Fővárosi Lapok 1884. április (78-102. szám)
1884-04-08 / 84. szám
84. szám. Huszonegyedik évfolyam. Kedd, 1884. ápril 8. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik a s tféünep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY: Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« 21-dik évfolyamának második negyedére ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 írt, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek igy cimzendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Budapest.« A szívtelen. (Eredeti beszély.) irta P. Szathmáry Károly. (Folytatás.) — Hahó! ez uj vendég, — kiált fel élénken a házigazda; és most minden szem a főkapu felé fordult, melyen ifjú lovag poroszkált be, nagy sörényű zömök, erdei mokány paripán, mely a maga fajtájában szépségre ritkította párját. — Hisz ez szomszédom, Zeréndy Tihamér! — kiáltja vidáman a gróf az érkező elé, — nagy ideje, hogy egyszer már meglátogasson bennünket. Ejnyebe pompás mokánya van — mond az öreg gróf, az úton jött fel kezet szorítva; míg a többi urak, kik a jöttét szintén nagy részt ismerték, ugyancsak a nem magas termetű, de annál izmosabb és idomosabb fekete paripa dicséretében ömledeztek. — Hol vette ön e gyönyörű állatot ? — kérdi Bácskay Botond, a mokány nyakát veregetve, — ezt azután én is tudnám használni oda lenn az Alföldön, midőn aratóimhoz kell kijárni. — Egyenesen a fogarasi állami ménesből hozattam, — mondja Zeréndy, — hanem abban nagyon csalatkozik ön, ha azt hiszi, hogy oda lenn a síkföldön mokányomnak mint sebes lónak hasznát vehetné; mert e hű és okos faj csakis hegymászásra való, de ott a mily lassú, épp oly biztos. Fogadni mernék reá, sőt némi kísérletet is tettem már, hogy ahol emberi láb elmegy, az én mokányom sem hátrál meg. — Minden esetre derék állat, — mond Tátray gróf, — bár kissé kövéren van tartva, mi a havasi járatokra kevésbbé teszi a lovat alkalmatossá, de minderről útközben is beszélgethetünk; most lóra kiki és induljunk. Az urak lovaikra szökdöstek és éppen indulni akartak, midőn a kastély egyik első emeleti ablakának gyöngyszin redőnye fölnyilt és keretében, mint valami raphaeli festmény Pálma grófnő szép alakja jelent meg, az ifjúság oly üde frisseségében és pompájában, hogy az ifjabb lovagok ajkain egy önkénytelen »ah« lebbent el; míg Bácskay Botond felkiáltott: — Isten úgyse, valóságos Szűz Mária, gratulálok Nyitray grófnak! — Mi az, kicsikém, maga már fenn van ? — kérdi Tátray, atyai gyönyörrel nézve a szép gyermeket, — vigyázzon, mert oly könnyű öltönyben még könnyen meghütheti magát. Az urak kalaplevéve üdvözölték a szép grófnőt, ki nyájasan mondott jó reggelt; s azután, mintha az illetőt csak most venné észre, lekiáltott: — Ah, Zeréndy ur! Igen szép, hogy végre elhatározta magát, szomszédait is felkeresni. Zeréndy néma bókkal válaszolt; az urak még egyszer kalapot emelintettek és gróf E .. . . vezetése alatt elhagyták a kastélyt. Pálma grófnő sokáig nézett a távozó csoport után, mely a havasok irányába vonuló tölgyfasoron ügetett tova; azután úgy tetszett neki, mintha régi vágya : a havas vidéket megközelíteni, újabb erővel ébredne föl. — Miért is ne tenném ? — kérdi aztán önmagától — úgy tudom, hogy a menedékházig el lehet menni lóháton és talán illendő is, hogy ott a visszatérők élelmezése fölött női szem is őrködjék. Úgy van, meg fogom őket lepni! — folytatja magában gondolatait , s hogy a kívánság akarattá fejlődött, bizonyitá, hogy az egyik ott álló lovászra lekiáltott: — Mondja meg, kérem, Jánosnak, hogy egy óra múlva Szultán készen álljon; mert magam is a vadászcsapat után megyek! Örvendett új elhatározásának, miután úgy is egy hosszú nap unalmait volt elűzendő, és egy óra múlva már csakugyan útban volt a havas felé, hattyúprémes kis zekéjében és fehér kaschmir uszályával, mint tündérkirályné robogott tova a »kárpáti hattyú«. A nemes arab ló tüszkölve állott meg másfél órai gyors menet után a menedékház előtt, de itt újabb meglepetés várt Pálma grófnőre, a mennyiben a villás reggeli elkészítésével foglalkozó cselédségen és lovászokon kívül, Bácskay Botond urat is ott találta. — Hát mi ez, Bácskay úr ? Miért maradt vissza a vadásztársaságtól ? — kérdi vidáman a nemes hazafitól. — Isten bizony, nem rajtam múlt — mondja, izzadságát törölgetve a tagbaszakadt férfiú — mentem én a meddig mehettem, de hát mi alföldiek nem vagyunk szokva az ilyen isten vertes kősziklákhoz; azért mint Mohamed, most az egyszer azt várom, hogy ne én mászszam föl a hegyre, hanem az csuszszék én alám. Ha nem teszi meg ezt a csekély szívességet, vagy el nem terül alföldi rónává: tőlem ugyan békében maradhatnak azok a kedves zergék. Két elégtételem úgy is van már, hogy majd a Bácskában eldicsekedhetem, hogy én is voltam zerge-vadászaton, és hogy nekem adatott az a ritka szerencse, hogy méltóságodat a társaság visszajöttéig mulattassam. Hát mulattatta is ő Pálma grófnőt, de nem igen volt köszönet benne. Beszélt a bácskai marhatenyésztésről, sertéshizlalásról, az alászántás szükséges voltáról, a sorvető gépek hasznáról és több ily gyönyörködtető dolgokról; azután hogy beszédét egy kissé jobban fűszerezze a bácskai cigányok virtuozitásáról és az azokkal űzött tréfákról; többek között, hogy miként etette meg velük a csigát, békát és azok, hogy megtudták mit ettek, miként lettek rosszul és szaladtak el pusztai tanyájáról. De még e változatos és részben pikáns előadások nótája is elfogyott nála és utoljára Pálma grófnő azon gondolkozott, miként lehetne ettől az embertől megszabadulni ? Mert azt hiába kísérlette meg, hogy a művészet hőseiről s azok műveiről beszéljen, mert a jó úr eszmeköre oly távol állott a grófnőétől, hogy akár Wagnerről és Bethovenről, akár Van Dickról vagy Munkácsiról beszélt. Bácskay felelete csak az volt, hogy: ühm, vagy az, hogy: szegény ! — Tudja mit, Bácskay úr — mond végre a grófnő, kinek a szükség új eszmét adott — a hajtás már hallom úgy is megkezdődött: menjünk fel ketten a havasra; addig csak ön is fel tud hatolni, a meddig egy gyenge nő ? •— Ezzel a hosszú ruhával ? — kérdi Bácskay lovagostőrával a grófnő uszálya felé bökve. — No hiszen ez tudom minden kősziklába, bokorba bele akad s tudom istenem, hogy kötésig csatakos lesz, mire visszaérünk. — Azon majd segítünk — mond a grófnő; azzal besietett a menedékházba s nehány perc múlva feltűzött ruhával és két hosszú szeges bottal tért vissza, azon reményben, hogy Bácskay társaságától igy könnyen megszabadul és régi vágyának, a havasok titkaiba kissé betekinteni, elég lesz téve. Bácskay Botond kelletlenül vette át a hosszú botot és lelkendezve igyekezett a grófnő után, ki zergekönnyüséggel haladt fel a havasi ösvényen; gyönyörködve tépdesé az áfonya sötétzöld, vörös bogyójú ágacskáit; egyet-egyet hátra hajtva belőlük, sarkallásul nehezen kapaszkodó lovagjának, ki hallhatólag szuszogott, mint egy cigány fúvó. — Nem ismeri-e ön, Bácskay úr, Longfellownak »Excelsior« című gyönyörű költeményét ? — Ismeri a — majd mit mondok — a ragya! — mondja boszosan Bácskay. — Lássa, annak minden refrainje úgy hangzik: »Csak fölebb, fölebb!« — Elég bolond poéta volt, üsse meg a ménkű! — akarom mondani, az isten nyugasztalja meg: csak lakott volna minálunk a Bácskák — tudom, hogy nem irt volna olyan zöldeket! És eközben keservesen törülgette nyakát és homlokát, melyekről csak úgy szakadt az izzadtság. — Tudja mit, Bácskay úr, mondok én magának valamit: térjen ön vissza a menedékházhoz ; én majd fölebb haladok magamra; a lövések már úgy is elhangzottak s az urakkal nem sokára találkozni fogok. — De már azt nem teszem — mond Botond önérzettel, — hogy a grófnőt itt hagyjam magára, ezen az átkozott helyen. Tudom én, milyen a lovagi virtus! Hanem az igaz, hogy tovább menni csakugyan nem tudok , még arról sem vagyok bizonyos, hogy miként megyek le. Azt hiszem, hogy majd csak úgy isten számába neki bocsátom magamat, hanem ha a grófnő csakugyan tovább akar menni, én leülök erre a káposztás hordóba való kődarabra és figyelemmel kisérem ; ha valami baja lesz, segítségére fogok rohanni. — No hiszen képzelem én azt a rohanást — mond nevetve a grófnő — de hát mindegy, úgy sem lesz szükség reá; tehát a viszontlátásig, Bácskay úr. A grófnő evet könnyűséggel haladt feljebb, szikláról sziklára; néha meg-megállva, élvezettel szívta be a havas üde levegőjét és gyönyörködött a felséges kilátásban. Közvetlenül lába alatt az áfonyák és pujafenyük sötétzöld koszorúja, melyek fölött Bácskay desperátus alakja őrködött, alább a dús havasi legelő a juhok békés nyájaival, majd a fenyvesek emberkéztől nem érintett ős rengetege, mely lassan kint a derültebb színű bükkösbe, majd tölgyesbe ment át; ez utóbbiak zöldjéből élénken váltak ki a kárpátfalvi kastély vitorlás tornyai és alant a havasi folyam ezüst kígyója mellett, két felől 10—15 helység különböző tornyai és békés házai. Valóban tündéri kép, mely innen, a havas szótatalan magányából szemlélve, akaratlanul áhítatra ragadja a nézőt. (Folyt. köv.) Jakab gróf. (Francia elbeszélés.) irta Adolphe Belot. (Folytatás.) II. Mari, anyja felé közeledve, bámulva nézett rá: Anyám, te sírsz? Miért e könyök? — Kérdezd meg’atyádtól. — Oh, semmi. . .Beszélgettünk. Anyád nagyon komolyan vette beszédemet, holott az egész csak ügyetlen próba volt... és tökéletesen tárgytalan. — Minden esetre kegyetlen próba volt, mely fájdalmat okozott. — Téged sírásra fakasztani, ily napon! Ej, csúnya apa!... Ha ön rögtön bocsánatot nem kér, nem ölelem meg. — Nem akarom magamat ily büntetésnek kitenni. Nos, Berta, akarsz-e nekem megbocsátani ? — Készséggel. — No lásd, Mari. — És én is épp úgy megbocsátok önnek, atyám, mint anyám megbocsátott. . . Most pedig, Móric, foglalkozzunk kissé összeesküvésünkkel. — Összeesküvés ? ki ellen ? — kérdezte a gróf. — Anyám és te ellened. — De hiszen ez nagyon rossz! — Hallgassatok meg először s aztán méltatlankodjatok. Ti a szemére vetétek Móricnak, hogy három hét múlva elutazik s leányotokat magával viszi, mindjárt az esküvő után való nap... Azt mondjátok: mégis ha egy hónapig maradnánk, mielőtt búcsút vennénk ! . .