Fővárosi Lapok 1881. szeptember (198-222. szám)
1881-09-11 / 206. szám
Vasárnap, 1881. szeptember 11. 20B. szám. Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. az. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre....................9 frt. Negyedévre....................4 firt. Megjelenik MM ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaema-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az élet gyáváihoz. Ti, a kik óriási fájdalomról Beszéltek, irtok, és ti, kiknek a Türelmet és megnyugvást sorsotokban Hiába hirdette bölcs Szeneka : Nézzétek a keresztfát s rajt az embert, — Mert benne csak ember szenvedhetett, — S nézzétek a megnyugvás glóriáját, Mely átragyogja a tekintetet. Fájdalmatok csak a vér háborúja, S hozzá erőtlen s gyáva lelketek; Ki azt a hitnek győző fegyverével Leküzdené, nincs isten bennetek. Mit nektek a keresztfa ? . . . Más időben Élünk mi most, mely anyag s nem mese; Mi akkor még hit volt az emberekben, Az most csak álom, ábránd, semmise. Holott csak ez lehetne horgony örült S vad szenvedélynek hullámain, Mely mint a csillag, örvény és veszélytől Még jókor és szelíden visszaint. De most ti megtagadva, a mi égi, S mindazt, mi a léleknek élete, S tagadva, hogy hitből valaha ember Reményt, vigaszt s erőt meríthete : Bálvány-szerelmeteknek tárgya test, és Csak azt, mit kéz tapinthat, hiszitek. Nem a szellem hatalma, testi érzék Küzd aljasan kéj után bennetek. S ha majd a kéjek tárgya eltűn, S az élet meddő és kopár leszen . Kétségbeesésnek ölyve rág legottan Gyönyörtől elhagyott sziveteken. Itt a természet csak jogával él még, Mert végre a test ifjú nem marad ; Megszabja a kor élveteg határát S megtompul az erő és akarat. De majd ha fényben úszó napotokra Csillagtalan, fekete és borul, S értéktelen lesz minden és a szív meg Üres, mely elzüllődött botorul, És eltűnik bálványa az agyagnak, S szégyen, nyomor birkóznak veletek, S mi meghasonlott agyatok sötéten Világíthatna, nem lesz hitetek: Csak egy segélyben biztok: a halálban, Mely öngyilkos kezeknek műve lesz; így a nyomor, kín s szégyen, vélitek, majd A testtel együtt semmiségbe vesz. Merész a tett, de mégis balgaság azt Gondolni, hogy hősöknek látszotok ; Mert a sivár ész, mely nem ismer istent S léteit síron túl, lesz gyilkosotok. Nem e halál volt a nagy szenvedőé, Mig a ti végórátok dicstelen ; Erőszak s gyáva tett minden, ha annál Hit s bizalom istenben nincs jelen. Az élet, a ki adta: istené csak, Elvenni azt nincs semmi jogotok ; Adott hitet, hogy szenvedésitek közt Legyen vigasz s vezér-csillagotok. (Erzsébet-sziget, 1881.) Beöthy Zsigmond: A boldogságra pályázók. (Elbeszélés.) Báró Horváth Miklóstól. (Folytatás.) Adél grófné, ki eleinte csak a nevetségest föltételezte és kereste, rövid társalgás után kénytelen önmagának megvallani, hogy ennek a húszszoros milliomosnak, ha nem beszél is valami nagyon bölcsen, de ötletei nem útszéliek és sajátszerűségüknél fogva is mulattatók. Elemér fölismerte a grófnőben, hogy kissé gunyoros modora ellenében jól meg kell választani a fegyvereket, hogy elméje éles, taglal és támad. És Elemér még azt is megvallotta magának, hogy a fiatal özvegy rendkívül szép és érdekes. Ennyiben öszpontosul ama hangulat, melyet látogató és látogatott az első találkozás alkalmával regisztrálhatnának. vi. Furcsa areopag az előkelő társaság. Gondolkozásában kevés az alaposság, bírálataiban kevés az önállóság. Erényeidet onnan származtatja, hogy ősapáid erényesek, illetőleg vitézek voltak, s ha ősökkel egyáltalában nem dicsekedhetel, azt nézi, kik karoltak föl s különösen pártfogásában melyik korifeus részesít. Várai Elemérre nézve határozó volt gróf Szendrei szívélyes leereszkedése (nevezhetjük barátságnak is) arra, hogy a társaságba fölvétessék; s ama naptól kezdve, midőn még azt is látták, hogy délceg paripán Tárai grófnő kíséretében lovagol s a főrangú delnő vele társalog, megnyíltak előtte a szalonok ajtai, és mint mondani szokás: »lancirozva« volt. Tudjuk, Adél grófnő azért volt Várai Elemér számára déli két órakor otthon, mert bizalmas barátja, s rokona, Szendrei kérte volt e szívességre, utóbb Elemérrel örömestebb azért társalgott, mint sok mással, mert gondolkodásmódjában bizonyos eredetiséget fedezett föl. Ez indokokhoz járult most még egy harmadik, a legfontosabb egy hiú asszonynál, tudniillik az, hogy Elemér tekintélyes vagyonánál fogva óhajtott egyéniség minden eladó leány számára , az ildomos anyák versenyeztek, hogy tűzhelyeikhez édesgessék, s a kevésbbé számító, de érdekeiket mégis fölfogó leánykák élénken vágyakodtak, hogy a divatos nábobbal a francia négyest vagy kotillont táncolhassák. E sóvár szívek vágya tárgyát elrabolni, álmodozásaikat megzavarni, s ama hullámzó keblek mélyébe oltani az irigységet, vagy a boszankodás perzselő tüzét — ehhez kegyetlen elhatározás kívántatik, de nem olyszerű, mely egy tetszvágyó nő természetével meg ne férne. Tárai Adél tükrébe pillantott s elég illetékesnek tartá magát, hogy a fiatalság bájaival mérkőzzék, s keztyűt dobva a rózsa színét viselő angyal arcoknak, a szűzies mosoly varázsának, mind megannyi virágszál fölött diadalmaskodjék! Nem Várai milliomaira sóvárgott, hanem arra, hogy a nábob kövesse diadalkocsiját, hogy kerekei küllőibe kapaszkodva tördösse kezeit, s a milliomos tőle kolduljon egy pillantást, hogy érzéketlenül forduljon el a leány seregtől, érzéketlenül mint a méhe, mely ha illattal, mézzel rakodott, a virágok fölött zsongva elröpül... A tetszvágyó nő, tehát hiúságból alkalmat szolgáltatott Elemérnek látogatásaira. De ez mégsem csupán csak a kacér nő sportja volt, miden érdeklődés és a legkissebb vonzalom nélkül, ama férfi irányában, kit körébe csábított. Követte módjával Heine tanácsát : szeretett szeme sugaraival, tán elméjével és szellemével is. Várai Elemér szép férfi, van annyi esze, hogy mulattatóan fecsegjen, s birt mindenek fölött ama tehetséggel, hogy örökös meglepetések által érdeklővé váljék. A mit ő rendezett, az soha sem volt köznapias, a mivel ő kedveskedett, az mindig rendkívüli volt. Önkényt érthetőleg Tárai grófnőnek a nábob drága gyöngyöket, gyémántokat nem ajándékozhatott) pazar kiadásait csak a jó ízléssel összhangzásban érvényesíthette, leleményes észszel, gonddal, valahányszor reá alkalom kinálkozék; s kedveskedett a bajos nőnek olyanokkal, a miknek valódi értéke parányi, vagy épen semmi, de a miknek megszerezhetésére legalább is milliomosnak kell lenni. Egy bál alkalmával Adél grófnőnek ismerősei kaméliákkal kedveskedtek, a komorna alig győzte bejelenteni a küldők neveit, s a grófnő közönyösen hallgatta a nagy hangzású neveket, és a Váras bokrétájára várt, arra volt kiváncsi. A leleményes nábob azonban virág ajándékával még mindig késett, végre az esti órákban elküldé. A sajátságos küldemény húsz aloe, melyeknek ha egyenkénti fölvirágzására egy-egy század szükséges teték, a teljes pompában díszlő virágok húsz századot képviseltek! A világ hány zugából szedhette össze a nábob e szép virágokat, óramutatóit a természetnek, melyek a lusta századok korszakait jelzik ? Tündéreit küldötte-e szét holdvilágos éjeken, hogy a bűvös csattanást lessék, melylyel a csodanövény föltárja kelykét ? Avagy mint Merlin bűvész behatolt maga is a természet titkaiba és hallotta azt, amit mások nem hallhattak ? S ha Adél jelvényes, gyöngéd magyarázatát kutatná ama virágoknak, értelmezhetné-e másképen, mint hogy az aloe egy ember életén át csak egyszer virít.É s az a meglepő, az a csodás csattanás, melylyel a rejtett kehely színpompáit föltárja, jelvénye a szív megdobbanásának, a szerelemnek. . . A hagyomány szerént, midőn az aloe bimbója fölfakad, erős csattanást hallhatni — de hát ily nagy garral hirdeti-e udvarlója, Elemér is a változást, mire szerelme hajnalán ébredt? Azt akarja, hogy eme virágokkal tüntessen imádottja a bálban, és babszövete csokrai közé varrva, mintegy bevallja, hogy a jelvényes célzatot megértette ? Ha udvarlója föltételül ezt tűzte, a fiatal özvegy szerénytelenségnek kellene hogy bélyegezze — de im az alpekhoz egy más bokréta is van mellékelve! Merőben ismeretlen virágok, a déli égöv alatt festettek, hetedhét országon hozzájok foghatót nem láthatni. S a fiatal grófnő diadalmas mosolylyal ezt tűzte keblére, s a bálban ismerősei ezt bámulták. Egy szenvedélyes füvész majdnem lázat kapott az irigység miatt, midőn megpillantá a grófnő keblén a sajátszerű, ritka példányokat, minőkkel füvész gyűjteménye nem dicsekedhetek, noha ő épen a forró égöv flórájával foglalkozók. Egy tekintélyes nevű mágnás, ki jobban ismerte a külföldet saját hazájánál, szemrehányást tőn, hogy Adél bokrétája fölébreszté benne a honvágyat Afrika iránt, hol fiatalságát töltötte, s melynek vázain hasonló virágokból font füzért, félbeszakítva olykor az oroszlán messze elhangzó bömbölése által. S a blazirt gentleman orrlikal tágultak, mintha maga is oroszlán, tigris volna, s egy virág szemlélete által most hazájába, az övéi közé vágyakodnék vissza. A grófnő nevetett a poliglot gavalléron, ki töredezett magyarsággal lelkesült az oroszlánok és majmok hazájáért — s nevetett a szenvedélyes füvészen, ki sárga-epés irigységgel szemlélgeti bokrétáját. Találkoztak még más irigyek is a hölgyek közt, a báli közönség a ritka virágokról beszélt, s e nagy izgalomnak voltaképenn okozója Várai Elemér. VII. Kifogynánk térből és időből, ha számolni akarnánk mind ama meglepetésekről, melyekkel Elemér a grófnőnek kedveskedett, a bizarr ötleteknek kifogyhatatlan sora volt az, a mivel mulattatta. De a szép asszony nem is mutatkozott hálátlannak udvarlója iránt s a vonzalom látszatának egy nemével jutalmazta. Ha zsarnok fejedelmek úgy tudnák áltatni népeiket, mint kacér nők udvarlóikat, ha oly meggyőzőleg tudnák kecsegtetni, s csak fél annyira kellemeseknek s bájolóknak tudnának mutatkozni, a számadás rettenetes óráján a félrevert harangok zúgása nem riasztaná föl álmaikból, s az elfoglalt ágyúk bömbölése nem hirdetné uralmuk végét. (Folyt. köv.) -----•*!«>*■»----