Fővárosi Lapok 1882. október (225-250. szám)
1882-10-01 / 225. szám
Vasárnap, 1882. október 1. 225. szám. Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda:Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt. Negyedévre.....................4 firt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az októberdecemberi évnegyedre ajánljuk a szépirodalmat kedvelő közönség figyelmébe. A lap ára, évnegyedre négy, félévre nyolc, egész évre tizenhat forint. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapesten.« Óránkint egy csöpp. (Elbeszélés.) Ifj. Ábrányi Kornéltól. Bolond egy nyár volt. Már július közepén beborult egész nyugati Európa, s mintha egy óriási felhőrészvény-társaság alakult volna az égben, hullott az osztalék, mint a záporeső. Szél hiába fújt, ha a legnagyobb orkán is. Mert amennyi felhőt elvitt, hozott is legalább ugyanannyit. A csillagászok kétségbe voltak esve, mert minden bolygóváltozás és minden napfolt a nélkül múlt el, hogy még csak a színét is megsejthették volna. És ha egyszer csak visszafelé kezdett volna pályázni a nap s a göncölszekérre fölült volna a Kis medve, a Kannába fűlt volna a Bák és Bakot lőtt volna a menybéli Nyilas, még arról is többet tudhatott volna az utolsó juhász, mint a legelső csillagász. Fürdőre menni, azon az egész nyáron bizonyos betegség volt. Utazni, folytonos alvás. Gazdák, akiknek a termésük még nem volt betakarítva, minden nap a gutával küzdöttek. A lóheréből trágya lett, az árpa kicsirázott. Ősz felé meg a szöllő lehullott, vagy ami le nem hullt, szárán rothadt. Aki ideges nem lett, az pénzért mutogathatta magát. Tolt is lárma, szidás, veszekedés egész áldott nap a Cserényi udvarban Regina nagyasszonynak kora reggeltől késő estig el nem állt a nyelve. »Már öt óra elmúlt, és mégis hevertek ? Ti semmire való, lusta cselédek ! Mire nézitek a napot ? Ezért eszitek a drága kenyeret? Micsoda dolog, hogy a konyha még most is rendetlen ? Mit keres itt ez a seprő ? ennek nem itt van a helye. Már megint esik az eső! Micsoda istentelen szamár lehet az, aki ezt a sok esőt csinálja! Ki hagyta nyitva a disznóól ajtaját? Talán már ki is szöktek a hízók ? szedte vedte bitang népsége! Rögtön a képetekre mászok mind a két tenyeremmel. Hát az az üres szekér mit ácsorog ott ? — még most sem hordtátok be a bükkönyt ? azt akarjátok, hogy abból is trágya legyen ? Még most sem raktátok meg a tüzet ? hát délben reggelizzünk?« Aztán piff paff! — Marcsa szolgálat, mivel az akadt leközelebb a nagyasszony keze ügyébe, derekasan fölképelte. Ez volt a hajnali kezdet. E közben Cserényi Ádám uram is jónak látta lassan kint kikászolódni az ágyból, nehogy a nagyaszszony uralkodó keze rántsa le róla a paplant. Valami még megmaradt fejében a régi klasszikusokból, s amint kora hajnalban Regina nagyasszony csörömpölő hangját meghallotta, rögtön elimádkozta magában: »Infandtum regina jubes.« Ezt vagy ötször-hatszor eldörmögte, mindannyiszor nagyokat nyújtózott, s nem adta volna tíz pengő forintért, ha valamelyik béresasszony még a hajnali beverés alatt végig kenegetné, kinyomogatná hátából a csömört, vállából a csúzt. Mert Ádám urban minden fölkeléskor bénító csúz és halálos csömör lakozott. De a béres asszonyok látottak-futottak, s száz kéz is kevés lett volna nekik, hogy a nagyasszony parancsait teljesíthessék. Így hát Ádám úr nagy nyögések közt csak az ágy sarkához dörgölhette a hátát, meg a két vállát, mire nagy nehezen képessé vált, hogy megtömhesse a pipát és hajnali pipaszó mellett fölhúzhassa a sárga komót csizmát. Még csak az hiányzott, hogy ablakot is nyisson, de erre már nem maradt ideje, mert Regina nagyasszony betoppant, és amint betoppant, rögtön ájuldozni kezdett. — Phü! phü! micsoda borszag és hagymabűz van itt ? Hogy nem fújtál meg ebben a pestises levegőben ? Ezért szöktél hát el tegnap este, amint a vacsorát bekaptad! Ugye, megint reggelig korhelykedtetek? — Mondom, hogy már éjfél előtt itthon voltam. Megmondhatja a kocsis, aki látott. A dragonyos kapitánynak volt nevenapja. — Hát ugye, névnapot szoktak tartani lőrével és foghagymás kolbászszal ? Tágulj innen, hadd nyissam ki az ablakokat. Jaj, hogy szédül a fejem. Ezért kellettek hát ide a dragonyosok, hogy mindennap nevenapja legyen valakinek. Részeges korhely! így pusz- tul el minden. Más becsületes ember már rég a mezőkön járna és dolgoztatná a drága napszámosokat. — De hiszen most is szakad az eső. — Szakad hát! egész nap szakad. Ti meg egész éjjel isztok és kártyáztok. Bárcsak ezt a sok esőt innátok meg, de bezzeg a vízben még mosdani sem szerettek. De ide be ne tegye a lábát nekem az a dragonyos kapitány, mert isten Jézus ücscse oda állítom a csurgó alá. Legyen már egyszer a víztől is elázva. — Nincs az elázva soha. Borzasztóan győzi. — Jobb volna, ha az ellenséget győzné így, de attól, fogadom, megretirál. — Nem retirál az soha. Még akkor sem, ha négy színe van. Tegnap is elkergette a hadnagyot, pedig annak 21-gye volt. — Ne perorálj nekem, hanem engedd ide a cselédet, hadd tisztogassa ki ezt a kénbarlangot. Csuda, hogy a levegő meg nem gyűlt és föl nem vetett. A hadnagy az egész kompániában az egyedüli jóra való ember. — Az ám! mert folyvást csak szépeket mond neked! aztán ha elfordul, maga is nevet rajta. — Micsoda ? no hát majd szembesítem veled! — mondd neki szemébe, ha igaz. — Jó, jó! hát hiszen tréfálni is csak szabad tán. — Éppen jó idő van a tréfára. — Van hát! — A búza meg a repce beütött Annak az eső nem árthat már. —• Ugye nem ? de hát a drágalátos vöd mit vétett ? Nem sokára licitálni fogják, ha ugyan már eddig is el nem licitálták. Most nézheti majd a 1200 hold földjét, mikor a másé lesz. — Nem az én vöm az, hanem a tiéd. Te adtad neki a lányunkat, nem én. — Hallgass! Te is éppen úgy odaadtad. Én csak nem járhattam a zsidókhoz kifürkészni, kinél van váltója. Te voltál a férfi, neked lett volna kutya kötelességed kitudni, kihez adod a leányodat. — Tudtam is. Tudtam, hogy egy garast sem vett soha kölcsön. Meg tudott az élni a magáéból. Még maradt is. — Hát miért licitálják el mégis ? — Miért ? Hát azért, mert másokért állt jót. Azok pedig csaló gazemberek voltak. Nem fizettek. Most ő iszsza meg a levét. — Hisz éppen ez az a mi vérlázító. Mert, ha ő maga prédálta volna el, hát jó, legalább megitta, megette. Nem bocsátanám meg neki ezt sem, de érteném. De, hogy azért legyen koldussá, mert a mije volt, más herdálta el, ez már az igazi gyalázat. — Csak szerencsétlenség. Másokon is megesett már. — Éppen azért tanulhatott volna belőle. De mit perorálsz már! Mondom, eredj ki ebből a kénbarlangból. Marcsa! Terka! hát siketek vagytok? — Még egyszer fölképeljelek ? Ádám úr, fölhasználva a jó alkalmat, hogy néhány pillanatra elfordult róla a figyelem, kisompolygott a szobából. S mentében ismételve, bár alig hallhatón dörmögte: „Infandum regina jubes.“ Eközben az ebédlőbe érkezett, ahol már rend uralkodott. Föl is volt terítve a reggelihez. Az asztal mellett Adám úr kisebbik leánya Ágnes szorgoskodott. Szép és kifejlett 17 éves leányka volt Ágnes.. Nemes tekintetéből jóság és kedély sugárzott. Kecses mozdulatai élénkségre mutattak, de mégis félősnek látszott és a magába zárkózottságnak méla vonásai ültek rajta. Bizonyosan az a nagy korda okozta ezt, melyben az édesanyja tartotta, így tartotta Regina nagyasszony az idősebb lányát is, Antóniát, akit nem régen Kovásznaki Gyurkához adtak feleségül. A leányoknak — épp úgy, mint apjuknak is, — soha egyetlen szavuk nem lehetett a háznál. Gépek voltak, a kik a gépmester akarata szerint beszéltek s mozogtak. (Folyt, köv.) Szomorít fűz ... Szomorú fűz, mint úrnőd lelke oly szép, S oly bús, a testesült bánat maga! Kényesepp-e az, mi lombjaidon foly szét ? Vagy csak a gyászoló éj harmata ? Lehajló ágaid miről susognak ? Elszállt öröm óráiról talán ? Oh, rég nem adsz már árnyat boldogoknak, Átszűrve a fényt lombod fátyolán ! Alattad egykor kik vígan csevegtek, Hol vannak, ah! — Jobb részek sírba’ már! S az örök árnyban, mely borúi felettek, Hajh, nem vidítja többé napsugár. Velők borúit el a ház déli napja, Jólléte, büszkesége, öröme . . . S a szív, mely őket, önmagát siratja . . . Számára uj virág ha terem-e ? Tavasz kinyílik, fű, virág kihajt még, Dús illatot hint rózsa, ibolya. De bútól roskadoz az ősi hajlék, S kisírt szemekkel jár két asszonya. Szép s ifjú volna még, sötét hajába Virág, dajkára mosoly illenék; De nem vegyül ő a világ zajába, S ha le-lejő is dús kertjébe még: Sírkoszorúknak tépi csak virágit; Könyvje rájok lassú permeteg ; Mosolyuk szíve bánatán nem tágít, Fásult agya illatjoktól beteg. Szép színeikben nem találja kedvét, Lelkén, felhők gyanánt, gond gondot űz ; Mindannyi közt csak tégedet szeret még, Hozzád, alád vágy, szép szomoru fűz ! Szász Károly: Az életcél. (Francia beszély.) irta Charles Narrey. I. Junius hó utolsó napján a champs-élyséesi hangversenyen voltam, az egyetlen helyen, ahol a párisi ember, kinek úti órája késik, kellemesen töltheti az estét a tropikus melegben s a hol először nyerjük amaz üdvnek, melyet Satan urnái föltalálunk. Hallgattam a zenét. Valóban jó zene ez! —modám hangosan. Amúgy lopva, szemügyre vettem a szép asszonyokat és szinte sajnálkoztam, hogy mindeme nőknek már a zsebekben van házassági szerződésök. Ezt azonban nem hangosan, csak úgy magamban gondoltam. Körülbelül egy óra óta élveztem már a zenekar játékát, midőn azt vettem észre, hogy közvetlen előttem egyik barátom áll, akit én Fontenay Lysisnek fogok nevezni, mert voltaképen másnak hívják és mert ez összeillesztett két név nekem széphangzásúnak tetszik.