Fővárosi Lapok 1882. június (124-147. szám)
1882-06-03 / 126. szám
Szombat, 1882. junius 3. 126. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. L emelet. Előfizetési dij: Félévig............................8 frt. Negyedévre...................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Arthenaeum-épület.) a kiadóhivatalba küldendők. Nincs menekvés! (Elbeszélés.) Báró Horváth Miklóstól. (Folytatás.) V. A nevelő, bár valódi indokait nem tárhatta föl, megérttette a gróffal, hogy Andor fiát további kiképeztetése végett a pesti egyetemre kell küldenie, még pedig mielőbb, hogy időt ne veszítsen. A gróf beleegyezett s a nevelőre bízta a határidő kijelölését. Törzsvári másnap reggelre tűzte az elutazást. — Ön könyörtelen fiam szülei iránt. — Gróf úr, ön teljhatalmat adott a nevelőnek, engedje tehát, hogy legjobb belátása szerint intézkedhessék. — De meggondolta-e a fájó hatást, melyet e váratlan megválás nemre fog tenni ? — Legtanácsosabb lesz, ha csak az elindulás előtt néhány perccel tudatjuk vele, hogy Andortól meg kell válnia. S a gróf és a nevelő abban állapodtak meg, hogy a hajnali órában történjék az indulás. Andor eközben búcsút von kedvenc helyeitől bebarangolt erdőt, rétet, a kies otthon minden zugát. Ah! csak az emberek sértik kedélyünket, de az a vén udvarcsarnokra hajló akácfa, az a terebélyes hárs lombkoronájával, mintha mindig csak résztvevő barátjai lettek volna gyermekségünknek! Ezért viszünk örökre felejthetetlen s édes benyomásokat magunkkal az atyai háztól, bármily zord emlékek vegyültek is azok közé. Andor illetődve karolta át a százados tölgy derekát a messzelátó dombon, szakított emlékül egy virágot a fehér pompában díszlő akácról. De midőn anyja, a grófné, ölelésre tárta eléje karjait , hideg visszautasítással menekült előle, s ajkaihoz emelve atyja kezét, ki a kocsi másik oldalán várta, gyors mozdulattal helyet foglalt a nyitott phaetonban, nevelője mellett. A lovak sebes ügetve ragadták a könnyű járművet ki a kapun az országutra. Amália grófné magába zárt fájdalommal s viszszafojtott könyekkel haladt föl a lépcsőkön szobájáig, s itt karosszékébe roskadva, keserves zokogásra fakadt. E percben mindent megbánt s hogy megóvja szivét a keserűségektől, kész lett volna vezeklés által leimádkozni női gyarlósága bűnét s lemondani Tivadarról ! . . . Nem sejté azt, hogy fia gyanítja bűnös viszonyát. Tán megőrült volna szégyenében. De igy csak azt tudta, hogy volt egy fia, ki habár tévedéseit nem sejtve, közönyös iránta s a hálátlanságig érzéketlen és sivár . .. Leánygyermekét, Rózát, a grófné soha sem szerette, nem vonzódott hozzá, a szív ama sajátságos, s legtöbbnyire indokolatlan mostohaságánál fogva, melylyel szülők olykor egy-egy gyermekük iránt viseltetnek. A gróf politikai s más komoly érdemeivel, nem volt képes nejében azt az érdeklődést ébreszteni, mi a szerelemnek alapföltétele, s igy megmagyarázható, hogy Tivadar mindjobban diadalmaskodhatott Amália fölött. Pedig Romlaki Tivadar sajátságai nem voltak olyanok, hogy a női képzelődést kielégíthették ; s bár a grófné maga is érzett bizonyos űrt szívében, de e vonzalom nélkül egészen elhagyatottnak képzelé magát S az elhagyatottság érzete, ha mindjárt indokolatlan és csak képzeleti is: a végletekig sodorhatja az erőtlen jellemeket, ha egyszer erőt von a női szívben. Andor Pesten tartózkodása alatt nem írt anyjának s atyjának küldött leveleiben is csak kevéssé sejteté, hogy szíve nem hidegült meg végkép a grófné iránt Amália egy gyötrelemteljes hosszú évig várt fia érzelmes nyilatkozataira, s a sorok közt, amelyeket Andor egy év múlva atyjának írt, ekkor sem olvashatott ki egyebet, mint megfeledkezést vagy közönyt. Eközben mind jobban tért foglalt Tivadar szerelme, s mint a könnyelmű, kimentő révet nem látva, szélnek ereszti vitorláit, nem törődve többé, merre sodorják ; úgy Amália is, mind gyorsabban rohant Tivadar karján amaz örvény felé, amelyből nincs menekvés. Nem célunk részletes rajzot adni egy asszony tévedései fokozatainak, s folytatjuk ott hol a családi katasztrófa végződött. Ezernyolcszáz negyvenöt tavaszán utazott volt el Andor Pestre, s negyvenhét végén a következő sajátságos s emlékezetes tartalmú levelet kapta atyjától: »Kedves fiam! Anyád nincs többé a háznál, ő elutazott Romlaki úr kíséretében, s én özvegységre jutottam . . . Vannak események, melyekről körülményesebben az apa a fiúnak nem írhat a nélkül, hogy kegyeletét irgalmatlanul ne sértse, s vannak fájdalmak, melyek az öreg embert sírba viszik . . . Isten veled, forrón szeretett gyermekem!« E levél tartalma rövidségében sokat fejezett ki. Elmondta azt, hölgy Dálnoki grófné a botrányig vitte kalandját, megfeledkezett állásáról, a ház becsületéről, s a férjhez adó leánya, Róza jövőjéről; de a sorok közt még egyebet is lehetett olvasni: az öreg ember elszomorodottságát, baját, mely megrázkódtatja szervezetét, s legtöbb esetben katasztrófával szokott végződni. S valóban úgy történt, három hétre ez események után Andor gyászlevelet kapott, melyben értesiték, hogy atyja, az öreg gróf, rövid betegeskedés után meghalt. Átveheti tehát az ősi kastélyt, melynek küszöbén a halál irtó angyala megjelent, s melynek csarnokaiból az öröm s megelégedés már rég kiköltözött. Törzsvári és Andor a levél vétele után azonnal útnak indultak. Hisz volt Andornak egy szent hivatása, melyet a sors örökség gyanánt hagyott reá. Ő fog gondoskodni Róza jövőjéről. Nem fogja ugyan vigasztalhatni; ennek ő kényes természetű és körülményes fölfedezéseket nem tehet, de el kell készítenie őt mégis eggy zord jövőre, s föl kell tárnia előtte ama reménytelen, sötét képet, azt a jövendőt, mely a hajadonra vár, kinek anyja elhagyta egy kóbor lovaggal a házat. Midőn Andor az ősi kastély előtt kocsijából kiszállva, a lépcsőn fölhaladt, s a vén udvarcsarnokba lépett, Róza fogadta őt kisírt szemekkel. — Nehéz csapások sújtották családunkat s a te sorsod... — Vén leánynak maradni, — szakitá félbe a nővér, a lemondás fájdalmas hangján, melyben több volt a hősiesség, mint a melancholia — vén leánynak maradni, a háznál az ötödik kerék, mig a szerencse mosolyg s a jó és boldog napokból tart, de balszerencsében vigasztaló, s ha mit isten ne adjon, a sors új csapásokat mérne rád, leghívebb s legáldozatkészebb barátod !.. A két bánatos testvér összeölelkezett. Magasztos szövetség volt ez, mert igaz s megbízható az élet minden körülményei közt. II. És Lidia ? Ő még mindig a várkastély melletti épületben lakott anyjával, megszabadulva a vén kisaszszonytól, aki következetesen elmondható, hogy soha egy vidám percet nem szerző növendékének. Az ösztöneit nem gondozá, jellemét nem nevelé. »Az ember nem változtathatja meg valója lényegét, hanem jóra vagy rosszra irányozza különböző tehetségeit.« Sand György szerint ebben rejlik a nevelés nagy problémája. Athenais gyarsan oldotta meg feladatát. A francia kisasszony nem irthatta ki a gyermek leánynyal született kacérsági hajlamokat s ahelyett hogy mérsékelni tudta volna, ráerőszakolta Lidiát a színlelésre, ami eredetileg nem tartozott jellemvonásai közé. Gyermekkorában merész éselszánt volt, most vakmerő végletekre is képes volna és csábítóan tudna hazudni. Lidia szép, több mint szép, bir mindama bájakkal, melyek a képzeletre s az érzékekre egyiránt hatnak. Mandula alakú szép szemeit hosszú pillák árnyalják, mintegy azért, hogy perzselő fényüket enyhítsék ; arca kissé sápadt, s a duzzadozó ajkak oly sajátságokra engednek következtetni, melyek sóvár szenvedélyt jeleznek. Lidia sudár magas alakjával a szépség teljét tünteti föl; de a géniuszok ahelyett hogy angyal szárnyakat aggattak volna vállaira, meghagyták lepkének. S minő régiókban röpködött ez a himporos pille Andor távolléte alatt, s mit művelt, hogy méltó maradjon emlékére? Jellemzésül csak egy lapot mutatunk föl a felnőtt leányka történetéből, melyet anyja elég jelentékenynek ítélt, hogy mindenki, de jelesen Andor előtt titkolja. (Folyt, köv.) Az orvos bolondja. (Francia elbeszélés.) Írta Paul Parfait. (Vége.) Mihelyt az orvos kissé járni tudott, útra kelt. Egyenesen Madridba igyekezett, hol a király úti fáradalmait kipihenni szándékozott. Egyik nevezetesebb faluban, a melyen az orvosnak át kellett haladnia, a legnagyobb lelkesültség uralkodott. Hajporos, egyenruhás egyének hirdették a felsőbb rendeletet. Hazabocsátott katonák. Kiáltozásaikra a házak kapui megnyíltak. Vidám arcok tárt karokkal jelentkeztek s kurjongattak: —Felipe! — Tomasó! — Ide, ide! — Jósé! — Hallod-e?— Lorenzó! — Maria! — Végre! —Fernando!— Édes Jézusom! — Juanita! — Pepillo! íme, valahára!« E keresztnevek és fölkiáltások mindenfelől hallatszottak s nem sokára nem lehetett egyebet látni, mint összeölelkezéseket a nép közt. — Ugyan, mi történt itt ? — kérdezte az orvos, kidugva a fejét a kocsiajtón. — Visszatérnek a mi fiaink, — válaszolt egyik apa, örömtől sugárzó arccal. Mikor pedig látta, hogy az orvos nem értette meg , miről van a szó, folytatá: — Hát nem hallotta ön a nagy újságot ? A hadsereget haza küldik szabadságra, nem lesz többé háború! Vezéreink nem mennek többé a szomszédba dicsőséget szerezni, de fiaink — akiket mi oly nagy gonddal neveltünk fel a saját gyönyörűségünkre — szintén nem mennek többé idegen földre vérüket ontani. Ugyanekkor egy erőteljes fickóra mutatott, ki megfogta a kezét. — Íme, ez az éplábú fickó, ki a mezőt könnyen futkossa be s vasárnaponkint a táncot is megbirja;erős karjai pedig épp úgy megfogják az ekeszarvát, mint átkarolják a leányok derekát. Jobb igy mint ha harcba bocsátkozva elesnék, anélkül hogy tudná miért ? — Bizonyára! — viszonzá az orvos. Azonban megjegyzé: — De hátha a szomszéd nemzetek támadnának meg minket ? — Oh, attól nem kell félnünk, — felelte a paraszt. — Kölcsönös szerződést kötöttek azokkal. A mi jó királyunk elhatározta, hogy jövőre mindenféle nemzetközi vitákat sorshúzás fog eldönteni. — Sorshúzás! — kiáltott föl az orvos, elbámulva. — Úgy van, — folytatá az egyszerű ember, — a fegyvernél is a sors dönt, a szalmaszálhúzásnál is,, utóbbi pedig annál jobb, mivel gyorsabban elintézhető és gazdaságosabb is. — Valóban, — gondolta magában az orvos, elbámulva ama bölcsességen, melyet a fiatal uralkodó tanúsít.