban kénytelenek vagyunk megvallani, hogy nem sok kilátás nyilt erre. Az 1739-iki nagy pestis, mely rakásra seperte nemes Debrecen város lakosait, kiragadta e gyarló világból a szegény csatoragyártót is, ki eleget hányódott-vetődött már az életben s csak azért nem szeretett volna még megválni e siralom völgyéből, hogy az ő Gergely fiának jövendő dicsőségét szemlélhette volna. De hát nem használt a térjék, melyet napjában négyszer is bevett, mindannyiszor egy-egy kanta borban, sem az uj szappanból, mézből és lisztből csinált kovász, melyet szegény felesége sok sóhajtás és könyhullatás közt gyúrt számára. A halál angyala leszállt a kádas utcai rozzant kis házikóra, mely az utolsó nagy tűz óta még egészen föl sem épült. Hat marcona férfi, kiket a nemes tanács drága pénzen fizetett, beállított az udvarra, vállára vette a koporsót s kivitte a temetőbe. Tiszteletes nem búcsúztatta el, kántus nem énekelte ki a holtat, a céhbeliek nem jöttek el, sem a rokonok a temetésére. Bújt akkor az ember embertársa elől, mert rettenetes istenítélete volt a városon és az egész orságban s a nemes magisztrátus dobszóval kihirdettette, hogy senki, ur vagy polgár, közrendű vagy elöljáró, temetési ceremóniában nem részesíttetik, sem istentisztelet nem tartatik többé a templomban, sem bárminemű egybegyülekezés meg nem engedtetik, ellenszegülők elrettentésére kitűzetvén a pallos a városház kapuja fölé. Valami fényes szertartás nem igen várt volna ugyan amúgy sem a szegény csatoragyártóra, de a búsuló özvegy azért mégis keserves könyeket hullatott, hogy az ő szegény urát csak úgy vitték ki, mint valami döglött lovat. Nem sokáig sirt, az igaz, mert két hét múlva az a hat marcona férfi megint oda jött a kádas utcai kis ház udvarára s megint vállára emelt egy koporsót. A hétéves fiú árván maradt. Ezek voltak az ifjú Kocsárdy Gergely gyermekkori emlékei. A halotthordó zord alakok az elöljáróságtól számukra csináltatott fekete köntösben, a koporsók, melyeket némán, kiséret nélkül vittek át az utcán naponkint, lesütött fejjel botorkáló emberek, akik messziről kikerülik egymást, halálfejes nagy fehér cédulák a kapukon, miket a nemes tanács parancsolatára kiragasztottak fegyveres őrök a kapu előtt, akik senkit sem bocsátnak se be, se ki. Borzadva nézte a gyermek, a mint meggyújtják a máglyát az udvar közepén, szalmából, rőzsébő s amint a lángok közé dobják elhalt szüleinek ruháit, az ágyból a vánkosokat, a szobából a bútorokat, míg végre nem marad egyéb, mint a puszta négy fal. A vastag bőrbe kötött kapcsos bibliát is már kezébe vette az egyik poroszló, de visszariadtak attól, hogy a szent könyvet a tűzbe dobják. — Tedd el, — mondák a gyermeknek. S az a könyv egyetlen öröksége, a mi szülőiről maradt. A ház összedőlt, mert nem volt, aki gondot viseljen rá. A fiút a céh elöljárói egy mesterhez adták, ahol idővel majd megtanulja a becsületes mesterséget, melyet apja folytatott. Minden jel arra mutatott, hogy az ifjú Kocsárdy Gergelyből sem lesz egyéb, mint ami az apja volt: csatoragyártó, ami ugyan tisztességes mesterség, de a famíliának a fényét mégsem fogja olyan nagyon emelni, mint ahogy a boldogult álmodozott róla. Mert hej, az a Kocsárdy família híres volt ám valaha, ha igaz! Sokat tudott arról beszélni a boldogult. Hej! ő sem arra született ám, hogy csutorákat faragcsáljon s ha nem fordult volna roszra a kuruc tábor sora . . . Na de a mi elmúlt, hát elmúlt. Csak a fiának adjon az isten jobb sorsot! Persze hogy céhmester uram, a ki szigorú ember volt s nem szerette az efféle léha beszédeket, minderre azt szokta felelni: — Adjon kend hálát az istennek, hogy e nemes céh kebelébe recipiáltatott. A mire Kocsárdy Gergely uram mindig engedelmesen lehajtotta fejét. — Illendő reverendával fogadom céhmester uram admonicióját., Szeretett diákosan beszélni ő figyelme, mert írástudó ember volt s ne lett volna csak az a kuruc világ, hát . . . Hanem a mi a céhmester uram admonicióját illeti, annak ugyan nem igen lett foganatja. A dicsekedést csak nem hagyhatta el Kocsárdy Gergely uram, hétköznap is egyre a korcsmát ülte s mindenféle hivalkodó nép közt mind maga jeles vitézi tetteit, mind familiájának dicsőségét hánytorgatta. — Vigyázzanak kegyelmetek, hogy apjára ne üssön a fiú, — utasította a céhmester a jámbor házaspárt, a kikhez a fiú, céhmester uram bölcs határozata szerint, adatott. — Vigyázni fogunk, — ígérte a becsületes csutoragyártó, — a szemünk fényére sem vigyázhatnánk jobban. Dejszen vigyázhattak arra. A kölyök, ha csak szerit ejthette, mindjárt kisurrant s uram fia! hol találták meg! Az öreg Bálintnál, a korhely káposztagyalulónál, ki ott üldögélt naphosszat a miklós utcai kapu mellett, a Nagy Sára bormérő háza előtt, hogy az isten akárhová tegye a vén naplopóját! Ott ült a fiú és hallgatta azt a sok csodálatos históriát, amit az öreg Bálint mesélt. Szerit-számát sem lehetett volna megmondani annak a sok furcsa történetnek, amennyit a vén kuruc elmésein tudott. Sok földet bejárt ő, hej! (de nem így koldulva, mint mai napság. Nagy Lengyelországban is megfordult a méltóságos fejedelemmel, de hát arról jobb most hallgatni. Ne szólj szájam, nem fáj fejem. A becsületes csatoragyártó házaspárnak sehogysem tetszett ez a dolog. Évről évre jobban elvesztették a reményüket, hogy abból a fiúból jóravaló embert lehessen nevelni. — Nem kell kímélni a mogyorófa-pálcát, — tanácsolta céhmester uram. Nem kímélték. De annak sem lett több haszna, mint a jó szónak. Nem lehetett kiverni belőle, sőt úgy látszott, mintha még jobban belevernék a makacsságra és csavargásra való hajlamot. Már lemondott minden reményről a becsületes csatoragyártó, mikor egyszer tiszteletes Szilágyi István professzor uram szóba ereszkedvén vele, kérdezősködni kezdett a fiúról. — Jaj, bizonyosan az almáját lopta el a tiszteletes úrnak az a gaz fickó, aki előtt nincs oly magas kerítés, hogy át ne mászszék rajta, — gondolta magában a jámbor csutoragyártó. Hát hiszen a dologban volt is valami igaz. Tiszteletes uram csakugyan ott találta kertjében a gaz fickót, mikor épen javában szedte le az éretlen almát s mint a mókus szökdelt a fa tetején. De most nem azért jött Szilágyi István professzor uram; megnasságolta ő a fickót maga is annak rendje-módja szerint, hanem most egyébről akart szólni. — Hallják kegyelmetek, a felséges nagy isten útjai kifürkészhetsenek. Ki tudja, mily szándékai vannak a gondviselésnek a kegyelmetek nevelt fiával? __ (Folyt. köv.)