Fővárosi Lapok 1881. február (25-47. szám)
1881-02-01 / 25. szám
áhitatos gondolatok közt, vidáman pillantva a hanyatló nap lankadt sugaraira, meg a hervadó ibolyák utolsó virágaira, melyeket a fal tövében meg-megingat a szellő. E ház egyik lakója, Destilleuls Bernát, ki bőrkarosszékébe mélyedve dohányzott kis szobájában, míg a májusi nap nyugvóra hajlott s végsugarait lövelte be hozzá, ő gondolataiba merült.A megrepedezett,sárga boltozat felé gyönyörű kék füstöt eregetve, kissé nagy és már fogak hiányában meglehetősen szenvedő ajkán mosoly vonult el. Megnyúlt, beesett, sápadt arcát némi gyönge pir futa el: hosszú, vékony orra, melynek cimpája örökös mozgásban látszott lenni, váltig iparkodott elérni kiálló hegyes állát. Vörös szemhéj kereteite világoskék szeme elégülten kisérte pipája kék füstjének gomolyait. Míg egyik kezével gondosan leverte kopott, nagy kabátja szárnyáról a rá hullott hamut, eddig a másikkal keskeny, magas homlokát simogatta, meg a halántékát, melyen pár zilált fehér fürt lengett. Olykor kivette szájából a pipát s egy mennet dallamát dudolgatta (elégültségének nyilván" látható jelével!); koronkint végigfutott szemével a rongyos papirkárpitokon s a rozzant bútorokon és úgy elbámult azokon, mintha lakhelye egyszerre csak palotává varázslódott volna át. Aztán fölkelt, kinyújtotta tekintélyes karjait és hosszú lábait s gyermekies örömmel tartá ujjait a tűnő nap elé, nézdelve a pirosló parányokat, majd ismételve dúdolta e szavakat: »Jó lelkiismeret s nyugalmas öregség!« E dúdolgatás közben egy régi,’ megfakult pasztel-képet nézdék, mely 1825-dik évi divat szerint öltözött, élénk-arcú, gavallér-külsejű, ragyogó kékszemű, mosolygó ajkú fiatal embert ábrázolt. Mennél tovább szemlélte Bernát e képet, annál inkább kiderült az arca. E kép örömének és bánatainak bérmérője volt. A komor napokban a pasztel-képre szemrehányó pillantást vetett s mérgesen hátat fordított annak; de ha visszatért jókedve, nyájas arccal közeledett a megbarnult kerethez, mintha bocsánatot kérni akart volna s gyöngéd kifejezésekkel árasztá el e már-már elmosódó arcképet. Destilleuls Bernát nem volt még több ötvenöt évesnél; azonban sovány, ráncos alakjára, ősz hajára s kissé meggörbedt hátára tekintve, bátran lehetett korát hetven évre becsülni. O Villotteban született, ott tölte el egész fiatalságát, viharos fiatalságát, ámaz emberek szájvallomása szerint, akik őt abból az idő- ből ismerték. Azokra nézve, akik Bernát urat elagyatva, meggörnyedten, esetlen magatartásában, ügyetlen mozdulataival látták, a fiatal, elegáns, szerelmes Bernát ur történetén csak nevettek s azt meseszerű költeménynek tartották. Még azok is, a kik erre visszaemlékeztek s felőle beszélgettek, szinte kétkedni látszottak. Ami Bernát bácsit (ahogy őt ismerősei bizalmasan szólíták) illeti, ha vele valaki barátságos lábon akart maradni, soha sem volt szabad fölemlíteni előtte a múltját; legcsekélyebb célzásra elvörösedett, zavarba jőve dadogott, fölkapta a kalapját s többé szinét sem lehetett látni. Harminc éves korában hirtelen oda hagyta Villette városát s világgá ment. Öt évig szinét sem látták mignem egy szép reggel a gyorskocsi megérkezésére váró polgárok a kocsi bakjáról egy rövid köpenyt s az alatt hosszú, kopott kabátot viselő férfit láttak leszállani. Ez szikár, kissé meggörbült s egészen megőszült, megviselt utazóban senki sem gyanította Bernát urat. Destilleuls Bernát, mint mondá, visszatért, hogy egy hetet régi barátjával Lemonier Klaudiuszszal, Villette város békebirájával együtt tölthessem. A biró őt mint elzüllött embert tekintés ama szobában szállásolta el, melyet már ismerünk. Mindamellett Bernát, ahelyett, hogy egy hétig maradt volna ott, öt évig időzött nála. Vendége és titkára lett barátjának, kinek némi csekély tartáspénzt fizetett. Egy nap a biró hirtelen meghalt s végrendeletében egy záradékra találtak, a mely szerint ő Destilleuls urat fiának tutorságával bizza meg — s ekkér Bernát akarva, nem akarva, Villettehoz lett kötve. Rendes és zárdailag szigorú életet folytatott ő. Hajnal előtt már talpon volt, végig sétált az akácfautcán ; a szent Antal templomába ment első misére. Mise után nagy sétát tett, valamely vallásos könyvet olvasgatott; aztán délben ebédre haza tért, bezárkózott a szobácskájába s estig a dolognak élt. Csaknem senkivel sem érintkezett, a kihez, a házon kivűl bizalmasabb viszonyban élt, de Sommiéresné asszony, már özvegy volt s a felsővárosban lakott leányával. De Sommiéresné asszonyság, clermontvidéki üveggyáros özvegye, kevéssel azután költözött Villette-ba, hogy Bernát Lemonnierhez ment lakni. Az özvegy és Destilleuls úr régóta ismerték egymást s nagyon természetesen meguyiták a régi barátságos viszonyt, midőn ugyanabba a városba visszakerültek. Bernát élénken érdeklődött a de Sommiéresné asszonyság sorsa iránt, s leánya,Antonia iránt csaknem anyai gyöngédséget tanusított.Mikor de Sommiéres kisasszony az eladó lányok sorába lépett, Destilleuls az eget-földet megmozgatott, hogy számára férjet találhasson s noha a leánykáméi vihetett az a hozományúl szépségénél egyebet, mindazonáltal még javakorabeli özvegy emberhez, gazdag földbirtokoshoz adta nőül, kinek neje, csakhamar házasságuk után,elhalt. Parisot úr (igy hívták az özvegygyé vált férfiút) újra iparkodott megnősülni,mert a gazdálkodásnál elkerülhetlen szükségét látta, hogy asszony legyen hajlékában, ki a háztartást vezesse. Bernát ur azt hitte, alkalmas, tökéletesen Antóniához méltó férjet szerzett a leánykának, Parisot úr pedig meglátva a vidám, egésséges leányt, meggyőződött felőle, hogy Antóniában kedvére való feleségre talált. A házasságot gyorsan megkötötték mind a két rész nagy megelégedésére, kik rajta voltak, hogy mielőbb átessenek a lakodalmon. Destilleuls is azt képzelte, hogy a fiatal házasok boldogsága sziklára van építve. Azonban ez illúziói nem tartottak sokáig. Egy este, midőn vacsora után de Sommiéresné asszonyság és Bernát ur szokott naponkinti sakkjátszmájukat megkezdték, hevesen csöngettek a ház kapuján s midőn a szobaleány megnyitotta az ajtót, Antonia lépett be, könybe lábbadt szemmel vetve magát anyjának karjai közé, érdekelve, fogadja vissza őt magához. Antonia heves vitába elegyedvén férjével, ez durván ajtót mutatott neki és ő három mértföldet gyalogolt Villetteig ama falutól, a melyben férje háza volt. Bernát úr nagyon hirtelen csalódott Parisot urban. Mindjárt a menyegző után következett napokban úgy tekintette ez Antóniát, mint bármelyik cselédjét. A bussy-i majorságban, hol ő emberek és állatok fölött uralkodott, kénye-kedve szerint zsarnokoskodhatott e fiatal asszony fölött, oly ellenszenves körben, melylyel ízlése és jelleme nem barátkozhatott meg. Természetök összeférhetlensége csakhamar mutatkozott már házasságuk első napjaiban. Szóval, a viszály annyira elmérgesült köztök, hogy az együttélhetés lehetőségére gondolni sem lehetett. (Folyt, köv.) Egy sportsman háza. (A fővárosban) (P.) Az angol közmondásnak: »az én házam az ■ én váram« csak ott van igazi jelentősége, hol minden család külön épületben lakik. Ezt a mi itt telelő mágnásaink közül már többen belátták s a szerint építkeztek. Gróf Batthyányi Elemérnek is megtetszett egy angol barátjának kissé különös háza, elhozta annak tervét, a saját szüksége szerint módosítás megbízta Feszti Adolfot, e jó ízlésű, jeles építészt, hogy a saját nézeteit is érvényesítve, valósítsa meg azt az ő számára. Az épület el is készült s a múzeum környékének, e pesti Saint-Germainnek egyik különösebb látnivalója, melynél csak az kár, hogy a nem igen élénk József-utcában meglehetősen el van rejtve. De annál jobban meglepi az embert, ha oda téved. Mily festői hatás, mily pikáns konstrukció a szomszéd viskók dísztelensége és a közönséges, rideg bérházak unalmas szabályossága mellett. És mily pazarlás a méreg drága telekben, itt a fővárosban! Terjedelmes, magas kaszárnyát lehetett volna e helyre építeni, pincelakásokkal, mezzaninnal, föléje három emelettel, sőt padlásszobákkal, utcai és udvari lakásokkal, üzleti boltokkal, melyek egytől-egyig sokat jövedelmezhettek volna, s ime, mind e hasznos, célszerű dolgok helyett (s dacára annak, hogy a budai várépület árkádjait is szatócsok bírják bérben,) előttünk áll egy főúri szeszély építészeti valósulása, egy kis középkori romanticismus, mely nem törődik a telekkönyvvel, a »szép« érvényesítése, mely nem gondol arra, hogy a »hasznos«-sal is lehetne párosítani, s holott napjainkban már csak a hasznos a fő, míg a szép csak oly ráadás, mely el is maradhat. Valóban eredeti egy épület! Az utcára néző homlokzat a főbb részből áll. ■ Jobbra-balra egy-egy földszinti pavilion emelkedik, mindegyik kettős gúla-homlokzattal, felső csúcsaikon kovácsolt vasrózsával. E két szárny között áll az emeletnyi magas, nyúlánk középépület, ugyanoly szerkezetű födéllel, mellette pedig jobbra magas kerek torony, mely középkori szerkezetével idegenszerű, régi jelleget kölcsönöz e sajátságos lakóháznak. Téglából épült, s annak eredeti vörös színét meghagyták, úgyhogy maga az anyag is emeli a festői hatást. A falak alsó része, s az ajtó- és ablakszélek imitált homokkővel vannak borítva. Az építészetben a valóság látszata mindenkor művészietlen, de legtöbbször nem az ízlés, hanem a költség foly be valamely feladat megoldására. Nagyon tartós nem is kívánt lenni e városi vadász-kastély, sőt oly szellős, könnyed, mint valami svájci villa, melyre emlékeztet is fából szerkesztett felső párkányaival s tetőékitményeivel. Nem az erő, hanem a csin, nem a tartósság, hanem a tetszősség nyert itt kifejezést. Lépten-nyomon látjuk, hogy nem az építész öntudatos célja volt az irányadó, hanem nagyrészt a háziúr kedve, ki egy-két bizarr ötletéről sem kivánt lemondani. A két pavillont a középső épülettel és toronynyal jobbra födött folyosó, balra a kapu alja köti össze. A főbejárat ép oly célszerű, mint ízléses. A külső kaput vasrács képezi, mely stilszerű és kovácsolva van ; ez Mauritz Rezső műiparos ügyességét dicséri; a belső kapu nehéz tölgyfából lesz,, a házi úr címerével díszítve. Itt nyitott terrace néhány érdekes renaissance motívumot mutat, minőkhöz hasonlókat Feszti Adolf már a Haris-féle bazár udvarán is szerencsésen alkalmazott. A párkányok és kiszögellések jó összhangot képeznek az építészeti arányokkal s ha az üres fülkékbe a tervezett szobrokat is beleillesztik és az ízléses kandeláberek is elkészülnek s a menyezetet kifestik , az első benyomás, melyet a bejáratnál nyerünk, a legkedvezőbb lesz s mintegy elkészít arra, amit beljebb fogunk látni. A vendég azonnal megtudhatja: fogad-e a házi úr, mert a portás és az istállómester lakása ott van a kapu alatt. Szemközt az előszoba ajtaja nyílik. A liberiás inas feltárja s belépünk. Egy főúri sportsman előszobája. S ugyan mi mást láthatna itt az ember, mint vadász- és verseny-képeket s a »Kincsem« és »Kisbér« képmásait, vakmerő akadály-versenyek megörökítését, angol kopóc tarka falkáját, Sándor gróf lovas-bravourjait, s valamennyit egyszerű metszetekben, vagy fényképekben, mert az eredeti művek beljebb, a szalonba jutottak. Mind e felékítményeket azonban most még csak képzelnünk kell, mert a valóságban még nincsenek ott. Most még asztalos műhely az előszoba, melyben nagybuzgón dolgoznak a mesteremberek, hogy májusig minden elkészüljön. Addig csak az látja, milyen lesz ez a meghitt kényelmes otthon, aki ismeri a lakosztályokba szánt bútorokat s az egész fölszerelés terveit. Az elfogadó terem csupasz négy falára oda kell képzelni az ékes kárpitokat, az ízléses kandallót, a leleményes alkatú, modern bútorokat, melyeket csak az emberek folytonos elkényeztetésére gondolnak ki, midőn az »ülvefekvés«-re kínálkozó fauteuil-longchaise újabb meg újabb változatait hozzák divatba. Ez elfogadó teremből nagy szárnyas ajtó a ház előtt levő keskeny kertbe nyílik, melybe azonban a csemetefákat és virágágyakat is bele kell képzelnünk, mert most még vasrácsozatú kerítését sem állították föl s magas hó borítja. Egy másik ajtó a kerek toronyba nyílik, melynek első emeletére csigalépcső vezet, tölgyfából készítve. De maradjunk még a földszinten. Ott van mindjárt a hálószoba. Ablakai az udvarra nyílnak, ami igen célszerű, mert az utcai kocsizörgés ellensége a hajnali álomnak. E szoba bútorai egyszerű német renaissance-modort mutatnak.Egy kárpit-ajtón a fürdőszobába jutunk, melynek medencéje fehér majolikával van kirakva; a falakat is ugyanilyen kockák borítják. Mind e helyiségek a középső épületben vannak. Egy kis folyosó a baloldali pavillonba vezet; itt a szolgák lakása van, azonkívül az épület egyik legérdekesebb helyisége, a vívóterem. Jó tágas csarnok ez, melyben nyolc-tíz pár is kényelmesen gyakorolhatja magát a viaskodásban. A háziúr gazdag fegyvergyűjteménye szintén ennek falait fogja díszíteni s az öldöklő szerszámok, puskák, pisztolyok, kardok számos változata között bárkit is megszállhat, a harcias szellem. És nem csak gyakorlatra, a lovagiasság nemes játékára, hanem a komoly »páros viaskodás«-ra is igen alkalmas lehet ez a helyiség. Meg is eshetik benne egyegy duellum. Valóban, a padozat sima, keményfából való: a vér könnyen felmosható róla; oldalvást vízvezeték tűnik szemünkbe, a sebesültek gyors ápolására éppen jó; s a teremnek két kijárata is van, az egyik egyenesen az utcára — mert hát a rendőrség sem alszik mindig. _Az emeletre két följárat szolgál. A háziúr ven-Folytatás a mellékleten: 128