Fővárosi Lapok 1884. április (78-102. szám)
1884-04-20 / 94. szám
94. szám. Huszonegyedik évfolyam. Vasárnap, 1884. ápril 20. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik a tnnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Zúg a tenger. Zúg a tenger, szélvész kiáltoz, Nyög a hajó, recseg az árboc. Száguldó felhők tüze lobban, Dörög a menny, mind egyre jobban. És fehriad a hajó népe: »Jaj, elveszünk most, vége, vége!« S versenyt búgván a fergeteggel, Sirat valamit minden ember. Az apa, mellét tépve, jajgat: »Gyermekeim, nem éhen halnak !« Az ifjú búsan hajtja fennen : »Ha mátka vár a parton engem !« A kofár esdve csüng az égen: »Oda lesz minden szerzeményem!« Sóhajt a költő s ennyit szól csak : »Hát én már többé ne daloljak !« Jasváb Ödön. ------ss;wí*------Váljunk el ! (Elbeszélés.) Írta Fanghné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) Sértődötten vonult hátra utasunk, mi joga volt őt igy megnézni, vagy tán ügyetlenségének szólott ez a tekintet? De hogy is lehetett oly elfogult, hogy egy szót se tudjon ejteni, melylyel kedvezőbb ítéletet keltsen maga iránt ? Mindegy, bárhogyan, de megtörtént. Azzal legalább nem akarta szégyenét tetézni, hogy sértődését kimutassa, hanem igyekezve hasonlóan hideg arcot mutatni, pár lépésnyire távozott, előszólitott egy pincért, megkérdezte, hány órakor lesz a reggeli, elkérte a »Pesti Napló« esti lapját s kényelmesen letelepülve, olvasni kezdett. Lopva azonban folyton szemmel kisérte az érdekes nőt, aki sehogy sem lelte helyét. Majd lement, majd feljött, majd végigsétálva, szemle alá vette a fedélzet népességét. Látszott, hogy unatkozik, hogy szeretne tenni valamit s nem tudta mit. Olykor elment az utas előtt, ismét végig nézte azzal a hideg tekintettel, amely hovatovább még gúnyossá is vált. Talán haragudott, miért oly ügyetlen, hogy nem igyekszik felhasználni az alkalmat; emberünket ez boszantotta s még jobban elsáncolta magát hirlapja mögé. Megszólalt a reggelihez hivó csengettyű. Az utasok az étterembe vezető lépcső felé tolultak. Pálma bárónő is lassan a tömeg után lépdelt. — Hozzon nekem egy asztalt ide, én itt fenn akarok reggelizni — szólt egy elhaladó pincérhez utasunk. Óhajtása nem sokára teljesítve jön. Pár perc múlva a meleg tea ott párolgott a fedélzeten, a csinosan megtérített asztalon. De alig fogott elköltéséhez, midőn az érdekes hölgy ismét megjelent s egy halk pardonnal helyet foglalt az asztal túlsó felén, hova az őt követő pincér lerakta a magával hozott reggelit. — Talán bizony igen sokan vannak odalenn és nem tetszik a levegő — gondolta magában az asztal előbbeni vendége, egy főhajtással üdvözölve az újonnan érkezettet. Aztán hallgatva fogyasztották el a reggelijöket. Eközben mindkettőjük tekintete többször pihent meg kíváncsian a másiknak arcán, persze akkor, midőn azt hitték, észrevétlenül történik. A férfi átlátta, hogy illenék társalgást kezdeni. De az a hideg tekintet még mindig bántotta és — no és aztán miként, hogyan kezdjen hozzá? ez volt a fődolog. Végre az étkek el voltak költve, a hölgy zsebéből kis ezüst dohánytartót vont elő, szivarkát facsart össze s azt, néhány pillanatig körültekintve, finom ujja közt tartá. — Itt az alkalom, — gondolta utasunk. — Nem, miért nézett olyan hidegen reám ? — folytatta s nem mozdult. De ekkor a hölgy tekintete olyan követelő módon fordult feléje, hogy udvariatlanságnak tartotta volna, észre nem venni; elővonta úti tűzszerszámát s meggyujtva, szótlanul nyujtá át. — Köszönöm — felelt, miután szivarát meggyujtotta és csillogó fehér fogai közé fogta, magyarul a nő. A férfi meghajtotta magát, szintén szivarra gyújtott s megkérdezte, ha vájjon nem zavarja-e az ő sokkal erősebb dohányának füstje ? mely esetben kész távolabb húzódni. — Nem, köszönöm ; mint látja, magam is szivarozom és a füst éppen nincs terhemre — felelt a hölgy, hibátlan magyarsággal, bár kissé idegenszerű kiejtéssel, miközben levetni iparkodott vállairól köpenyét, melyet a mind inkább emelkedő nap melege fölöslegessé tett. A férfi sietett segélyére lenni s az öltönyt egy üres székre helyezve, maga is levetette nyakáról sóhalját s kigombolta köpenyét. — Milyen kellemes a reggel — folytatta a hölgy, szemét a tiszta égboltra emelve, melynek kék felületén egy-egy hófehér felhőcsoport úszkált. — Vájjon nagy melegünk lesz ma ? — Alig hiszem. Ez a kis szellő, mely a felhőket mozgásban tartja, kellemes, hűvös napot igér, ami nagyon jól fog esni nekem , mert sok meleget állottam ki Görögország Kis-Ázsia, és Syria sivatagjaink felett az utazó. — Ah, ön keleten utazott ? — kérdezte érdekelten a hölgy, — s most valószínüleg egy befejezett utazás után hazatérőben van ? — Nem, tovább utazom. És nagyság ? szintén hosszabb utazásra készül ? — Meglehet, noha magam sem tudom még, merre veszem utamat. Sokat utaztam már, Nyugat- Európa majdnem egészen ismeretes előttem. — Miért nem vette hát útját keletnek ? Oly sok érdekeset lehet ottan látni, tapasztalni. — Én nem elmélkedni, hanem szórakozni akarok és erre nézve csak nyugat elégíthet ki. Jelen kedélyhangulatom nem képesít új benyomások befogadására — felelt a nő, mialatt arca keserűen sötét kifejezést vett fel, — inkább arra kell törekednem, hogy már látott kellemes képek újraélvezése által, a mennyire lehetséges, helyre állítsam az elvesztett egyensúlyt. De mit is beszélek ? — folytatá, fejét fölemelve s kezével végig simítva homlokát, mintha rémképeket akarna onnan elűzni — beszéljen inkább ön valamit arról a szép regeországról, melynek Kelet a neve. Az utas beszélni kezdett a szép Sztambulról, az archipelagus kies szigeteiről, a klasszikus Hellasz dicső maradványairól, az Akropolisról, melynek látása az istenség eszméjének felfogására tanítja az embert. Szíria, Palestina emlékezetes tájairól, hol minden hegy, minden völgy, folyam vagy helység a vallásos kegyelet eszméjét ébreszti a gondolkodó lelkében s régmúlt idők, de soha nem feledett nagyságok világába varázsolja vissza. S amint beszélt s látta, hogy azok a csodás szemek érdekelten lesik szavait, tudósunk arca is élénkebb szint váltott, szemében a lelkesültség fénye villant fel, alakja kiegyenesedett s az egész ember érdekesebb szinben mutatkozott. — Ön igen jól tud beszélni — szólt a hölgy, miután amaz kifáradva, szünetet tartott; — önnek nagyon jó előadása van. — Tanár vagyok, kenyerem — felelt, mintegy elutasítva a hókot, az utazó. — Úgy én szeretnék tanítványa lenni, — felelt a nő, s azokból a bűvös szemekből epedő, lágy pillantás szállt az utas felé. / r — És melyik város ifjúságának jutott a szerencse, hogy az ön tanításában részesülhet ? — folytatta aztán, kissé hidegebben. Felelet helyett az utas zsebébe nyúlt, tárcájából névjegyet vont elő s könnyű meghajlással átellenesének nyújtotta. — »Barnai Elemér az n-i főiskola rendes tanára,« — szólt a hölgy. — Tehát egy erdélyi kisváros nevezi önt sajátjának. És minő tárgyakat szokott ön tanítani ? — A történelem és költészet rendes tárgyaim — feleli Barmai. — Gyönyörű tárgyak, melyek a kutatónak mindig újabbnál újabb kincseket tárnak fel s ez teszi csupán megfoghatóvá, hogy az önéhez hasonló szellem meg tud férni egy oly 'kis város szűk korlátai között. — Nagysád túlbecsüli tehetségemet, — feleli szerényen a tanár; — aztán a kisvilág szűk körében is találhatni tápot szellemi képességeink számára, csak akarnunk kell. — Jele, hogy ön most lerázva a kisvárosi élet bilincseit, a nagyvilágba siet szórakozni, tanulmányozni, — felelt mosolyogva a bárónő. — Igaz — felelt lefegyverzetten a tanár, — szükséges az embernek olykor kibontakozni a mindennapiság megszokásai közül, ha nem akar abban egészen elmerülni. — És már töbször tett ön ehhez hasonló utazásokat ? — Ez első nagyobb utam, mióta a külföldi egyetemekről, hol kiképeztetésemet befejeztem, hazatértem. Hozzám hasonló szegény embernél csak rendkívüli körülmények tesznek ily rendkívüli kiadást lehetővé. — És minő szerencsés körülmény az, melynek köszönhetem, hogy most önnel megismerkedhetem, talán a kormány ? — Oh nem, ennek ezejében egyszer jut ilyesmire és akkor is azok részére jut többnyire, kik a nap közelében lévén, könnyebben juthatnak melegéhez. Magánúton jutottam e szerencséhez. Volt egy nagybátyám, kinek létezéséről alig bírtam tudomással, egy zsugori vén prókátor, aki egyszerre csak azzal lepett meg, hogy meghalt és más örökös hiányában reám hagyta pár házból és egy kis tőkepénzből álló vagyonát. Soha sem tartottam magamat valami rendkívüli pénzügyi kapacitásnak s igy valóban nem tudom, helyes műveletet tettem-e, midőn azt gondoltam, hogy elég nekem, ha a fekvő vagyont megtartom s a pénzt életem legfőbb vágyának létesítésére, egy nagy utazásra fordítom. De most már, miután úgy szólva egész élettörténetemet elmondtam, szabad-e nagysádnak is legalább becses nevét kérdeznem ? A nő elővonta tárcáját, kivette névjegyét s átnyújta a tanárnak. (Folyt. köv.) A tettlegesség. (Francia elbeszélés.) Írta Daudet Alfonz. (Vége.) Y. B. Nina, moulinsi nagynénjének. Ő a vonatnál várt rám és mosolyogva, kiterjesztett karokkal fogadott, éppen, mintha valami közönséges utazásról jöttem volna vissza. Gondolhatod, hogy a lehető legkomolyabb arcot vágtam. Amint hazaértünk , azonnal szobámba zárkóztam, s fáradságomat