Fővárosi Lapok 1883. október (230-255. szám)
1883-10-09 / 236. szám
Aztán szerencsés utat kívánt nekem, megígérve, hogy addig nem nyugszik, míg férjem kegyelmet nem kap, hogy Párisba visszatérhessen. Öt óra ötven perckor felültem a montparnassei pályaháznál a vonatra s másnap délután egy órakor Brestbe érkeztem. Rögtön a kikötőhöz vezettettem magamat s a hajózási irodában való félórai várakozás után, végre kiadták utazási engedélyemet. Ekkor azonnal felszálltam a »hajó«-ra, hol egy fedélközi kabinban szállásoltak el. Nagyon szűk és szomorú helyiség volt ez, de ama gondolat, hogy e helyről majdan kiszállok, megölelhetem férjemet, bátorságot öntött volna belém, hogy addig, míg kényelmetlenebb fogságot is békén tűrjek. Ez volt életemben első utazásom és sejtelmem sem volt arról, mi minden történhetik ily útközben. Mindamellett, emlékszem, hogy midőn a hajó elhagyta a kikötőt s láttam, hogy mindenfelől vízzel vagyok körülvéve, gyötrő aggodalom kínozta a szivemet ; nem a haláltól való félelem volt ez, de mégsem szerettem volna addig kimúlni, míg férjemet ismét meg nem láthatom; és most, midőn e szerencsét, — melyet még nem rég is lehetetlennek tartottam, — az ujjammal érhettem, remegtem, hogy eltűnik előlem s én nem láthatom újra Bretonomat. Csaknem egész utunk alatt, különösen ennek második felében háborgott a tenger. Különösen egy éjjel olyasmit véltem érezni, mintha a víz fenekére merülnénk alá. A tenger iszonyú volt, óriási hullámaival. A hajó olykor hihetetlen magasságra emelkedett föl, majd szépen, minden zökkenés nélkül szállt alá, mintha valamely ellenállhatatlan erő vonta volna a mélység felé. Ami a helyzetet még rémítőbbé tette: teljes sötétség uralkodott, úgy hogy egymást sem láthatta a hajó személyzete. Mindenki azt hitte, mármár elmerül a hajó; voltak olyanok is, akik segítségért kiáltoztak, mintha képes lett volna őket bárki is megmenteni; némelyek siránkoztak, jajveszékeltek s a paradicsomvalamennyi szentjének oltalmába ajánlták a lelkeket. Én is borzasztó órákat éltem át, folyvást férjemre gondolva, — kit a végzet arra kárhoztatott, hogy egyedül haljon meg számkivetésben s épp akkor, midőn a jövőben derűltebb napok mosolyogtak feléje, — és leányom fölött aggódva, kit tizenhat éves korában elhagyva, idegen emberek becsületességére bíztam. Szerencsére félelmünk nem tartott sokáig. A vihar reggel felé csillapodott s a hajó folytatta útját nagy lomhán, — mert a »hajó« vén hajó volt s kétségbeejtő lassúsággal haladt. Néha úgy tetszett nekem, mintha nem is mozogna és mi soha sem érnénk célunkhoz. Mindamellett is közeledtünk célunk felé s még jól emlékezem örömtől való fölgerjedésemre ama nap, midőn egyik hajós valamelyik úszóhoz igy szólt: — Holnap reggel meglátjuk a partot! A parton rám nézve egyjelentőségű volt a férjemmel. Oh, mily türelmetlenül vártam a másnapot! Ama reggel nem én voltam az utolsó a fölkelésben s a fedélzetre menetelben, azt igaz lélekkel mondhatom önöknek. Jóval, mielőtt a szárazföldet jelzették, én már látni véltem a partot, melyen kétségtelenül már várt rám férjem, türelmetlenül számítgatva az órákat. Végre egy matróz keskeny szürke vonalat mutatott nekem, mely csak alig látszott ki a vízből, de mely mindinkább növekedett. E pillanattól fogva eszembe sem jutottak többé szenvedéseim, melyeket Bressttől elutazásom óta ki kellett állanom: a megújuló aggodalmak, a hosszú, álmatlan és ék, a tenger viharai. Mindent, mindent elfeledtem. Férjem azt írta levelében, hogy a numbói erődített táborba belebbeztek, ott a ducosi félszigeten. Azt gyanítottam, hogy a numbói táborhely közel van a tengerhez, mivelhogy Breton említé a sziklák közt való halászatait, a melyekben szórakozást keresett. Mihelyt a parthoz annyira közeledtünk, hogy azt tisztán láthatom, megmagyaráztattam magamnak, mely irányban fekszik Numbo. A távolban egész sor alacsony halmot mutattak nekem, melyek tökéletesen kopárok és miveletlenek voltak s melyeken lakhelyeknek legkisebb nyomát sem láthattam. Mindamellett, hogy a puszta halmok oly szomorú, vigasztalan látványt nyújtottak, azt szerettem volna, hogy egy pillanat alatt ott legyek. Hiszen ott élt a férjem s én közelében élhetek. Mit törődöm én egyébbel ? Lehet — gondolom — hogy az én szegény Bretonom értesült vagy sejtette a »Tajo« megérkezését ; talán ott leskelődött valahol ama földön, mely mindinkább határozottabb alakot öltött a szemem előtt. Azonban bármennyire átfürkésztem a félsziget minden pontját, nem fedezhettem föl élőlényt. Eközben a hajó a part hosszában vonulván el, végre megállt a mumbói kikötőnél, szemközt a vámépülettel, mielőtt még szememet elfordítottam volna ama szomorú tájról, hol férjem lakott. Mihelyt a szárazföldre kiléptem, rögtön siettem a kormányzói palotába, remélve, hogy ama leveleket átadva, melyeket Réaulme úrtól kaptam, azonnal megengedik, hogy férjemet fölkereshessem. Oh, de mennyire csalódtam. A kormányzói palotában átvették leveleimet, betették egy szekrénybe s a nélkül, hogy megolvasták volna, így szóltak: — Jól van, majd megkapja ön rá a választ, hagyja itt lakcímét, vagy ha ön kényelmesebbnek találja, jöjjön el a feleletért holnapután délelőtt. Midőn pedig kijelentettem, hogy a kormányzóval személyesen szeretnék beszélni, így szóltak: — A kormányzó úr csütörtökön és vasárnap szokott elfogadni embereket, két és négy óra közt. Éppen hétfői nap volt. Szomorúan távoztam el, deföltettem magamban, hogy nem várok csütörtökig, sőt holnaputánig sem arra nézve, hogy férjem felől bizonyost tudhassak. Másnap, miután az élét szállóházban töltöttem, melyet az Inkermann utcában jelöltek a számomra ki, újra visszatértem a kormányzósági palotába. Ezúttal alig vettek észre, rögtön minden nehézség nélkül kaptam engedélyt arra, hogy a munbai táborhelyen szabadon közlekedhessem a férjemmel. A Réaulmeur levelei megtették a hatásukat. Igaz, hogy nem volt szó a táborhelyen való letelepedésemről ; de úgy vélem, mindig elég idő lesz arra másnap vagy harmadnap; a legsürgősebb teendőm volt: látni és megölelni férjemet, miután erre engedélyt nyertem. (Folyt. köv.) Párisi tárcáiéról. — Okt. 5. —„Les Maucroix, színmű három felvonásban, írta Delpit Albert, először adatott a comédie frangaiseben október 4-én.) (F.a.) A comédie frangaise fényes csarnokában e hó 4-én került színre Delpit Albert három felvonásos új darabja, a »Maucroix«-k. Annyi lelkesedést, oly általános sikert rég nem aratott mű, és anynyi köny sem hullott régen a múzsák e csarnokában, mint ez este, e fiatal, nagy tehetségű író művének előadásakor. Kritikát nehéz írni e műről, különösen midőn még az első benyomás hatása alatt állunk, de mondhatjuk bátran, hogy ha vannak is hiányok egyes helyzetek és alakok festésénél, ezt elfeledjük és megbocsátjuk az egésznek egyöntetűségénél, átgondolt jellemrajzolásánál, a tárgy érdekességénél fogva, melynek hatását még közvetlenebbé teszi a színi hatás eszközeinek mesteri felhasználása és a fenkölt nemes nyelvezet. Delpitre ismerünk rá ez új műben, a »Fils de Coralie« és a csak a múlt őszön színre került »Pére de Martial« szerzőjére; az ő sajátságos vérmérsékletét tükrözi vissza minden mozzanat, azt a heves, gyúlékony, gyorsan átalakuló, mindig izgatott és szenvedélyes kreol természetet, mely a mint szenvedélyében határt nem ismerő kegyetlen, épp úgy végtelenül nemes és jó is tud lenni. Csakhogy, mint Delpitnél az embernél, úgy az írónál is rendesen az utóbbi van túlsúlyban. Mielőtt boncolásába fognánk a darabnak, a tárgygyal ismertetjük meg olvasóinkat. A színhely mind a három felvonásban Evián, a Haute Savoie e kis fürdő helye, melynek partját a genfi tó kék vize mossa, míg oldalt a svájci havasok emelkednek. A függöny felgördültével a közös társalgóban vagyunk, hol Gérard képviselő újságolvasásba van elmélyedve, melyből csakhamar Bernouin közjegyző zavarja fel. Régi barátok és csakhamar élénk társalgásba merülnek, melyből megtudjuk, hogy a tisztelt képviselő úr, ha különben nagyon tisztességes ember is, de politikai hitvallásában semmi esetre sem valami Cató és huszonöt évi politikai szereplése alatt annyiszor fordított köpenyén, ahányszor a körülmények megkívánták. Most éppen a szélsőbal híve és mint ilyen fennen hirdeti az általános szabadság, a közös birtok eszméjét, ami nem gátolja abban, hogy archi-milliomos létére roppantul ne ragaszkodjék a mammonhoz és a gazdagság minden előnyét ne élvezze. Gúnyoros illustrációját látjuk benne a mai úgynevezett népbarátoknak, kiknek minden második szavuk a szabadság, egyenlőség és testvériség, de mellette despotikus urai alattvalóiknak és a valóságban ugyancsak őrizkednek elismerni embertársuk egyenlőségét — ha ez szegény ördög, amint hogy szörnyen zokon vennék attól, ha benne esetleg »testvért« látna. A képviselőválasztáskor az megjárja, nemde , de az életben, az már más! Gérard úr különben nem rossz ember; kissé ambiciózus, gazdagságára büszke, de legbüszkébb leányára, a tizenhét éves Germaine-re, ki apai szivének öröme, szeme fénye. Nagyra is van vele és mint Bernouinnak mondja, csak akkor és olyanhoz adja férjhez, ki gazdag és fényes úri névvel bir, e mellett pedig »pompás« fiú is legyen. Akárhányszor van Germainenek alkalma hallani apja »theoriáját«, hamiskis mosoly vonul mindannyiszor ajkán végig. Neki is megvan gyönyörű fejecskéjében a maga »theoriája«, amelyet hogy »praxissá« változtasson, csak alkalom hiányzik. Germaine a színmű legsikerültebb alkotása és benne Delpit az ártatlan, tiszta, nemesen érző nő eszményképét rajzolta. Egy tizenhét éves leány, félig gyermek még korára és szokásaira, de már igazi nő érzelmeiben és gondolataiban; oly igazán nőies, oly igazán természetes, őszinte minden tetteiben, kifakadásaiban, gondolatában, érzelmeiben oly ártatlan igéző bűbájjal, hogy csöppet sem csodáljuk, hogy a fiatal, húsz éves gróf Maucroix Julien halálosan szerelmes belé. Germaine atyja és a közjegyző, kit pár perccel előbb üdvözölni jött, eltávoztak, egyedül marad a teremben és míg ábrándozva halkan egy kedves dalt dúdol, a zongorán kisérve dalál, az ajtó fölnyílik és Julien lép be. Kedves véletlen e viszontlátás, örülnek egymásnak, boldogok, meg nem vallott szerelmük minden hangjukon átrezeg, minden tekintetökben felsugárzik. Mert hát épp Julien gróf az ő »theoriája« és semmi sem áll annak útjában, hogy »praxis«-sá legyen, hisz benne egyesülve van atyja kívánsága: gazdag is és fényes névvel is bír. A két fiatal lény hamar megérti egymást és elhatározzák, hogy értesítik szüleiket. Julien szülei épp most érkeznek és áthaladva a termen, szomorú bensőséggel tekintenek reájuk. Egy percig meállnak, néhány szót váltanak Germaine-nel, kivel az ismeretség régi keletű. Bayonneban szomszédosok a leány elhalt anyja nővérével, kinél időközönkint tartózkodott a lány. »Mily kedves gyermekek!« susogja Julien anyja és távoztával szomorú sóhajjal teszi utána: »Milyen kár!«. . . A két szerelmes összenéz. Miért kár ? miért e sóhaj, e szomorúság? A szegény fiú gyakran hallja sóhajtan, anyját és mint jegyesének mondja, szülői boldogságán, családi életén, mióta emlékezik, mindig valami sötét, melankholikus szomorúság uralkodik. Julien csakhamar követi szüleit és Germaine is távozni készül, midőn új vendégek érkeznek : egy idős úrnő és egy 28—30 éves ifjú. »Ez ő,« susogja az ifjú, meghajolva az elhaladó leány előtt. A nő fáradtan dől székre és a társalgás folyamán értesülünk, hogy e két utas egyenesen Germaiie kedvéért jött ide, kit kétszeri véletlen látás után az ifjú megszeretett és most anyjával meg akart ismertetni, hogy aztán közelebbi összeköttetésbe lépjen a Gérard családdal. Egy szomorú, fájdalom gyakori történet egyes részleteit is halljuk: a nő történetét, kit férje húsz év előtt hűtlenül elhagyott, hogy egy más nő körében keresse és találja fel azt boldogságot, melyet ellentétes természetük miatt egymásban nem lelhettek fel. Szilaj haraggal ítéli el a fiú atyját, gyűlöli azt a nőt, ki húsz évig volt anyja könyeinek, elhagyottságának és megalázásának forrása, gyűlöli nő gyermekét, féltestvérét, ki elrabolta tőle atyja szivét és megkeseríté gyermekkorától máig napjait! A szegény nő halkan csitítja fiát és menteni, tisztázni igyekszik férjét, kit elválása óta nem látott, ő maga folyton szülőföldén Olaszországban, vagy Svájcban tartózkodván, míg férje Franciaországban lakik. Az ifjú, miután anyját lakosztályába kísérte, visszatér remélve, hogy Germainenel találkozik. Helyette Julient találja, felvilágosítást kér beszédbe ereszkedik vele, és a mi fürdőhelyen szinte természetes, a társalgás csakhamar bizalmassá válik, az különösen, midőn egymásban honfitársakra ismernek. Az idegen ifjú a becsületrend keresztjének jelvényét hordja mellén és Julien tudakozódására szívesen elmondja, hogy az utolsó háború alatt szerző mint katona. Mind meghittebbé lesz a kölcsönös rokonszenv, sugallta érintkezés, midőn az inas egy sürgönynyel lép a terembe. — Maucroix gróf? kérdi tudakozódva. Mind a két ifjú a sürgöny után nyúl, melyet Julien vesz kezébe. — Bocsánat, uram, azt hiszem, tévedés van a dologban, a sürgöny engem illet, szól az idősebb. Folytatás a mellékleten.