Fővárosi Lapok 1879. november (252-276. szám)
1879-11-01 / 252. szám
De számosabb példát nyújtanak a modern költők. Századának egyházi babonájától elfogultan nyilatkozik Petrarca Ferenc utolsó kivánságában. Aki ezen csodálkozik, talán feledi, hogy a költő az egyházi rendhez tartozott és sokkal inkább gondolt egyébre, mint fájdalmasan édes rímeire, melyek pedig fénylő győzelmi útban viszik nevét a századokon át. Laura nagyszenvedélyű dalnoka azt kívánta, hogy barátruhában temessék el. Az avatatlannak ez szertartásos különcségnek látszik. Pedig e kívánság babonán alapszik. A mezítlábosok azt a balvéleményt terjesztették, hogy aki papi köntösben temetteti el magát, csak egy évig marad a purgatóriumban, sőt a karmeliták bizonyítgatták, hogy a szent szűz péntekenkint személyesen megjelen a purgatóriumban és a barátruhában eltemetetteket sajátkezűleg viszi magával ! Michel Angelo is erősen bízik a jövőben, mit utolsó kéréseiben elárul. Ismételten könyörög, hogy isten ne oly órában szólítsa magához, melyben lelke még romlott és bűnös. Egyik sonettjében így kiált fel: Az égi lajtorját rövidítsd meg isten, És segítségedet add társamul nekem, Különben hiába törekszem előre. Változtasd e világ utáni nagy vágyat, Gyűlöletté, hogy ne legyek majd elbágyadt, Ha talán bemegyek az örökéletbe! Lamartine Alfonz a búskomorság bájos örvényét tárja fel végrendeletében előttünk. E költemény a pesszimizmus evangéliuma és mégis vigasztaló szellemű: Sötét lakásomra ne Írjatok nevet! Csak azt kérem : fáradt árnyam kíméljétek ! Homokot síromra ! No, ez még megjárja, Elég, ha olyan hant emelkedik fölém, Hogy a szerencsétlen, ki mellette elmen, Térdepelhet rája! Törjétek el, tűzbe dobjátok a lyrát, Mely nekem nem hozott semmi vigasztalást, Melyen nemsokára seraphoknak játszom. Iszom majd, mint ők a halhatlan ihletet. Aztán meghajolnak maguk az égiek, Ha lyrám felajzom. Nem kevésbbé borús Musset Alfréd kívánsága. A kinzott költő, ki gyógyíthatatlan szerelmi bánatát absinthbe fulasztotta, szomorúfűzek alatt kívánt eltemettetni. Lord Byron, kiről méltán mondhatni, hogy nincs oly tragédia, mely szivének tragédiájához volna hasonlítható, csatában kívánt meghalni, hol szép, dicső a hősi ágyon megtörni; lelkéhez pedig igy szól: Keress, mint egy hős, sírt magadnak, S váliiszsz zöld hantot sírodul, S majd ha a harcok zúgva ragadnak, Halj boldogul! Gőthének egy ide illő mondása sincs.Hogy miért nem gondolt egykori síremlékére, megérthető, ha a »Wahlverwandschaften« helyére gondolunk. Ottilia mondja ott: »A fegyverek és régi eszközök gyűjtése, melyeket a teremmel együtt dombok és sziklák fedtek, megmutatja, milyen hiábavaló az emberek gondoskodása személyiségüknek haláluk utáni épentartásáért. Ha az ember a bedőlt, a templomjárók által kivájt sírköveket, magukat a síremlékeik fölött romba dőlt templomokat látja, a halál utáni életet még mindig második életnek fogja tekinteni, melybe azonban csak képben, feliratban lép és tovább marad benne, mint a tulajdonképi eleven életben. De e kép, e második lét is elhomályosul idővel. Amint az embereken, úgy az emlékeken is gyakorolja jogát az idő«. Heine Henrik több szép költeményben énekelt sírjáról. A legmegkapóbban talán a »Romanzero« ama számában, melyben bús humorjával írja le előre Matild látogatását sírjánál... Más helyen igy énekel: Vándor éltem ha leélem, Hol lelek, vajh, nyughelyei ? Pálma árnyal-e be, délen ? Vagy hárs, Rajnapart felett? Idegen kéz ás-e el majd Sivár puszta közepén ? Vagy hallgatni vad tengerzajt Part-homokban fekszem én ? Mindegy, isten ege föd be, Legyen sírom itt, vagy ott, S síri lámpaként fölötte Függnek fénylő csillagok. Alighanem mindnyájan gondoltunk már arra, mit Lori Jeromos, (kivel Blumenthal Oszkár tárcánk alapjául szolgáló cikkét végzi) oly egyszerűen és benső én ekkép fejez ki: Ich glaub’ nicht an die Dauer Jenseits der Kirchhofsmauer, Doch wünsch’ ich nur soviel Mir als das letzte Ziel: Wenn abgetan des Lebens Last, Zu fühlen meine tiefe Rast!--------Hát a magyar költők, hogy nyilatkoznak ? Ányos Pál, ez a meghasonlott, fáradt kedély, sötét búskomorságának dacára, utolsó elégiájában kibékült a világgal és magával; nem fájt neki, hogy meg kel válnia, hiszen minő helyről szabadul meg ? Mi volt az ő kívánsága ? Talán majd valaki jó sirom szélére !... S akasztván egy darab fátyolt keresztjére, Reá emlékezik barátja szivére: — Egy könyet gördítvén hideg tetemére ! Csokonai Mihály egyik hosszabb költeményében, melyben a sors ellen kifakad, hogy nem engedte egyesülni Lillájával, a halál után vágyódik, mivel tisztán s örök hűséggel zárhatja sírba szivét s itt egyénisége e szavakban nyer kifejezést: Majd ha dombom megtekinti S hervadt rózsáit ráhinti Két sóhajtó szerető, Ezt mondja : Itt fekszik ő ! Mig egy másik helyen halhatatlanságát érzi meg előre: Lesz még az a kor, melyben felettem is Egy hiv magyarnak lantja zokogni fog. Petőfi Sándor több gyönyörű költeményben énekelt sírjáról. Legmegkapóbban ismeretes »Egy gondolat bánt engemet« sat., kezdetű rhapsodiájában... Más helyen igy dalol: Lelkesítve zengjenek a harcok Csalogányai, a trombiták, Ott legyek, s az én szivemből szinte jöjjön egy halálos vérvirág. S ha ledőlök ekkor paripámról, Ajkaimat egy csók zárja be : A te csókod, te szép szabadság, te Égi lények legdicsőbbike! Herényi Frigyes, ez a nem eléggé méltatott költő, életén túlkivánkozó vágyát így énekelte meg: Bús szirtiek temetőbe mennek . Oh, nekem sem ismeretlen útja, a Kik szerettek, régen ott pihennek. Én is, én is emlékezni jöttem ! Gondolván, ha majd a többi mellett Síri hajlék domborúl fölöttem, Csöndes fái közt e temetőnek Dalaimnak meleg ismerői Engem is meglátogatni jönek. B. Eötvös József költeményeiből kisugárzó kedélymelegség, utolsó kívánságát is jellemzi. Nem kíván magának márvány szobrot, hanem ha fenmarad neve, eszméinek győzedelme legyen emlékjele. Sírjánál magyar dalt énekeljenek: És sirjatok egy könyet, Barátotok felett, Dalt érdemelt, mert költő könyet, mert szeretett. Ezzel bezárjuk hevenyészett vándorlásunkat a sírok között. A skeptikus, felvilágosult férfit, ki a halálon túlmenő gondolkodást üresfejűek agyrémének szereti csúfolni, talán másra tanította már ez a néhány irodalmi tanú is. 1211 Ebéd után. (Tárca a szobából.) Ebéd után nincs boldogtalanság, — mondta egyszer egy híres francia író. Valóban, rózsásabb színűnek tűnik fel előttünk a világ, ha kielégítettük az éhező gyomrot. Minő olympusi nyugalom, mily határtalan elégedettség sugárzik ki Petőfink verséből, a melyben énekli: »Úgy jóllaktam, hogy még!« Ez az emberben a besztiális elem. Az étel úgy hat rá, mint az állatra, megnyugtatólag. Az ókor tyrannusai éhgyomorra rendezi íték a vérfürdőket s a baszúálló angol királyasszony ebéd előtt írta alá a szép Mária halálos ítéletét. Hiába tagadnak, jobbak vagyunk s emberszeretőbbek, ha emésztünk, mint mikor éhezünk. A színházban is sokan csak azért űznek oly kegyetlen kritikát, mert nehezen várják a vacsora idejét, s Párisban, hol ebéd után tartják az előadásokat, drámaíró és színész nagyobb elnézésre talál, mint minálunk. Az éhes gyomor szörnyű szigorú kritikus. Ezért van az, hogy Sarcey enyhébben bírál, mint Gyulai Pál. Hjáh, egy jó ebéd kibékít sok mindennel: ember- (vagy ha jobban tetszik: állat-társainkkal, a sorssal, Wagner Rikhárddal, a szeszélyes időjárással, szűk cipővel, Tisza Kálmánnal s a rossz színészekkel. Ebéd után igen könnyen megbocsátunk ellenségeinknek. Most keltem fel az asztaltól. Idegeimben helyreállott az európai egyensúly s gyomromban a vesztfáliai béke. Az utcákon dühöngő szélvészt kacér zephyrnek tartom s az áttörhetlen fátyolú vastag fekete réteget az égen úgy nézem, mintha játszi bárányfelhőt volna. Bennem jobb idő van, mint odakinn. Ha e pillanatban a nemzeti színházban volnék, Kőrösmezeit művésznek s Tannerné énekét elragadónak találnám. Szeretnék mindenkivel kibékülni, s közel és távolba küldöm ellenségeimnek nagylelkű bocsánatomat. Egy órával ezelőtt még nagyon haragudtam rájuk. Jól mondod, dicső Fontenelle ! Ebéd után nincs boldogtalanság. Arisztid barátom egy szép reggel azt vette észre,hogy megunta életét, s miután »Voltaireiánus«létére minden genre között leginkább gyűlölte az unalmat, rögtön elhatározta, hogy agyonlövi magát. Előbb azonban megtette mindamaz intézkedéseket, melyeket a t. c. öngyilkosjelölt urak a végzetes lépés előtt eszközölni szoktak: rendezte az irományait, leveleket égetett el, végrendeletet irtat. Eközben dél lett s ép mikor pisztolyát töltötte, jelentették neki, hogy tálalva van. E szavak hallatára letette a pisztolyát s rohant az ebédlőbe, csak most jutván eszébe a szegénynek, hogy aznap nem is reggelizett. A halál torkába csaknem éhesen galoppirozni! Ez »mauvais genre« volna s összeférhetlen egy oly ember ízlésével, a kinek van mit aprítani a tejbe, s a ki nem rendezetlen vagyoni viszonyok, hanem előkelő unalom miatt lövi magát főbe. Aztán egy-két óra nem határoz, ebéd után is elég jókor lesz meghalni. Kleist Henrik is fekete kávé mellett lőtt a szívébe. Hanem hat ember tervez s a szakácsnő végez. Arisztid ebédje véletlenül igen jól sikerült, csupa kedvenc ételei kerültek az asztalra, amelyek oly derűit hangulatba hozták, hogy ebéd után kiszedte pisztolyából a golyót, elégette a végrendeletet és életben maradt. Most a ***-i kerületet képviseli az országgyűlésen, sohasem unatkozik s csak azt sajnálja, hogy szakácsnőjét ép aznap, a midőn megmentette az életét, megütötte a guta. Ebéd után nincs divatban az öngyilkosság. Az említett német poéta sem lett volna e szabály alól kivétel, ha jól ebédelt volna, de az a frankfurti korcsmárosné, akinél utoljára evett, a kortársak egybehangzó állítása szerint, nyomorúságosan főzött. A szerencsétlen Wertherről ellenben — a legnépszerűbb és iskolát alapított öngyilkosról — bizonyosan tudjuk, hogy éhgyomorra puffantotta magát agyon. Béke poraira ! Ha Albert és Lotte ebédre hívják, ahelyett hogy a pisztolyokat kölcsönözték neki, a jó lélek úgy halt volna meg, mint bármely más német Staatshamorrhoidárius : vérgelgyengülésben. De hát nem hívták meg. Száradjon lelkükön a vére! A pamlagom fölött függ egy olajkép, egyik iskolatársam ifjúkori csodaműve. Debrecenben festette egyszer vakáció-időben. Inkább tartozik tehát a magyaralföldi, mint a németalföldi iskolához. E festészeti remeket ebéd előtt mindig a padlásra akarom dobatni, ebéd után pedig a műkiállításra vitetni. Mily különbség a kétféle hangulat közt! így vagyok a szomszédnőm zongorajátékával is, amelyet délelőtt kintornázásnak, most pedig »Sphaerenmusik«-nak tartok. A »Cloches du Monaszterly« klaszikus hangjai mellett kétszeresen jól esik a délutáni szieszta. Csak húzd azt a nótát és nyúzd azt a zongorát, bájos hajadonna! Az én elégült gyomrom nem nagy zeneértő — ebéd után, midőn csöndes birodalmamban, a meghitt karosszékben tartom pihenőmet. Ilyenkor isteni harmónia nekem minden hamis quart, a melyet föloldatlanul hagynak zenétlen ujjaid s »pensonarrisch« Mandolinájád úgy hat rám, mint Beethoven halhatatlan zenéje — ebéd előtt. Én édes karosszékem ! Öledben vagyok újra s élvezem ruganyos tested andalító delejét. Félig csukott szemmel pihenek. Oly állapot ez, amelyben az ember csak épen annyira van ébren, hogy tudja, mikép nem alszik. S hogy egészen el ne aludjam, az ebéd utáni boldogság legjobb fűszeréhez fordulok. — következik a fekete leves. E történeti jelentőségű szavakkal nem akartam a nyájas stán épen szintén a délutáni nyugalom révpartján kikötött olvasót megijeszteni. Nincs szó török statáriumról, hanem csak fekete kávéról. Amint valahol olvastam és számtalanszor tapasztaltam, az evéstől hallgataggá, az ivástól pedig beszédessé válik az ember. Aki egyszavú lett az ebéd élveitől, jól teszi, ha mokkát iszik utána. Ez föloldja a nyelvet. A kávéivást sokan bűnnek tartják, — egy kiváló német tudós »Laster«-nek nevezi s bizony mi sem tartjuk erénynek. Főleg hölgyeink vannak újabban sok üldözésnek kitéve ez ital imádása miatt, mely — különösen faluhelyeken s bizonyos nyárspolgárias körökben — csakugyan a nevetséges rajongás színét veszi föl. Jean Paul igen jellemzően nevezi a kávét (t. i. a fehér kávét) »női bor«-nak. Ily értelemben aztán lehet beszélni női iszákosságról is, amelytől az emberi nem szebbik felét nem óvhatják eléggé ama tekintélyes vegyészek, akiknek állítása szerint, a tejjel vegyített kávé igen nehezen emészthető — a cserzett bőrhöz hasonló — anyag. Amit tehát a t. olvasónő szép nyári estén a kis kioszkban haut gont-val szürcsöl, végelemzésben nem egyéb, mint egy csésze — cserzett bőr. A »kávé-forrás« egy pincére annak idejében a theóriába be volt avatva, s ha a vendég .