Fővárosi Lapok 1882. október (225-250. szám)
1882-10-31 / 250. szám
Kedd, 1882. október 31. 250. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt. Tegyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Álon. Hogyha nyugszom önfeledten Édes álom lágy ölén. Mindenkor két rózsaajkat S bűvös szempárt látok én . Rózsaajkat, melynek csókja Most is éget édesen, Rózsaajkat, mely susogta: »Hőn szeretlek édesem !» Látom párját csillagoknak Mikből égi üdv fakad, S miknek tündöklő sugára Búskomor szivembe hat. Látom tündér fejecskédnek Lengő hollófürteit. Mint éjfélkor sűrű erdő Kiterjeszti árnyait. Drága gyöngyként ezüst fényben Csillog szemed könnyűje, Angyalszózatod suttogja: »Hű légy, szivem kedvese !« Ekkor térdre leomolva Ajkad érzem ajkamon : S elhal bűvölő csókodban »Szeretlek« végsőhajom ! Gassi Ferenc.— ----X_ ill (Adalék az irodalomtörténethez.) Dr. Forrásy Ferenctől. A Duna mentén az almási hegyen vanegy behorpadt sír, melynek nincs szüksége fris koszorúra, mert annak, a ki alatta porlik, hervadatlant fűzött egy halhatatlan. De épp azért ez elhagyott sír méltó arra, hogy meggyujtsuk fölötte az emlékezet világát. A múlt század legmagyarabb magyar költőjének ideálja nyugszik ott, a Csokonai Vitéz Mihály Lillája, »Lilla áldott hamvainak«, ezek a sirfelirat kezdő sorai. Mikor először álltam sírjelénél, jól ismertem a bús valót, s mégis valami káprázat Vitéz Mihály nevét láttatá velem a kezdő sorok alatt. És amikor végig futott szemem az egyszerű felirásom, újra meg újra átolvastam azt, mintha a márványba rótt hetük értelmét kellett volna keresnem. A teljes fölirat ez: » Lilla áldott hamvainak férje: Végh Mihály esperes Élt 78 éveket. Béke hamvainak.« Hasonló sírkő áll a tőszomszédban is, s ezt »Ns. Vajda Julianna« emelte első férjének: »azts Lévai Istvánnak.« Ez a Lévai István volt az a becsületes fakereskedő, kiért Lilla szakított a költővel s a kit véglehelletéig szeretett, mert haldokolva is arra kérte második férjét: Végh Mihály hetényi lelkészt, hogy oda temettesse az almási hegyre a Pista mellé.* Egymás mellett szenderegnek most a hegyen, mely közül a szomszédos Neszmély, hol a a góhér virágzik, távolabb a márványtelepes Süttő a Duna túlsó felén Zsitvatorok, a történelmi nevezetességű békekötési hely, aztán a Zsitvadombon épült kies Vért, hol a klasszikus Baróti hamvadoz, távolabb pedig a Duna és Vág közé épült Komárom, hol Csokonai megismerkedett Lillával, elbájoló tájképbe folynak össze, míg a lent hömpölygő Duna óriási sirhalomként tükrözi vissza az almási hegyet. Gyakran álltam e hegytetőn, míg az alkonyodó nap sugarai arany fátyolba vonták a vidéket. Lelkemben föltámadtak a sugár termetű barna Csokonai és a karcsú szőke Lilla alakjai, a szerelem mosolyával ajkukon. Aztán megcsendült keblemben Csokonai fájdalmas elégiája: »Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa vak remény . . .« Elborzongtam a végzet sötét utain. Éste virágkorán aszkórban hunyt el a költő; Lilla pedig kétszer ment férjhez s a mint sírjele hirdeti: »élt 78 éveket.« Hűtlen volt és méltatlan a Csokonai szerelmére, s — ez a vád, ez a kemény ítélet, melylyel a nagy költő életkrói a Lilla emlékét megbélyegzik. A székiben ismert bizonyságok megerősítik a vádat. Első ízben én is elfogultan közeledtem a Lilla sírjához, bár lelkemben nem akartam még ítéletet mondani oly dolog felett, melynél ekkor még csak a kifejtést ismertem, sokkal kevésbbé az okokat, melyek azt előidézték. Azóta igyekeztem a híressé vált viszony részleteit megismerni, a nyert adatokat és körülményeket összevetve, arra az eredményre jutottam, hogy Csokonai életkói tévedtek Lilla elítélésénél, mert az ő emlékének joga van a tiszteletre. És mondom röviden a viszony körülményeit, s a részrehajlatlanokra bízom az ítéletet. Csokonai állásnélküli és sok viszontagságon átzajlott szegény ifjú volt, midőn 1797 julius havában Vajda Júliával, egy komáromi kereskedő leányával megismerkedett.*) Az égő fekete szemű, karcsú termetű, szőke leányka első látásán olthatatlan lángra gyűlt az ifjú költő, és genialitásának erejével megnyerte a Juliska vonzalmát. A költőt szerette meg Juliska Csokonaiban, nem az embert, aki külső megjelenésével aligha tett mélyebb benyomást. Mert bár sugár termetet, nemes arckifejezést és kellemes hangot nyert a természettől, de fölötte elhanyagolta külsejét s annyit sem adott magára mint egy azon időbeli kóbor deák vagy vándor színész. »Az én külsőm olyan — mondja önmagáról, — mint a magának hagyott természet.« Juliska szülei meg sem nézték rossz szemmel a geniális ifjú udvarlását, akinek — az ő gyakorlati számításuk szerint — legalább is városi professzorságra lehetett kilátása. Azonban teltek a hónapok a nélkül, hogy Csokonai akár állást szerzett volna, akár Vajdáék előtt komolyan nyilatkozott volna. Egyszerre azután fölkerekedett s elhagyta Komáromot. Elutazása céljául sem többet, sem kevesebbet nem mondott Vajdáéknak, mint hogy megy állás után nézni. A távolból aztán nem adott hírt magáról, a fáma pedig koronkint azt susogta róla, hogy nyugtalan természetét követve, eredmény nélkül kalandozik s könnyelműség okozta bajaiban Bakhusnál keres vigaszt. Az utóbbi híreknek volt is némi alapjuk. Csokonai az élet széles országutján nem járt az önmérséklet közönséges kerékvágásában. Emésztő nyugtalanság, olykor féktelen indulat lobogott ereiben. Egész valója annyira túl volt árasztva poézissal, s jelleme oly csodás keveréke volt a jókedvnek, makacsságnak, érzelgőségnek és fanyar szeszélynek, hogy viszontagságos életén keresztül szinte keresnünk kell a gyakorlati életbölcsesség nyomait, **) noha bámulatra kelt az a mély bölcselmi belátás, mely által tankölteményei kitűnnek. Ha még figyelembe veszszük amaz idők szellemét, midőn elveszettnek tartották az oly szegény ifjút, aki teljesen a literátori pályára szentelte magát, ***) akkor nem fogunk csodálkozni Juliska szüleinek aggodalmain, kik a látszólag reménytelen viszony által veszélyeztetve látták akkor már 21 éves leányuk jövőjét, sőt természetesnek fogjuk találni, hogy Vajdáéi örömmel ragadták meg Csokonai hosszas távollétében az alkalmat, midőn egy jómódú fiatal fakereskedő tisztes és komoly szándékkal kopogtatott be házuknál. Lévai István volt-e fakereskedő, ki egyszerű praktikus ember lévén, nem hímezett-hámozott, hanem hevenyében megkérte és meg is nyerte a Lilla kezét. Ezalatt Csokonai a távolban ábrándozott, állást nem *) A költő eleintén papi pályára készült, de dévai életmódja és hajthatlan makacssága miatt 1795-ben a debreceni kollégiumból kizárták. Ekkor jogot hallgatni Sárospatakra ment; de azt is abbahagyva, az 1796-ban megnyitott országgyűlésre Pozsonyba költözött, s itt a »Diétái magyar Musá«-t adta ki. Pozsonyban sem lévén maradása, Komáromba ment, hol a véletlen Lilla körébe vezette. **) Halála után tizenkét évvel a műveit kritizáló Kölcsey így ír róla : »az epitaphiumán is álló vivens poetae more már iskolás éveiben is annyira megtartatott tőle, hogy makacssága és a miatt a mit Bürgergeniek hibáinak nevez, szinte zabolázhatatlan lett. Ezen zabolátlanság vagy nyughatatlanság, vagy a minek nverni akarjuk, kisérte őt egész életében, s ezen nyugtalanság őt cynicussá teve és szüntelen azok körében tartotta, kiktől csapongásai, s makacs olykor keserű fatinája nem szorittaték határba.« (»Tudományos Gyütemény« 1817. évi III. k.) ***) »Lesz idő, — mondja Kölcsey, — midőn hitelt alig nyerend, hogy a müvek, melyeket Csokonai, Berzsenyi, Kazinczy nyujtanak, nem találtak kiadót, s hosszú évek során át nem találkozott ember, ki a nemzetre örök díszt hozó műveket a hazának bemutatni merészelte volna.« (Emlékbeszéd Berzsenyi Dániel fölött). szerzett, s mit sem gyanítva, végre egy áradozó levelet irt Lillához, melyet a baktató »gyors kocsi« nem valami gyorsan, sőt elkésve juttatott kézhez. Lillának dacolnia kellett volna szüleivel! El kellett volna utasítania Lévai Istvánt csak azért, mert az állásnélküli Csokonai neki udvarolgatott, bájairól kitűnő verseket irt s aztán sorsára hagyta! A ki igy godolkozik, ám törjön pálcát Lilla fölött! De aki a körülmények gondos mérlegelése után von következtetést, az velem együtt máskép gondolkozik. Lillának csak Csokonaival szemben lehetett oka dacra, mert Csokonai komoly ígéret nélkül oly helyzetben hagyta el őt, hogy Lilla minden hűtlenség nélkül lett szabad ura sorsának. Elképzelhetjük Lilla lelki állapotát, midőn Csokonai, elkésett levele után, maga is megérkezett Komáromba. Keze már akkor másnak volt ígérve, bár szíve még a költőért doboghatott. S a mikor ez faggatta, hogy »Igaz-e, amit az emberek beszélnek? Igaz-e, Lilla, hogy te Lévai Istvánnak ígérted el a kezed ? csak annyit tudott felelni dacos bánatában: »Nem is bánom, nem is tehetek róla.«*) Kegyetlen válasz volt ez a menüből lezuhant poétának, de felelhetett-e Lilla igazabban ? Az a »nem is bánom« ezt jelentette: te nem kérted meg kilenc havi ismeretségünk alatt a kezemet, te csak hitegettél, csalogattál, és azért nem is bánom, hogy egyszer vége szakadt a bizonytalanságnak. Az a »nem is tehetek róla« pedig annyit tett, hogy: bár állásod sincs még s bár sok rosszat beszélnek rólad irigy emberek, én még várni tudtam volna és bizalommal ragaszkodni hozzád; de te egy komoly szó nélkül magamra hagytál, s az alatt úgy történt, ahogy nem akartam; isten látja a lelkemet, én nem tehetek róla! Miért nem kérte meg idején Csokonai a Lilla kezét ? miért nem tett meg mindent a szerelmi boldogság biztosítására ? — ezek oly kérdések, melyeknek megfejtéséhez a költő ábrándos lelkülete, fenkölt büszkesége és mostoha anyagi körülményei szolgáltatnak kulcsot. Csokonai büszke volt a Lilla kezét megkérni, mielőtt módja lett volna a nősülésre; tán szükségtelennek is tartotta azt kérni, amit ábrándjaiban már sajátjának vélt. De ezáltal viszont Lillának női büszkeségét sértette meg, mert a legábrándosabb leányka sem érheti be költői ömlengésekkel akkor, amidőn komoly nyilatkozatot vár. Íme ez volt az a sajátságos viszony, mely a leirt körülmények közt csak szakításhoz vezethetett. Csokonai maga is érezte, hogy nincs joga szemrehányásra, s hogy keserű csalódását nem Lilla, hanem önmaga okozta. Erről tanúskodnak a megható sorok, melyeket Lillához az utolsó levelében intézett. »Komárom, 12. mart, 1798, Lilim ! Én tégedet most is halálból szeretlek, még most is Lilim. Ah szeretett Lilim, ez a levelem utolsó hozzád az életben ... Oh áldott leányka, tartsd meg az én szerencsétlen nevemet magadnál, jusson eszedbe olykor, hogy egy érzékeny fiatal készebb lett volna téged birni hogysem a világot. Vagy inkább felejtsd el az én nevemet, felejtsd minden indulatimat azon boldogság kebelében, melylyel sorsod most biztat. Ejts egy pár könycseppet ez utolsó levelemre, ez nekem és az én leghívebb szeretetemnek elég áldozat fog lenni tetőled. Én pedig megárasztom az én kényeimet, had folyanak zápor módra . . . Légy boldogabb mint én, te édes volt reményem, és a bánat soha se üljön a te szép orcaidra. Légy oly boldog, hogy én soha eszedbe ne jussak. Isten hozzád ! Csókollak még egyszer, a legutószor csókollak. Az elveszett kedves Lillám Isten hozzád.« E sorokon meglátszik, hogy érzékeny költői szívből fakadva, egy gyöngéd női szívhez szólanak; de az is meglátszik rajtok, hogy írójuk csak ábrándjaiban csalódott, és nem a nőben, a kiről ábrándozott. E levél őszinte sorai tükrözik vissza a valót, és nem a költemények, melyekben Csokonai megénekeli a hűtelent. Alig ment Lilla férjhez, Csokonai csakhamar tanári állást szerzett a csurgói reform,gimnáziumban. Csurgón irta valódi komikai értől duzzadó »Dorottya« című víg eposzát s három vígjátékot — melyeket tanítványaival játszatott el; ott irta szebbnél szebb népdalait, ódáit és anakreoni verseit. Azonban kötelességmulasztások miatt elveszté állását, s megrakodva kész munkákkal, 1800-ban szanaszét utazgatott s 1801-ben Pestre került. Itt sem lévén maradása, anyja házához vonult Debrecenbe, ahol már csak az irodalomnak kezdett élni. Ki akarta adni összes műveit, hogy kifizethesse adósságait, s aztán gond nélkül dolgozhassák *) Csokonai életrajza Haraszty Gyulától.