Fővárosi Lapok 1882. november (251-275. szám)
1882-11-01 / 251. szám
szoló Alsace-t ábrázoló lányt egy porosz altiszt vette volna feleségül s hogy a »Lorraine« egy német katonatiszt szeretője lett. De elvégre is, bármily lesújtó legyen is a gondolat, hogy annak a lénynek, kiben Elzász gyászát megtestesítve szemléljük, egy káplárral viszonya legyen, éppen nincs lehetetlenség benne, mert Straszburgban gyászoló Elzásziakkal és lothringiakkal úton-útfélen találkozunk. 1878-ban szivart árult a legszebb Elzász, valamelyik tőzsdében, az idén egy papírkereskedésben találtam föl egy másik példányt, melynek képmásai azonban oly rosszul kélnek, mint az ott közszemlére kitett ostromlövegeké, mert míg tetszelegve figyelmeztetett, hogy ez itt az ő képmása, egy illuminált példányát kilencven pfenigért kínálta. Istenem, ha az ember mindent előre láthatna, én valamikor öt frankot örömest adtam egy »gyászoló Elzász « -ért. Temetés-járók. (S. D.) A pap elmondja az utolsó imát a beszentelt halott felett, a hozzátartozók zokogása azokra is átragad, kik végtisztességére siettek s a menet megindul. Élén a kántor, kezében énekes könyvet tartva, hangoztatja az ismeretes éneket: Elmegyünk már az halálba, Elmegyünk már az örömbe ! Utána sorakoznak a céhbeliek, zászlójuk alatt, egypár lámpavivő,azután a koszorúkkal ékített koporsó, melyet fehéröves jó barátok emelnek s végül a családtagok, rokonok, résztvevő jóbarátok. A hosszú úton megnő a kísérők száma; az egyszerű kisvárosiaknál nem csak szomorú, de nagy esemény is egy-egy temetés. Mintha egy közös, szűkebb család tagjai volnának, számon tartják, megszólják, szidják egymást; de ha meghal valamelyikük, őszinte részvét kíséri sírjába, a sajnálkozás hangjai vegyülnek a halotti szertartás rideg komolyságába. Együtt éltek, együtt halnak s az a boldogba ki legtöbbet kikisér. És vannak, kik ezt a boldogságot mindenáron el akarják érni s nem maradnának el világért sem egy temetésről is. A halott hírére elsők, a kik látására sietnek, szentelt vízzel megfecskendik, fennen dicsérik érdemeit, jó tulajdonait, mialatt a virrasztó asszonyokat vagy azokat, akik »elsiratják,« nem mulasztják el kikérdezni utolsó perceiről, végéről és különösen a gyászoló család magaviseletéről. Ebből magyaráznak ki mindent, ebből vonják le az ítéletet, mely néha hízelgő, de többnyire elitélő s aztán hihetetlen gyorsasággal terjesztik, fejüket rázva hozzá, vagy saját nézeteiket cserélve ki felette. Ezeket nevezem én temetésjáróknak, ezeket bámulom, mikor a halotti kiséret tartalékseregében megjelennek, nem kimélve szót, könyet és kendőt. Ó divatú fekete ruháik ismeretesek, s a cafrangos kendők, melyek őszülni kezdő hajukat takarják, fontoskodva bújnak össze, élénken mozognak, ha váratlan az, amit hallanak és idegesen rázkódnak, ha nincsenek megelégedve. Természetesen öreg asszonyok, kiknek a kötésen kivűl alig van egyébb dolguk, alig egyébb mulatságuk. Mintha csak hallanék, a mint suttognak : — Oh szegény szomszéd, hát ő is csak meghalálosodott! Heves integetés, mely a mondást helybenhagyja. — Nézze csak, nem is igen siratja az özvegye. A részvét után a kritikus boncolgatás következik. — Nem csoda, lelkem, hogy az isten nyugosztalja, azt mondják, szörnyű kegyetlen volt a boldogult — mentegeti az egyik. — Szóbeszéd, én bejárás voltam hozzájuk, úgy éltek, mint egy pár galamb, hanem azt mondják, semmi nélkül maradt. A fordulónál, hol az út a temetőbe kanyarodik, felhangzik újra a kántor nótája: »Keresztény atyámfia Jaj ne sírjatok Azért hogy megesett E kis baj rajtatok ! Nem egyébb az ember Mint egy ürge madár, Kibúvik a lyukból, Elkapja az agár!« Az öregek elhallgatnak, csak szemök jár körül fürkészve. A kápolna lélek-harangja megkondul s a menet eltűnik a fekete-fehér kapun, mely a halottak világát zárja el. A nyitott sírnál leteszik a koporsót, az egykedvű sírásók ásóikon nyugtatják kezöket, a pap még egy imát mond, elzengik az éneket .Porból lettünk, porrá leszünk!« s aztán kopog a göröngy a koporsó tetején, csak még egy-egy elfojtott nyöszörgés, a fájdalomnak, bánatnak ki-kitörő felkiáltása hallatszik lassanként eltűnnek a részvevők, eltávoznak a gyászolók, csak a sírásók végzik munkájukat és a hollók maradnak ott . Látta kelmed azt az erőltetést, amivel a lány apját siratta? Mindig mondtam, hogy nem állhatják egymást. És most kezdődik még csak igazán a lamentáció, a megszólás, most tör ki mindnyájukból a látottak és hallottak fölötti csodálkozás. Az elhunytról, kíséretére, erről meg az egyesekre térnek. — Lám, a Vargáné hogy kiöltözködött, nem hiába akar még most is fiatalnak látszani. — Már pedig temetésre csakugyan nem illik a cifrálkodás, magam is csak ezt az avitt ruhát szoktam felvenni. Az anyóka megemelteti fekete ruháját s kész az ajánlattal. — Ne menjünk még vissza, komámasszony. — Az ám, járjunk ekörül a régi ismerősök között, és a fekete kendők lassú mozgással távoznak az utakat kerítő akácok és szomorú tűzek között, meg-meg állva egy-egy kereszt előtt, mialatt magukhoz szorítják a kopott imakönyvet és kendőiket időnként szemeikhez emelik. A kisvárosi temető rendetlen összevisszaságában kusza fűvel benőtt sírhantjaival egészen más benyomást tesz, mint a nagyvárosok rendszeres temetői, hol stylszerű emlékkövek, impozáns mauzóleumok alatt nagy emberek pihennek. Az egyszerű szeretet egyszerű emlékekben nyilvánul azok iránt, kik egykor a helység életének mozgatói voltak s a sírfeliratok szép, dicsérő és megindító mondásokkal ékeskednek. Az öreg asszonyok jól ismerik ezt a helyet, hisz annyiszor bejárják újra meg újra, emlékükbe idézve a porladókat, kiknek sírjáról a könyekkel lassan kint a koszorúk is eltűnnek. Csak kevés halott él még évek múltán is annyira az övéi szívében hogy ezek a mindennapi élet örömei és gondjai közt ,mohos kövének folytonos szépítésére gondoljanak. És a szavak nem maradnak el e miatt. íme ott ama beroskadt kereszten az eltemetett maga esedez: latot, melyet a tenger hullámai játszanak! Sötét-zöld tömegéből szennyes barna hegy emelkedik föl s mig toronymagas öblös kanyarulatokban a partig ér, tízszer változtatja színét, mig utoljára fehér foszlányokba szakad s a sirokkó por gyanánt röpíti a távoli nézők szeme közé. Amott új hullám torlódás közeledik tompa mozgással, majd beleüvölt a szélvész és síró hangokban törik meg a hullám hátán. Az árboc-erdők kopaszon állanak a kikötőben, behúzva a legkisebb vászondarab is; arra most nincs szükség, veszedelem volna egy kifeszített kendő, még így is megtáncoltatja a szél a büszke hajókat, csak úgy hajlonganak üvöltő hangjára. Jaj annak a szegény gályának, mely Veglia-szigete körül a sötét háttérből lassan-lassan kibontakozik. Egyik pillanatban feltűnik, a másikban már eltűnt szemünk elől; ott bujkál valahol a hullámhegyek között. A láthatár sötét ködbe van burkolva; a Quarnero szép félkör alakú öble egészen eltakarva; mindenütt csak a borzasztó víztömeg köti le figyelmünket. Nagy fehér foszlányok mutatkoznak itt-ott, mintha hóval borított mezők volnának, a kavargó hullámok adják ezt a színárnyalatot. Aztán egy másodpercre csend van, hogy később annál impozánsabb látvány ragadjon meg. Megindul a nagy hullámtorlódás. Párhuzamosan haladnak a hullámhegyek száz, kétszáz méter mély völgyekkel választva el egymástól. Mint valami óriás kígyó gyűrűi, úgy fonódnak amott egymásba a hullámok; már közelednek a part felé. Jaj annak, aki dacolva a vészszel, ott állna a magas kőparton , lesepri a feneketlen mélységbe. A tömeg hátrál, és okosan. Egy pillanattal később már lábainknál leheli ki mérgét a megtört hullám, fölcsapva még egy Tengeri vihar. (Fiume, okt. 28.) »Thalassza, thalassza!« kiáltották örömmel a görögök, amint a tengert megpillantották. Ma reggel nálunk is majdnem ily kíváncsian, habár nem örvendetes hangon kiáltá mindenki: »Il maré, il maré!« Egész éjjel a legerősebb sirokkó üvöltött, csikorogtak az ablakok, nyikorogtak a szélkakasok, recsegtek az ajtók bele. Hajnalkor már hallottuk ablakunk alatt a hajósok beszélgetését s a Piumare kikötőjének máskor csöndes vize kedélyesen ringatta a nagyobb bárkákat is. Ha itt ilyen a tenger, milyen lehet a nyíltabb helyeken ! És a sirokkó meg is hozta a nagyszerű tengeri vihart. Egész Fiume ott áll a tengerparton. Akik éveken át nap nap mellett láthatják a tengert, kimennek, hogy nézzék és élvezzék a nagyszerű látványt. Sokan órákon át állnak ott és nem fáradnak bele a nézésbe, pedig víztömegnél nem látni egyebet. De ez a víztömeg oly változatos, oly megkapó képet, oly lebilincselő látványt varázsol elénk, mely mindent felülmúl. Már messziről halljuk hangját s csak az Ürményi-piacig kell menni, már élénkbe jön a tenger. A piac egy része víz alatt, a halpiac, a takarékpénztár új épülete, a Ciotta-ház vízzel bekerítve. A hullámok átzúdultak a magas kőparton, átcsaptak a molo töltésein és elzárták a közlekedést. Itt ez nem okoz aggodalmat, senki sem fél az ilyen árvíztől, nem kell mentésről gondoskodni. Az elzárt házak lakói kedvtelve gyönyörködnek a haragos tenger mérges játékán, mely ablakuk alatt foly le. Ki tudná lefesteni azt a számtalan szinárnyaszer, aztán hirtelen visszaszaladva a nagy tengerbe, hogy még nagyobb dühvel intézzen új támadást. Jó nekünk itt a szárazon, — gondolja mindenki, a mint az eszeveszettül táncoló gályát látja, mely az imént tűnt fel a láthatár szélén. A kikötő felé igyekszik szegény. Nincs is messze tőlünk s mégis soha sem volt messzebb a céltól. Újra meg újra szebb látvány s bár mindenki feszülten néz a hullámok közé, mégis minden percben megújulnak a csodálkozó és figyelmeztető felkiáltások: »Guardi, guardi, ah ehe bello, ehe spettacolo, che grandioso!« A hullám, amint a parton kicsap, első alakjában porlik szét a levegőben s hull a bámulók nyakába. Az alantabb helyeken ölnyi messzeségben hoz köveket és tengeri állatokat a partra, majd megint visszasöpri. Lesz mit szedegetni az ácsorgó utcagyerekeknek, ha a vihar kitombolta magát. Leginkább elemükben vannak a sirályok. E hamvas fehér madarak ott röpködnek a borzasztó hullámok fölött és között. Ott látjuk őket folyton, ahol leghajmeresztőbb játékot űz a tenger, ráülnek a hullámok hátára s vitetik magukat, majd alábuknak s messzire újra föltűnnek. Ha csöndes a tenger, alig látni közülök pár százat, most ezrivel röpködnek. A tenger dübörgése néha elhangzik, akkor a sirályok kezdik sipító vészkiáltásukat. Amott egyik versenyt röpül a gyors hullámmal éppen azon a ponton, hol a hullámtorlasz legveszedelmesebben föltorlódott s minden pillanatban alászakadni készül, mintha kihívni akarná a vészt, hogy azzal való dacolását megmutathassa. De a mig mi a tenger borzasztó viharának fen- Folytatás a mellékleten. 1560 »Óh, anyám állj meg itten. És nezd ki nyugszik itten ? Én Marsai Katalin nyugszom itten, Ki hát éves koromban halált szenvedtem !« A fekete kendők bólingatása ítéletet mond az anya fölött, ki gyermekéről megfeledkezett, de a szomszéd sírnál nyomban könyekre fakadnak. Az özvegyi fájdalom jajkiáltása ír le onnét: »Nyugszol Kázmér Sándor, de én Angelica Borbála ás kát neveletlen árvám názek könyes szemmel .- Tánad, de nem látlak ! Jól ismerik Kázmér Sándorné sorsát, nem nevetnek felette. Pedig egy író azt mondta, hogy a humor — a temető! Meglehet, hogy közel járt a találó meghatározáshoz, mert valóban élet, halál és a túlvilági boldogság fogalma sehol sincs oly bölcsészeti tapintattal egyesítve mint a sírfeliratokban. Ezek a versek megegyeznek néha annak egyéniségével, kiről szólnak. »Hogy a halál után Lesz-e feltámadás, Azon gondolkozik Nyugovó Kiss Tamás !« Kétségtelenül igen flegmatikus ember volt. A hátramaradottak öndicsérő, néha hiú emlékverse mellett némelyek arra is vonatkoznak, ki az egyszerű keresztnek mestere volt. »Itt nyugszik nemzetes Komádi Lőrincz úr Metszette Ács Páter A ki faragás fúr !« Néha a halál okát, annak egész tragikus lefolyását rajzolják: »Szerencsétlen halálát a meszesgödörben találta!« — vagy: »Itt pihen az urba' Gargányi Tábita Szeredán estére Megölte a bika 1882. januárba.« És mikor az öregek mind végigjárták az ismerős sírokat, mindeniknél elvégezték sajnálkozó vagy megszokott beszélgetésüket, visszatérnek a frishant elé, mert egyszersmind ellenőrei a sírásóknak, csősznek, megpihennek s mintha valami tartóztatná, marasztaná őket, alig akarnak távozni a temetőből. A halálnak közel tudato s az a hangulat, mely még a legvásottabb szívre is befolyást kell hogy gyakoroljon, önsorsukra tereli őket. Ez az utolsó. Az élethez való ragaszkodás mindenkiben megvan, kivált ha megöregszik és a temetésjárók bizonyosan számítanak rá, hogy még egymást is kikisérik. Addig szorgalmasan járnak a végtisztességtételre, sőt azt is hallottam egyszer tőlük, mikor esetleg két temetés esett egy napra: — No, ma jól járunk. Kétségkívül örültek rajta. Vajjon ha az örök világosság nekik is fényeskedik, vagy a halál az ő ajtajukon is kopogtat, eszékbe jut-e, gondolnak-e reá, hogy »Vidám ez a világ! Mindenen túlad.«