Fővárosi Lapok 1880. október (225-251. szám)
1880-10-01 / 225. szám
a társaságot, és annyira imádta a tudományokat. A nap legnagyobb részét könyvei közt töltő s nem isgen láttuk egyébkor, mint étkezés idején. Átalában nem örömest ültek asztalunkhoz, mivelhogy Orbán épen nem nevetgélt a többi vendég izetlen tréfáin, úgy tekintették őt, mint egy még szelidítetlen medvét, mert gyakran egész ebéd alatt egyetlenegy szót nem váltott senkivel. Pedig hát nagyon csalódtak az emberek, minthogy ő élénkszellemű, érzékenyszivű fiatal ember volt, tudott lelkesülni s elég képzelőtehetséggel bírt. Én is csak később ismertem be ama vastag tévedést, a melyben ő vele szemben éltünk s meg valék győződve, hogyha mindama szép tulajdonai nem fejlődnek ki annyira, mint kellene, egyedül annak lehet majd tulajdonítani, hogy itt e polgári elemek közepett, a sivárlelkű utazó-ügynökök és számadásban megbutult kalmárok megvesztegető légkörében élt, mi öldöklőleg hathatott tehetségeire. Orbán a Szent Porcikula-téren lakott, egy ház tornyocskájának első emeleti kis cellájában, melynek ablakait egy hatalmas jázminfa ágai árnyalták be. Az ablakok alatt egy kő-párkánykoszorú nyúlt el, melyen minden reggel, napkeltekor, csiripelő verebek jelenkeztek, mivelhogy Orbán morzsát hintett oda, lesve e naponkinti korai látogatókat. Ha aztán e szórakozásával betelt, könyveihez vonult vissza. Déltájban gyakran el-elment a Café de Castille-be, egy csésze tiszta mokkát felhörpenteni; székét a bejárattal szemközt helyezte el s szivarjának kék füstjén át kisérte szemével a szép nőket, a kik a szomszéd utcákból ott haladva el, a fegyvertérre mentek. Mindez neki csupán egy órába került s aztán folytatta irodalmi kirándulásait a legnagyobb buzgalommal, Róma és Görögország felé. Azonban, ha átforgatta a persa szatirákat, Apollonius »Medeá«-ját s megemésztette Wolf és Plutarch Analectáit, a ■»Lecture des poétes“-ot, messze eldobta magától e zagyvalékot s jó kedvvel kereste föl jó barátait: Rabelais-t, Régnier-t, Moliere-t és Lafontainet, kikkel torkaszakadtából kacagott, jól mulatván az emberi gyarlóságok fölött. ___^Jl^la.olvasmányokkal azonban csak a zord évszakban élt. Ha virulni kezdett a tavasz, örömest odahagyta a régi gall irodalom e mestereit s álmodozva sétálgatott ama zöld ösvényeken, melyek a Clan folyása mentén tova vonultak. Pár ízben, e szórakozása közben, a szép holdvilágnál a legbizalmasabb beszélgetésbe ereszkedett velünk, fejtegetve eszméit a világ és az élet felől. Mi, társai, figyelmesen halgattuk, hol mosolyogva, hol föllelkesülve, abban a mértékben, a melyben ő lelkesült. Az igazat megvallva, a legkülönösebb bölcseletet nyujtó eszméinek öszszesége. — Isten azért küldi az embert a földre, — mondá, — hogy ezen ő bizonyos értékű boldogságot tartózzon, fizikai és értelmi szervezetéhez képest. Ha valaki azt az észrevételt tette, hogy az élet útját, mely tövisekkel van behintve, számtalan göröngyös ösvény metszi keresztül-kasul, imigy szólt: — Megengedem ; de isten oly jóságos, hogy az utakat némi jó földdel is elborítja s a tüskebokrot nehány díszes rózsával szegélyezi körül, csak azért, hogy elkerüljük a szakadékokat s mennél több virágot szakíthassunk le. Nyilván látható volt, hogy ő sokáig élt Panurge és Jean des Entommeures testvérrel s hogy a thélemei apátság némileg visszatükröződött az ő erkölcstanában. Azonban mindezt nála jó adag spiritualizmus szelidíté s ez erkölcstan fölött oly vallási rendszert emelt, melyben a magasztos a képtelenséggel közvetlen súrlódásba jött. Az ő véleménye szerint, a csillagok ép oly lakott világok, mint a mi földünk, hol, a halál után, telkeinknek többé-kevésbbé boldog életet kell élni, a szerint, a mint itt lent többé-kevésbbé tökéletesítették magokat. — Eme világok száma végtelen, — jegyző meg, — s mi valamennyit bejárjuk; igy fejthető meg az öröklét rejtélye. Mindemez eszmék, mint önök láthatják, nem voltak szigorúan orthodoxok, s még a legszigorúbb, szőrszálhasogató emberek is egyetérthetnek abban, hogy Orbánnak alapelveiben hiányzik a kellő komolyság. Igaz, nem tagadom, némi kis jóakarattal festhetném én hősömet a legerényesebb színekkel, ám én abban a véleményben vagyok, hogy az egyéniségeket úgy kell előtérbe állítani, a minők voltak ép, nem pedig a minők lehetnének. Én istenem!, hisz az ember nem tökéletes, s a művészet, mely a teremtés tükre, nem képes egészen tökéletes jellemképeket előállítani. Nem akarok oly erényhősöket rajzolni, kiknek követésétől visszariadunk! Nem tartozom azok közé, kik egyeseknek erkölcsiségével leplezik elbeszéléseik erkölcstelen voltát; én, asszonyom, a saját valóságukban adom elő a dolgokat s legyen meggyőződve, hogy Orbán sem jobb, sem rosszabb, mint az embereknek legnagyobb része. Ő nagyon ritkán találkozott diáktársaival; nem igen volt több egy-két barátjánál és senki sem vette észre, hogy kedvese lett volna. Valóban, én azt hiszem, ő soha nem is érzett vonzalmat egyébhez, mint a természethez és a tudományokhoz, emez isteni kedvesekhez. Egyébiránt ő egy talpalatnyi vagyonnal sem rendelkezhetett s azonkívül csúnya is volt. Ugyan, kérem, ki szerethette volna őt ? Igen, ő csúnya volt s én fölmentem magamat ama fáradságtól, hogy arcképét adjam. De miért is adnám én képmását, hacsak azért nem, hogy személye iránt kiábrándítsam kegyedet? Göthe nem mondta meg nekünk, minő volt Werthernek és Saroltának a külseje, Prévost csak alig vázolta előttünk a Manon és Des Grieux vonásait és mégis, nem lebegnek-e ők megannyian szemünk előtt ? Ellenkezőleg, fantáziánk felöltöztetheti őket a legelőnyösebben, lelket önthet beléjök tetszése szerint, s legkedvesebb bálványait láthatja bennök visszatükröződve. Én tehát egyenesen az ön képzelőtehetségére bízom, asszonyom, hogy Orbánnak arcvonásait kénye-kedve szerint megalkossa, adva neki tisztességes külsőt, tűrhető ábrázatot. Én csupán azt jegyzem meg, hogy eredetéhez képest délszaki vérmérséklettel bírt, heves fő volt, imádta a nyári napokat, a derűit, kék eget, az élénk színeket, az illatos mezőt, gömbölyű, hófehér vállakat, tömött hajfürtöket; hogy kerülte a megszokott, egyenes vonalakat és utakat, ellenben a mi pénze volt, könnyen elköltötte s ha esténkint nyugalomra hajtotta a fejét, nem sokat törődött a holnapi nappal. — íme, — fogják mondani a komoly gondolkozású, higgadtvérű emberek, — ez a fickó sem fog soha kincset összehalmozni! Megengedem, uraim, hogy Orbánból nagyon gyarló kalmár vált volna, de ezzel mi most keveset törődünk. (Folyt, köv.) Egy régi könyv. E napokban irgalmatlanul elpáholtak egy szegény ördögöt, ki a piacon egy zsemlyét lopott, hogy éhségét csilapítsa. Kedélyem fölháborodott e durvaság miatt s eszembe jutottak ehhez hasonló többféle kínzások, melyeket az emberek még sokkal csekélyebb okokból egymás ellen, s egyéb tárgyakon elkövetni szoknak. Azokra a különféle barbár kísérletekre gondoltam, melyekkel a pajzán gyermekek a lepkéket és cserebogarakat gyötrik; ami nem kevésbbé kegyetlen műtétekre, melyeknek az ítészek a szegény irók és művészek munkáit alávetik s végre ama kétségkívül legmostohább sorsra, melynek egy régi könyv előbb-utóbb áldozatúl esik. Tessék belépni ebbe a góthszerű terembe, melynek festett ablakai tarka árnyékot vetnek a számos könyvsorra, mely a falakat egészen föl a boltozatig elfoglalja. Mennyi régi könyv találkozik e sorokban s ásítozza el éveit egyforma nyugalomban ! íme az a vaskos négyrétű kötet, mely a cifra gótafaragványoktól félig eltakarva az utolsó polc szögletében áll s kínos unalomban tölti el örömtelen létét! Mily keserű érzéssel kell magas állásáról mindennap látnia, mint szedik ki majd az egyik, majd a másik kötetet az alsóbb polcokról s részesítik az irigylésreméltó szerencsében, hogy átlapozzák, vagy olvasgatnak benne s ez alkalommal a hosszú szender által elzsibbadt tagjait ismét kényelmesen kinyújthatja. Sok év előtt az a kötet is az alsóbb sorokban állt, s hasonló gyönyörűségben részesült. De lassankint mindig magasabb polcra jutott s mindig kevesebb figyelemre méltatták, (az embereknél ezt épen ellenkezőleg lehet tapasztalni, mig több évi vándorlás után egészen a boltozat alá került, hol ama sötét zugban szomorkodva várja be haszontalan létének utolsó perceit. Ott áll most egyedül és elhagyatottan s rossz kedvében hátat fordít a világnak; egy féreg rágódik belsejében s már előre ellepi őt, amivé ő is lenni fog: a por. Egyébiránt nem a legnehezebb napok azok, melyeket ott a magányban eltölteni kénytelen. Még roszszabb idők is vannak a mostoha sorstól számára föntartva. Egy szép délután elszundikált, ahogy ez a lusta és dologtalan teremtéseknél gyakran megtörténni szokott. Egyszerre úgy tetszett neki, mintha valaki nyakon csípné , mire fölocsúdott, egy ismeretlen úriember kezei közt találta magát, ki egy magas létrán állva, fölnyitá a disznóbőrös borítékot s a lapokat forgatni kezdé. A vén jószág reszketett örömében. Kétittasan mutatta a szemlélőnek megaranyozott, tarkaszinű betűkkel kicifrázott sorait s magánkívül ragadta őt az örvendetes gondolat, hogy fogságából valahára ki fog szabadulni, hogy méltó figyelemben részesüljön. E kellemes mámor azonban csak rövid ideig tartott, mert alig hogy megpillanta azolvasó a címlapon e számot: 1675, a könyvet hirtelen becsapta s oly hatalmasan dobta le a padozatra, hogy a fölkavart por azt egészen ellepte. Ott hevert a szegény pára, képzelt édenéből a földre bukván s irgalomért rimánkodván annál, ki őt oly mélyen megalázta. De hiába volt minden könyörgése. A hasonló sorsra kárhoztatott régi könyvek egyenkint ráhullottak, s elfojták végre terhek alatt keserves panaszait. Bélholtan feküdt itt a sötét sirban s a lezuhanó könyvek tompa moraja olyannak tetszett neki, mint egy lapát föld, melyet a sirásó a koporsójára vetett. Nemsokára a végítélet napja látszott hősünkre fölviradni, mert sírja egyszerre megnyílt. De alig tartozott ő azok közé, akik az üdvözöltek soraiban foglalnak helyet, minthogy rövid idő múlva, amint sírjából kikelt, őt a többi kimustrált könyvvel együtt egy nyomorult kordéba vetették s a könyvtárból ki az utcára hurcolták. E méltatlan bánásmód által annyira megsértve érzé magát, hogy elveszté eszméletét. Mire magához tért, előtte egészen ismeretlen helyen ocsúdott fel, mely egy jókora tágas szatócsbolt volt. Alig maradt ideje magát tájékoztatni, midőn egy gyilkos kéz durván megragadta, s címlapját irgalmatlanul kitépte. Könyvünk följajdult fájdalmában, mit kegyetlen kínzója alig vett észre, s legfölebb csak az elszakasztott papiros recsegésének tartott. A nyomorult szatócslélek nem gondolt egy agyongyötrött szellem kínszenvedéseivel s nem volt fogalma a botrányról, melyet rajta elkövetett. Hidegvérűleg megfosztotta őt címétől, s mit érnek a könyvek és emberek — cím nélkül! Követte ezt az első kínzást a többi, s darabonkint marcangolták szét a szegény könyvnek belsejét. A ki tudja, mily rendkívüli szívós élete van egy könyvnek, mely — bár darabokra tépve — addig él, míg abból csak egy betű is látható, az könnyen elképzelheti, mennyit kellett e szerencsétlen elmeműnek szenvednie? Annyi különféle kínt kellett kiállania, ahány lapot számított; ezek pedig a félezeret majdnem meghaladták! Tekintsünk csak néhányat közülök. Itt az egyikkel, mely ékesen leírja egy nemes szív érzelmeit, s a gyönyörűséget, melyet a tiszta szerelem okoz, most egy rüpök gyújtott szivarára; ott egy másik, melynek sorai világosságot terjesztettek a vakhitűek között, egy kitört ablaktábla helyét pótolja a kuckóban, s ezzel azt még sötétebbé teszi; egy harmadikba, mely csupa madárhangról és illatárról ömledez, egy darab hering van betakarva; egy negyediket, melynek kitörölhetetlen betűkkel kellett volna írója számára biztosítani az utókor elismerését, most piszkos bútor letörlésére használnak; az ötödik — de minek folytassam még tovább is hosszú sorát ama kegyetlenségeknek, melyeknek minden egyes lap naponkint kitéve van, s a melyek addig tartanak, mig a levelek mind ellenállottak, s csak a merev, érzés- és öntudatnélküli boríték marad meg — a férgek eledelének. Addig pedig még ez utóbbit is minden kitelhető módon iparkodnak meggyalázni s lealacsonyítani , midőn az annyi szép és magasztos eszmék díszes hüvelyét a szatócs felesége a vajas dézsák befödésére, vagy ennek gyermekei a cinegefogók tetejére használják. Íme, egy régi könyv szomorú sorsának egyszerű rajza ! Igen örülnék, ha sikerült volna ez által íróinkat figyelmeztetni, mily sokféle bajoknak teszik ki elmeszülöttjeiket, midőn azokat világra bocsátják, s mily kegyetlenül cselekesznek, ha oly műveket teremtenek, melyek nemcsak késő éveikben, hanem már kora ifjúságukban ily mostoha sorsra vannak kárhoztatva. Frankenburg Adolf, 1110