Fővárosi Lapok 1883. szeptember (204-229. szám)
1883-09-01 / 204. szám
Rózsáim közt. »Június hó délutánján Gyönge bimbó csak kitárul, S mint szerelmes szép királynő Mosolyog a rózsafáról.« Bartók Lajos. Mióta kértem szépeinek a rózsáknak, halvány képet adtam a »Fővárosi Lapok« olvasói előtt, azóta oly sokan kerestek föl hízelgő érdeket tanúsító figyelemmel, hogy szíves kérelmeiknek eleget tenni óhajtok s ezennel bemutatom azokat a rózsákat is, melyek legújabban kertem lakói lettek. Örömmel teszem ezt, mert eddig váltig azt hallottam állítani, hogy nálunk a rózsák iránti érdeklődés éppen nem gyakori, s hogy még azok is, kik szívesen leszakítják s szívesen díszítik magukat szép rózsákkal, de ismerni, ápolni és szeretni a rózsákat, rajnamelléki szentimentalizmusnak tartják. Igaz, hogy az ilyen halandót a rózsakedvelő minden tekintet nélkül, barbárnak nevezi, sőt hajlandó azt a melléknevet még annak is oda osztani, kinek valami csekélyebb értékű rózsa tetszik meg. Látni kell ilyenkor egy valódi rózsaismerőnek, egy »roziszt«-nak a szánakozó és keveslő tekintetét, melyet az illetőre vet, s mennyit veszt rögtön udvarias modora szívességéből az olyan irányában. Csak kelletlenül magyarázza azután a nemesebb rózsák értékét, s egy ilyen elvírult rózsának lehullt szirmával sem ajándékozza meg. Mi más aztán, ha egy műértőre vagy éppen kortársra akad. Itt is gyakran kell ugyan megküzdeni az előítélet és újdonságon való kapkodás ellen, és a magánizlés is követelőn léphet föl, de egy valódi reziszt mégis sohasem fogja a másikat valami »ignorantia piramidalis«-szal megbotránkoztatni. Pedig a rózsáknak az ő számára is vannak tövisei, még képletileg is. Kora tavaszszal kezdődnek bajai és gondjai, mikor a meleg takarót le kell venni, hogy új életre, új virágozásra felszabadítsa kedvenceit. Mily károkat tehetnek itt az ügyetlen kezek! Valóságos szerencsétlenséget okozhatnak! Nálam is sok gyász okozója volt már az ügyetlen segédkezés, s a sok között, mely így elpusztult, egy gyönyörű, több éves Maréchal Nielnek terebélyes nagy fáját sajnáltam legjobban, hogy új virágozás helyett halálra lett felemelve, mert kettétörték derékban. E tavasz úgy is balsorssal kezdődött a rózsákra. Meleg nyájasan köszöntött be s aztán erős fagyot hozott. A földtakaró alatt addig jól megvédett nedvdús rózsafákat már fölemelve találta a késői nagy fagy s oly szörnyen rútúl bánt el velök, hogy kegyetlenségének számosan estek áldozatul. De az életben maradtak annál dúsabb virulásra készültek. Hanem a dús lakomához dúsan jöttek a lakmározók. Mindenféle fajú hernyó szokatlan tömegben seregestül lepte el a rózsafákat, nagy adót szedve a levelekből és bimbókból, sőt gaz ínyencséggel ezek leginkább a bimbókat tették tönkre s egy Glorie de Bordeaunak, melynek virágát még nem is ismertem, egyetlen éjjel kilenc bimbóját rágcsálta meg egy ilyen falánk zöld szörnyeteg, reggelre öt centiméternyire meghízva függve az utolsó bimbón. A tetten kapott bűnös különben jó préda lett szelídnek nevelt csalogányaimnak, melyeket magammal viszek kora reggeli látogatásaimra a rózsákhoz s ujjaimra ülve kandikálnak a szirmok közé s a legkisebb bogárkát sem hagyják a rózsák illatos kelyheiben éktelenkedni. Ha megengedném kis éneklő kedvenceimnek, ők a méheket és darázsokat is megtámadnák, oly bátrak; de én már szemtanúja voltam egy darázs s egy veréb között folyó harcnak s azért kendőm csipkéjébe takarom őket, ha darázzsal találkozunk, nehogy kedvet kapjanak ilyes harcot keresni. Pedig az a veréb sokkal erősebb és vaskosabb volt az én kicsikéimnél. Annak a sajátos harcnak nem láttam kezdetét, valamint végét sem. A gyümölcsösből jöttek, a veréb sipogva menekült s a nagy darázs haragosan zúgva űzte. Látszott, hogy a veréb nagyon meg van rettenve, de azért mégis óvatosan röpült a harmatos rózsafák s a díszcserjékből álló bosquettek között, nehogy szárnyait megnedvesítse. Mikor már nagyon közel volt hozzá a darázs, gyors röptében hirtelen félre vágott s a lánccal fedett falra tapadt, mig üldözője vakon rohant tovább, de csak pillanatig, aztán villámgyorsan fordult megint a veréb felé s az újra ismételte a cselt, mindig hasonló eredménynyel. Mig végre mégis a nedves lombhoz érhetett szárnya, mert nehezebben repült s én már aggódtam miatta, de akkor a darázs vak dühében egy atlanthus törzséhez ütődött s erre a veréb némi előnyt nyerve, gyors röpüléssel újra a gyümölcsös felé vette útját, üldözője pedig dühösen zúgva eredt utána és távoztak, amint jöttek. Azért borítom el én az én aranyos kis gyönge madárkáimat kendőm csipkéibe, ha ilyen vad indulatú darázs felkölti harcvágyukat, mely úgyis annyira erős bennük, hogy a náluknál annyival erősebb sziklapacsirtát, vagy a nagy zöld papagájt is, készek megtámadni. De ily kora reggelen a zöld papagáj még alszik, rangjához illőleg — zöld princnek hívják — csak későbben ébred, s csak délfelé megy ki a rózsák közé. Zöld princ hozzá szokott, hogy kezemen emelem a nyíló rózsákhoz s bátorító szavamra, kecsesei sorba csókolja őket. Azt hiszem, ez a bölcs madár szívesen mutatja be így hódolatát, legalább igen szeretetreméltóan forgatja szemeit a rózsákra. De egy-egy gyönyörű Charles Rovelli megérdemli nemcsak egy madár-princ, de bármely koronás fő hódolatát is, mert alakja oly szép, színe oly ragyogó s illata oly édes! A legfinomabb enyhe rózsaszíntől a lángoló khina-pirosig árnyalódnak kehelyszerű virágának illatos szirmai. Erős ellentéte a közelében nyíló Raynolds Hole, a rózsák legigazabb barátjának, a »Rózsák könyve« című munka jeles írójának, az angol Raynolds Holénak, tiszteletére nevezve így. Ez a rózsa sötét piros, világos lángszínnel árnyalva, a legfeltűnőbb minden piros rózsa között, gyönyörű alakkal és lombbal. E tavaszszal mindmegannyi rózsám között ez volt a legszebb , mint csodás, regebeli drágakő, szinte fénylett és ragyogott a lombok között. Az újdonatúj portugáli szépség, az annyira ünnepelt théa-hybrid Camoens is drága gyöngye a kertnek. Bájos virágai, melyek a barna lomb között égő rózsaszínben a legdúsabb gazdagsággal borítják az ágyakat, a vadrózsa gyöngéd egyszerű illatával bírnak. De a legkövetelőbb s kibivóbb szépség mindenesetre a Rose Boildieu, melynek arcképét a »Journal des Roses« is hozta. Nagy, talán Paul Néron-nál is nagyobb, de míg a pozsgás paraszt szépséghez hasonló, a Rose Boildieu pompás előkelő szépségként tűnik fel. Gyönyörű élénk rózsaszín szirmai dúsan emelkednek egymás felett s egész lénye olyan, hogy a műkedvelőt és műértőt egyaránt meghódítja. Meglepőn szép a Jules Finger is, mert míg nagy kelyhének külső szirmai csaknem fehérek, a kehely mélyén égő pír tündököl. Ez is mint a Rose Boildieu remontant, s e családhoz tartozik a gyönyörűn árnyalt rózsaszín Mile Eugenie Verdier ; a kissé sötétebb, vagy inkább élénkebb rózsaszínű kehelyalakú szép Mme Hannebel; az igen halvány, ideális szép Mme Rivers; a csodás árnyalatú Mme Smidt, melynek fényes rózsaszín nagy szirmai sötét karminnal szegélyezvék. Princesse Louise mintha alakra, színre, ikertestvére volna Mme Riversnek, mert csak egy gyönge árnyalattal halványabb annál, szirmai épp oly kecsesen borulnak egybe s finom lények épp oly gyorsan hervad a forró napsugártól, vagy esőtől, mig Folytatás a mellékleten. m rám. — Ha a vidéken lakunk, akkor nevelőm sincs. Moszkvában ellenben sok is van. — És sokáig időznek önök a vidéken ? — Két hónapig, nem tovább. A nagymama azt mondja, a vidéken egészen elkapatnának. Azonban gouvernante-om itt is van. — Francia kisasszony? — Az, francia nő. Panin a füle tövét vakargatta. — Afféle kisasszony ? — Az, Friqué kisasszonynak hívják. Nekem egyszerre úgy tetszett, mintha szégyen volna, hogy tizenkét éves létemre nevelőm nem volt, csupán gouvernante-om — éppen mint a leányoknak! — De én rá sem hallgatok, — mondom megvetőleg, — egyátalában nem! Panin a fejét csóválta. — Oh, azok a gazdagok, azok a gazdagok! Mennyire eltérnek őseik szokásaitól ők maguk! Életüknek legfőbb törekvése: mindenben a külföld követése ! — Mi ez ? Ön rímekben beszél ? — Tudok így is beszélni, ha kedvem tartja. Ez már velem született tulajdonság ... De épp e pillanatban mögöttünk a kertben éles fütty hangzott föl. Punin rögtön fölugrott a padról. — A pajtásom keres..........Vájjon mit akar ő nekem mondani ? Isten önnel, urficskám. .. Bocsássa meg magam viseletét és ne vonja meg tőlem kegyét! . . Aztán hirtelen eltűnt a bokrok közt szemem elől. Én azonban még egy ideig ott ültem a padon. Sajátságos határozatlanságot éreztem magamban és még valami más, jótékony érzés is lepett meg... Soha életemben nem láttam még ilyen embert s még soha sem beszélgettem így senkivel. * Ekkor mindjárt értesültem, hogy a nagymama Baburinnal megalkudott. A cselédek által lakott épületben, nem messze az istállótól, jelöltek ki számára szobát, hol pajtásával rögtön elhelyezkedett. Mikor én másnap a theámat megittam, átmentem a cselédházba, anélkül, hogy előbb Frique kisaszszonytól erre engedélyt kértem volna. Alig vártam, hogy újra cseveghessek azzal a különös emberrel. Anélkül, hogy kopogtattam — ily udvariasság nálunk, alárendelteinkkel szemben, ismeretlen volt, — betoppantam a szobába. Nem találtam ott, akit kerestem. Nem Punin volt ott, hanem Baburin, az emberbarát. Ott állt az ablak közelében, kabát nélkül, fejét és nyakát erősen dörzsölve egy hosszú törülközővel. — Mit akar ön ? — kérdé, homlokát redőkbe vonva, anélkül, hogy foglalkozásával fölhagyott volna. — Nincs itthon Punin ? — kérdeztem ugyanoly fesztelen modorban. — Punin Wacililius Nicander úr most éppen nincs itthon, — viszontá Baburin, nem éppen sietve a válaszszák — Engedje meg azonban, fiatal ember, megjegyeznem, hogy engedély nélkül idegen szobába belépni nem illik. Én, fiatal ember ! ... Minő szemtelenség! . . . A harag lángvörössé tette arcomat. — úgy látszik, ön nem tudja, ki vagyok én! — mondom, nem többé fesztelenül, hanem dölyfösen, — én e birtok úrnőjének unokája vagyok. — Az rám nézve mindegy, — válaszolta Baburin, még folyvást törülközőjével foglalkozva. — Ha ön a nagyságos asszonynak az unokája is, még sincs följogosítva, idegen szobába csak úgy betoppannia. — Miféle idegen szobába ? Ugyan mi jut önnek eszébe ?! Én itt mindenütt benn vagyok. — Kegyes engedelmével: itt én vagyok benn. Ezt a szobát nekem egyezség következtében jelölték ki — mint béremnek egy részét. . . — Ne oktasson ön engem ! — vágtam a beszédébe , — én jobban tudom, mint ön, hogy . . . — Az oktatás nagyon is rá fér, — szakitá most ő félbe szavaimat, — mivelhogy még nagyon fiatal. . . Én ismerem kötelességeimet, de azt is jól tudom, mik a jogaim, s ha velem ily modorban fog beszélni, kénytelen leszek fölkérni, hogy távozzék innen . .. Ki tudja, miképpen végződött volna vitánk, ha épp e pillanatban Panin, szögdécselve és bicegve a szobába nem lép. Valószínűleg észrevette arcunknak a kifejezésén, hogy valamely kellemetlenség történt köztünk, mert legott az öröm legszeretetreméltóbb kitörésével üdvözölt: — Ejh, az urficska, az urficska! — kiáltott föl, kezével a levegőben hadonászva s tompa kacajba törve ki. — Mily szép tőled, hogy meglátogattál, mily szép ez tőled! — Mi ez ? gondoltam magamban. — Ez meg már tegezget! — Nos, menjünk, menjünk együtt a kertbe! Én valamit találtam ott... . Miért tespedjünk itt, a melegben! Menjünk, menjünk! Követtem Panint, a küszöbön azonban szükségesnek tartottam megfordulni s Baburinra kihívó pillantást vetni, mely ezt fejezte ki: »Tudd meg, én nem félek tőled!« Ő hasonlóképpen cselekedett, sőt zsebkendőjébe köpött, — valószínűleg csak azért, hogy világosan érzésemre adja, mennyire megvet ő engem. — Mily goromba kamasz az ön barátja! — mondám Puninnak, mihelyt az ajtót betettem magam után. Punin ijedten fordította felém pöffedt arcát. — Kiről nyilatkozik ön ily módon ? — kérdezte, szemét rám meresztve. — No, természetesen erről itt. .. hogy is hívják csak ? . . erről a.. . Baburinról. — Baburin Semenovics Paramonról. — Bizonynyal erről a . . . kalmük-arcról. — Ho-o-gy! — dadogta Punin szelíd szemrehányással. — Ugyan, hogy beszélhet ön így, urficskám ! ? Semenovics Párámon nagyon tiszteletreméltó férfi, a legszigorúbb elvek embere — valóban rendkívüli ember! No, az igaz, a sértést nem tűri, mert ismeri a saját becsét. Vele édesen, nagyon nyájasan kell bánni, mert ő (itt lehajlott Panin a fülemhez) republikánus ! (Folyt. köv.)