Fővárosi Lapok 1883. augusztus (178-203. szám)
1883-08-01 / 178. szám
Szerda, 1883. augusztus 1. 178. szám Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre ....... 8 frt. Negyedévre...................4 frt. Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A haldokló költő. (Radicsevics Branko*). Sárgul már a fáknak lombja, Sárgul a lomb és le is hull. Kizöldülni, kizöldülni Nem láthatom soha többé ! Fém lehajlik, arcomon él, Megtörik szemem világa; Karom bágyadt, testem sorvad S gyönge térdem inog immár: Itt az óra, — sírba, sírba ! Isten hozzád, bűvös álom ! Élet, hajnalok, fényes nap, És te világ régi kertem ! — Más világ fogad már engem. Ha oly hévvel nem szeretlek : Nézhetném még napod fényét, Hallhatnám dörgésed hangját, Csodálhatnám csalogányid. Folyamaid s szűz forrásid . . . Az enyém kiszáradt — vége. Dalaim ! szegény árváim, Ifjú éveknek szülötti! Szivárványt hoznék le égről S színibe öltöztetnélek, Csillagokkal díszitnélek, S nappal megvilágitnálak; De eltűnt ím a szivárvány, Csillag fénylett, most homályban; És a nap, e nagy fényforrás, Egemről lehullt, le végkép. Mind eltűnt, mit néktek szántam S íme — rongyban hagy apátok ! Borsodi B. — — A 25 ÖCS. (Elbeszélés.) Irta Fanghné-Gyujtó Izabella. (Folytatás.) — Isten hozta, isten hozta édes öcsém! hát a fogata ? vagy csak igy gyalogosan ? — Valóban, kedves nénikém, csak igy jöttem, — felelt az elébe nyújtott kezeket csókolgatva az öcs, — a tavasz oly szép s én a természetnek igen nagy bámulója vagyok. Jobban szeretem az utamban nyiló virágokat leszakítva keblemre tűzni, miként isa példa mutatja, mint lovam patája által széttiportatni, legyen bár Pegazus a paripa neve. — Hogyan ! ön Pegazust emleget, tán a költészettel is foglalkozik ? — Kérdé, hogy ő is mondjon valamit, Esztike. — Minden, ami a művészet körébe vág, elemem. Tánc, zene, költészet kiváló hódolatom tárgyai. Parancsolnak egy kis mutatványt belőle, kedves hugocskáim ? mivel szolgálhatok önöknek ? szavaljak egyet legújabb verseimből ? vagy daloljak valamit ? Külömben a világért se gondolják, hogy fáradt vagyok s a tánctól visszarettenek. Lelkemre, nem; s ha kegyed, szép Vénus búgom, pardon, ha így nevezem, más nevét tudni nem vagyok szerencsés, tehát ha szép hugocskám páromul ajánlkozik, szavamra mondom... — Azt hiszem, mindezek előtt legjobb lesz egy kissé falatozni — veté közbe a mama, — a gyaloglás és a tavaszi jég étvágyat gerjeszt s a villásreggeli az asztalon. — Pompás, isteni gondolat, melynek feltétlenül hódolok. Nagyságos néném asszony, szabad karját kérnem ? Kuss Ajax! — mordult kutyájára, a ki a nyitott ajtón át feléje szivárgó ételszagot érezve, vinynyogva surlódott gazdája lábszárához — csendesen kutyuskám, majd rád is elkerül a sor, addig is mutasd meg, miként lehet méltósággal tűrni a kutyasorsot. — Csinos fiú, nagyon megnyerő arca van — súgta férjének Ardányiné, mig az öcsém uram mohón falatozott az elébe rakott ételekből s a jó házi szilvoriumot sem hagyta szégyenben, — valóságos Gelenczei arc. — Lehet, lehet, de a modora olyan sajátságos.. — Kissé élénk, igaz, de nagyon mulatságos. — Egy törvényszéki albiró! majdnem hihetetlen ! S valóban az öcs mindenhez inkább hasonlított, mint egy jól szituált, komoly hivatalnokhoz. Csinos fiú volt, az tagadhatatlan. Erőteljes, középmagas termete az ifjúság rugékonyságával birt s e termetre igen jól illett az a merészen tartott fej, kissé erős vonásaival, a lombos szemöldöktől árnyalt, tüzes tekintetű szemekkel, melyeknek kifejezése folyton változott s ha egyik percben gondtalan kedélyességgel bámultak a világba, a másikban olvadékony lágysággal tudtak elmélázni, hogy pillanat múlva a harag villámait villogtassák. Illett ez archoz a kis merész fekete bajusz, hetyke spanyol szakáll, a hófehér fogakat mutató kellemes, bár kissé ironikus mosoly, a homlok jobb felét átmetsző forradás, melyet csak félig fedett el a reá omló dús, göndör fekete baj. — Egésségükre, hölgyeim! — szólt felkapva poharát, — valamint e lángital felvillanyozza a kedélyt s kétszerte fogékonyabbá teszen a kegyetek bájainak csodálására, úgy hasson lelkükre a művészet szent lángja s lelkesítse önöket annak méltánylására. — Egésségére, urambátyám! — folytata, miután jegyet a hölgyekre ürített, ismét megtöltve poharát, — s miként e honi bájital jótékony meleget áraszt a reggeli hűségtől dermedt tagjaimba, úgy áradjon ezernyi áldás e vendégszerető család fölé. Éljen a ház, melynek ilyen lakói vannak, a hon, mely ilyen fiakat, leányokat terem. — Mily szellemdús, mily ékesen szóló — súgta Gizi Ilmának. — Én dagályosnak, túlzónak találom — feleltemet. — Éljen, éljen a haza! — viszonzá, hasonlóan megtöltve poharát a háziúr — és éljen Verbőczi emléke, ki e bánnak bölcs és nemes törvényeit megalkotó, azon nagyszerű törvényeket, melyeknek im egy ifjú bírája . . . — Verbőczi ? a törvény ? — felelt lehangolódva a vendég; — éljenek, ha éppen kell, én nem bánom, noha kissé nehezen fértünk meg együtt ezen a világon. »Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem!« s ezekben korlátolja éppen az embert az a vén zsugori. A törvény szükséges, meglehet, de a művészet szép s én lángolok a szépért. Hogyan ne lobbanjana hát lángra ennyi szépség látása! Lángolok önökért mindnyájukért, szép hölgyeim s legjobban mind e szépek legszebbjéért, önért, gyönyörű Gizela, e név szép viselőjéért. Jöjjön, bájos angyal, tegyen boldoggá, fogadja el karomat, hogy kegyedtől vezetve távozzam a lucullusi élvezetek e színterétől s szívből fakadó dalban adjak kifejezést túláradó érzelmeimnek. Ezzel karjára fűzve a leánykát, az ebédlőben álló zongorához vezetés a hangszer elébe ülve, több természeti hajlamra, mint tanulmányra valló játékkal kisérve, kellemes érces hangon pár csinos szerelmi dalt énekelt. — Te, nekem ez az új rokon határozottan nem tetszik, — súgta eközben Ilma nővérének. — Nekem pedig határozottan tetszik. — Egy könnyelmű szeleburdi, semmi más, aztán ez a modor! — Legalább is eredeti. — Olyan színpadias minden szava, mozdulata. Egy előkelő fiatalember egy hivatalnok! — No ennek éppen nem látszik, az igaz, bárki inkább hinné valamely bolondos poétának. — Vagy komédiásnak — veté közbe félénken Eszti. — Eszti vigyázz, megharagszom. — Vigyázz te, Gizi, tudod mit mondanak a gyermekekről és a bolondokról ? — mond Ilma. — Öreg, nem találod, hogy ez a fiú nagyon különös ? — súgta Ardányinak a felesége. — ő bolond, vagy minket akar bolonddá tenni ? — Hisz az elébb el voltál tőle ragadtatva — dörmögött a férj. — Igen de hova tovább .. . Azonban a vendég nem sok időt hagyott a tanakodásra. Ebédig folytonos élénkségben tarta a társaságot. Egészen magának foglalta le a társalgás terét s ki nem fogyott a mulatságos themákból. Ha nem énekelt, hát szavalt, vagy egész jeleneteket eljátszott legújabb tragédiájából,olyan komikus pathoszszal, hogy kivált az öreg úr majd megpukkadt nevettében, parodizált zsidót, németet, cigányt, dobolt, trombitált, csinált szélvészt, meny dörgést csupán szájának és tüdejének segítségével, táncolt spanyol kabuckat, olasz tarantellát. Tagadhatatlan, igen jól mulattak rajta mindnyájan, noha Ardányiné olykor alig fojthatta vissza szörnyűködését és Ilma többször vonta gúnymosolyra finom ajkait s nem egyszer haraggal össze szeműldéit. Ebéd alatt azonban sokat változott a helyzet. A vendég villásreggelinél kielégítette étvágyát, alig ízlelt valamit, de annál jobban hozzálátott a zamatos erdélyi borokhoz, melyekből egész kis kiállítást rakott elébe a ház ura. »Borban az igazság« mondja a példaszó s a bor szomorú igazságokat csalt az öcsém uram ajkaira. Nagyon elegikus hangulatba jött, mely olykor a legszomorubb lehangoltságból szilaj humorba csapott át. Sok mindent fecsegett össze, a mama és Ilma mind jobban elvonultak tőle, a háziúr is nem egyszer csóválta rosszalólag fejét, csak Gizi hallgatta folytonos érdekkel s tekintett résztvevő szemekkel az ifjúra. — Hajh! Gizi búgom! — kiáltott fel ebéd vége felé, szenvedélyes tekintettel nézve a leánykát, — ne nézzen úgy reám azokkal a csillag szemeivel, mert még a szivem mélyére talál látni és ellesi titkomat, pedig isten úgyse! azt nem szabad tennie, nem, ha mondom — folytatá, öklével nagyot ütve az asztalra, — még akkor sem ha . . . de mit beszélek én összevissza ? hiszen maga nem is akarja tudni; ugye nem akarja? — szólt egyszerre ellágyulva s gyöngéden megfogva a mellette ülő leány kezét s méla, ábrándos tekintettel merült nézésébe. — Mit érdekelné magát egy ilyen elzüllött, sebonnainak a titka, a milyen én vagyok ? az ilyenen legföljebb mulatunk egy pár órát, tán, ha nagyon jó szivünk van, egy szánó sóhajt küldünk utána, aztán elfeledjük. Nemde, szép húgom ? — Hugóm! bababa! — kiáltott egyszerre visszaesve előbbi szilajságába — s mért ne lenne ? most még az, s később? »Mit hozand a holnap, semmi gondom, csak ma múljon a nap vidorul« — dúdolta s mivel a csemegét éppen elhordták, a nélkül hogy valakitől engedélyt kért volna, — felkelt az asztaltól, a háziúr pipaállványáról levett egy öblös csibukot, megtöltötte jó erős török dohánynyal, rágyújtott s visszaült a helyére. (Folyt. köv.) * Ez volt hattyúdala amaz ifjan elhunyt szerb költőnek, kinek hamvait a múlt héten szállították le Karlovicra. Don Faustino ábrándjai. (Spanyol elbeszélés.) Írta Juan Valera. (Folytatás.) Don Claudio Martinezt, ki némi politikai befolyással biró férfiú volt, több ízben megválasztották képviselőnek ama kerületből, a melyhez Villabermeja is tartozott s a gyűléseken annyit beszélt a nemzetgazdaságról, mig végre a földmivelési minisztérium